Autók a járdán, babakocsik az úton

De persze mindennap kimozdultunk otthonról. Ha másért nem, hát bevásárolni csak elmentünk, de szinte mindennap mentünk a játszótérre is, ami kb. 10-15 perc sétára volt tőlünk. A gyerek a kocsiban, én pedig a kocsi mögött a fogantyút fogva. A ház egyébként egy budai kerület lejtős hegyoldalán volt, a gyerek imádta, ha lefelé kicsit ralliztunk a kocsival – bezzeg később a kerékpárral már nem volt ekkora vagány.

De bizony elment a kedvem sokszor a rallizástól, amikor rendre-másra arra penderültem ki a kapun az utcára, hogy hoppácska, alighanem fele szélességre össze kéne nyomnom a kocsit gyerekestül. Mert az autóval közlekedő embertársak reggel, munkába menet természetesen a parkoló zónán kívül eső utcánkon tették le a kocsit – amivel nincs is baj, megértem, hogy egész napra drága a parkolás. A gond csak az, hogy nem ám szépen felálltak a járda szélére… De nem ám.

Illetve volt, aki így tett, csak hát a parkolóhelyek gyorsan fogynak, ha ingyenesek. És ha nem talál már rendes helyet a kocsijának a drága sofőr, akkor rögtön kiütközik rajta a nemzetünkre oly jellemző kreativitás: beáll ám ő merőlegesen is, nem gond, így elég neki egy kocsi szélességnyi hely is a parkoláshoz, az meg a már ott álló autó előtt-mögött még biztosan van.

Igazán érthető. Kár, hogy közben arra nem gondol, hogy a kocsi teljes hosszával keresztbe áll a járdára, ergo gyakorlatilag a kertünkben lakó csenevész mókuska sem férne el mellette, csak ha nagyon összehúzná magát. De én nem vagyok mókus, főleg babakocsival nem. Ő meg nyilván nem szorult sosem gyalog járni-kelni a városban, azért nem tudja. Meg lehet, hogy gyereke sincs, akivel közlekedni kéne néhanap. Nehéz dolog ez az empátia. Meg a KRESZ.

Így két lehetőség közül választhattam: vagy jól meghúzom a gyereken az ötpontos biztonsági övet, majd köszönhetően a nagy kerekeknek és a két, gyerekemelgetésben megizmosodott karomnak, keresztülvágtatok a motorháztetőkön, vagy összeszedem minden bátorságomat, és lemerészkedem az úttestre gyerekestül-babakocsistul, ha fittyet nem is hányva, de mégiscsak felelőtlen módon a hegyről lefelé vágtató autók közé. Az utóbbit választottam mindig. A gyereket és magamat is féltve, amennyire csak lehet, az úttest szélére húzódva toltam lefelé – majd hazafelé felfelé is – a babakocsit, miközben hallgattam, ahogy a dolgukra igyekvő sofőrök anyáznak rám, ahogy dohogva közeledik felénk a nagy kék busz, sűrű fekete felhőt köhögve ránk.

De közben folyton az járt a fejemben, milyen jó is lenne előkapni a kulcscsomót a zsebemből, és egy határozott mozdulattal üzenni a drága parkoló autósnak, hogy hahó, kicsit odafigyelhetnél, a járda a gyalogosé! Vagy milyen jó is lenne, ha hirtelen szögek nőnének ki a babakocsi kerekeiből, netán egy klingon fegyverkészletét varázsolhatnám elő a vázból egy gombnyomásra, aztán finoman a parkoló autó mellé kormányoznám, mondjuk az elülső kerekek magasságában, és úgy haladnék tovább laza eleganciával.

Kinek van még hasonló problémája, tapasztalata a parkoló autókkal?