Az életem TE vagy, FIAM

Csodálatos dolog szülőnek lenni, anyává válni. Imádom a fiaimat, de - hogy mindez így legyen – hosszú, rögös út állt előttem és az egész családom előtt. Szeretem a férjem és nagyon boldog voltam, amikor kiderült, hogy kisbabánk fog születni 1997. nyarán. Megszületett a fiúnk, gyorsan telt az idő, hamar megnőtt.

Kétezer őszén nagyobb házba költöztünk, és egyre jobban vágyakoztam egy kistestvér után. Hosszú hónapokig próbálkoztunk, de hiába. Elmentem az orvosomhoz, ő mindenféle vizsgálatot elvégzett rajtam. Azzal együtt, hogy biztatott, láttam a szemében a kétséget. Reménykedtem, hogy lehet még kisbabám.

Abban egyeztünk meg, hogy megcsinálom a munkahelyi vizsgáimat, és jelentkezem nála, befektet a kórházba alaposabb vizsgálatra. Két nappal később voltak a vizsgáim, így csúszott a doktorral való találkozásom. Azt mondta, meg kell várnunk a következő hónapot, mert, még ha egy százalék esély is van arra, hogy a pocakomnak lakója van, a vizsgálatok miatt elhalhat. Nagyon nehéz szavak voltak ezek – még egy hónap – örökké valóságnak tűnt.  Eltelt pár hét, a férjem bíztatott, vegyek egy terhes-tesztet, hátha, de a doktor szavai csengtek a fülembe: egy százalék esély... Az tényleg kevés!

Elvégeztem a tesztet, de meg sem néztem. Egy jó idő múlva férjem kérdezte, hogy mi lett az eredmény. Ketten néztük meg, és nem hittem el, hogy pozitív lett. Felhívtam az orvosomat, ő is kételkedett a telefonba. Azt mondta, két nap múlva jelentkezzek nála, és majd meglátjuk. Megint egy örökkévalóság, még két nap. Emlékszem, nem voltak sokan a váróban. Irigykedve néztem a kismamákat, és arra gondoltam: vajon nekem is lesz ekkora pocakom? Mikor bementem, a doktor az ultrahanghoz kísért. És ott volt a pocakomban egy pici élet, már dobogott a kicsi szíve. Ő biztos az én pici babám?

Három hét múlva kellett jelentkeznem újra. Csodálkoztam, milyen nagyot nőtt, kész kisember lett belőle. Már kapálódzott a lábacskáival, „integetett” a kezecskéivel. Napról-napra nőtt az esélyünk.

Megint három hét múlva kellett jelentkeznem. Boldog voltam, a nagyfiam már nagyon szerette a kistestvérét.

A doktor megint odakísért az ultrahanghoz, én a kisbabám kerestem a monitoron. Megnyugodtam, amikor megláttam, ahogyan lüktet a szíve. De a doktor felfedezett valamit a kisbabám mellett: „mióma” - hangzott a fejem fölött. Mit jelent ez? Nagyobb volt, mint a kisbabám. Megölheti a kicsit. Nagyon vigyáznom kellett. Nem adom fel, nem győzhet az a „vérszívó” (így hívtam). Akartam a kisbabám, erősen akartam őt.

Négy hét múlva mentem újabb ellenőrzésre. Szépen gyarapodott a kisbabám, de a „vérszívó” is nőtt egy centimétert. Már nem dolgozhattam, túl voltam a terhesség felén. Látszott a pocakom, éreztem, ahogy ott bent lakik valaki. Imádtam Őt!

Szépen nőtt a pocakom, a „vérszívó” is élte a saját külön életét. A terhességem végére 13 cm-es lett.

Szülés előtt felkészített az orvosom: életem megmentéséhez lehet, el kell távolítani a méhemet. Mikor a műtőbe toltak, tisztában voltam vele, mire számíthatok. Nem keseredtem el, mert tudtam, hamarosan egy kis élet születik meg, akiért mindent megteszek.

Férjem puszijára ébredtem, boldog volt! – 3240 g-os gyönyörű kisfiú - mondta. Ragyogtak a szemei. Mire felébredtem, a nagyfiam a folyosón már látta a kistestvérét. A szigorúan őrzött intenzív részlegbe nem jöhetett be. Édesanyám is benézett hozzám. Ő még nem volt olyan nyugodt, láttam a szemein az aggodalmat. Másnap láthattam a kisfiam, de addig a pillanatig csak rá tudtam gondolni – vajon most mit csinálhat? Számomra a leggyönyörűbb, legcsodálatosabb volt. Csak a homlokát puszilhattam meg, de boldog voltam.

A nővérek csodáltak, hogy milyen erős voltam, nem nyafogtam a fájdalmak, a méhem elveszítése miatt. Nem érdekelt semmi, csak megerősödjek, minél előbb hazamehessek a családomhoz.

Ezután kezdődött csak igazán a kálváriánk. Mindent – amit emberből kiműtenek - elküldik szövettani vizsgálatra. Így történt az én műtétem után is. Eltelt négy hét, de a szövettani eredmény nem akart kész lenni. Először nem találták az „anyagot”, utána nem voltak biztosak, mi az, amit látnak benne. Fel kellett küldeni Budapestre, egy erre specializálódott doktornőhöz. Ott konzíliumot hívtak össze, mert ilyet még nem láttak. Amit felfedeztek, az a fajta betegség még Magyarországon ennyi idős nőnél nem fordult elő. Végül is a legrosszabbat írták le. Sarcoma – „rák”, a legrosszabb indulatú daganatok egyike.

Az Országos Onkológiai Intézetbe irányítottak. Igazán fel sem tudtam fogni, mi történik velem. Az onkológián egy nagyon kedves doktornőhöz mentünk. Megnézte az orvosi szakvéleményt, kedvesen – de keményen – azt mondta: kemoterápia.  Elszakadt nálam a szalag, attól kezdve a fülem ugyan hallotta, mit mond a doktornő, de az agyam nem fogta fel. Szerencsére a férjem bejött velem, ő hallotta és értette a szörnyűséget.

A folyosón édesapám várakozott, el sem tudta képzelni mi történhetett, miért sírok, amikor kimentünk. Az édesanyámmal sem tudtam beszélni, aki vigyázott az ötéves és a kéthónapos kisfiaimra. Nem emlékszem, hogyan értünk haza. Az úton végig teljes csend volt az autóban. A doktornő szavai csengtek a fülembe: „végig kell csinálnia, Edina, hogy fel tudja nevelni a gyermekeit!”  - fogta a kezem.

Következő héten kellett visszamennünk, – ha szükséges – elkezdjék a kemoterápiát. Édesanyám is eljött velünk. A gyerekeimre gondoltam, értük meg kell tennem, végig kell csinálnom. Ezen a napon a nagyfiam egész nap nem volt hajlandó felkelni az ágyából, ezzel sztrájkolva, hogy nem vittük magunkkal. Rossz érzések kavarogtak bennem, lehet, hogy nem látom, ahogy felnőnek a fiaim? Nem, az nem lehet!

A doktornő kedvesen fogadott bennünket, elküldött különböző vizsgálatokra, megmutatta a kórtermet, ahol feküdnöm kellett. Szörnyű volt látni azt a sok beteg embert.

Délben volt a konzílium, ahova engem is behívtak. A doktornő végig fogta a kezem. Az osztály főorvosa közölte velem, nem kell kemoterápiás kezelés, mivel szoptatom a kisbabám, hazamehetek. Repültem ki a folyosóra a családomhoz. Mind a négyen egymást átölelve sírtunk, hogy megszabadultam a rám váró kemoterápia kínjaitól. Az orvosom elmagyarázta, szerencsém volt, hogy a daganat nem terjedt el a szervezetemben, azt egészben kiműtötték.

A legnagyobb szerencsém az volt, hogy a kisfiam megszületett. Ha ő nincs, soha nem fedezték volna fel a betegségem, csak akkor, amikor már késő. Nyíltan a szemembe mondták, a gyermekem mentette meg az életem. Egy csoda, hogy kifejlődött ekkora daganat mellett.

Az akaratom szüleménye, mert egy pillanatig sem adtam fel a reményt, hogy Ő megszülessen. Most már háromhavonta kell kontrollvizsgálatra mennem. Két csodálatos orvos vigyáz rám, az egyik itt Győrben, a másik Budapesten.

Úgy gondolom, az élet tele van küzdelemmel, és küzdeni érdemes!