Amikor senkinek sem tűnik fel, hogy mennyi mindent csinálsz

A nappaliban, na, ott vannak aztán az igazán mutatós takarók: egy ír pamut darab, egy kézműves kasmír és egy bolyhos, olyan, „amiért sokan ölni tudnának” fajta. A férjem és három fiunk lehúzza őket, összegyűrik, fészket raknak belőlük a földön a kutyáknak, hogy aztán azon lustálkodjanak, na és persze kuckót, várat is építenek mindből.   

Aztán meg otthagynak nekem mindig mindet, hogy én szedjem össze, én hajtsam össze, én terítsem le velük a heverőt. És ismétlen ezt unos-untalan, legalább hatszor egy nap. Még véletlenül sem csinálja meg senki más rajtam kívül –, mert ők csakis és újra meg újra lerángatják őket, – ezeket és más, ehhez hasonló kisebb dolgokat. Mert én vagyok az egyetlen, aki türelmesen kisimítja a terítők gyűrődéseit a konyhában lévőtől a nappaliban lévőkig. Mert én vagyok az egyetlen, aki összeszedi a rohadt párnákat (nem olyan türelmesen), miután a gyerekek várat építenek belőlük mindenfelé, vagy csak földhöz vágják, dobálják őket a móka kedvéért, az élvezetért, ahogy száll a tömör, puha anyag, egyszerűen baromkodásból.

Nem azt mondom, hogy ezek nagy dolgok lennének, mert most nem azokról beszélek. Intézem a mosást: bepakolom a gépbe, kiszedem, kiteregetem, leszedem, összehajtom és elpakolom a ruhákat. Kitakarítom a fürdőszobát – mondjuk ijesztő rendszertelenséggel, de megcsinálom. De ez egyáltalán nem zavar engem. Felsöpröm a padlót. Letörlöm a port. Feltakarítom a hányást és a kutyakakit. És ezért egyáltalán nem neheztelek senkire. Néha észreveszik, legalább én, de azért férjem is, és övé a megtiszteltetés ilyenkor, hogy köszönetet mondjon ezekért (pláne, ha meg is jegyzem, hogy „felsöpörtem a konyhát”). Az, hogy ő értékeli a munkámat, adja meg annak jelentőségét. Talán ezek a dolgok egy kicsi visszajelzést adnak a férjemnek arról, hogy mennyire szeretem őt és a gyerekeket.

Aztán meg ott van az a nyomorult dolog, amit gyakorlatilag senki sem tud rajtam kívül. Minden alkalommal, amikor egy üveggolyót találok – és ez gyakran előfordul, mert háromévesem oda van értük –, fölszedem és beleteszem a dobozába. Minden alkalommal, amikor egy érmét lelek a gyerekek gyűjteményéből, amit a nagypapától kaptak karácsonyra, felszedem és azt is beteszem a többi közé.

A nappaliban van egy kör alakú fémszerű tartó, ahová beteszem ezeket a fölszedett, összegyűjtött kis dolgokat, amiket abban a pillanatban nincs időm helyre tenni. A családomnak persze fogalma sincs erről. Arra használom tulajdonképpen ezt a helyet, hogy ide rejtsem a Lego darabákat, a műanyag katonákat, a dobókockát, az üveggolyót. Tény, hogy ez a rekesz el van rejtve egy oldalsó asztalkában, ezért senki sem tud róla rajtam kívül.

Ismerjük a történetét katolikus katedrálisoknak, melyek tervezőjét mindenki tudja, de fogalmunk sincs azokról a munkásokról, akiknek az épületek csodálatos látványát köszönhetjük, mert tulajdonképpen az ő kezük munkájának gyümölcsei azok. Ez egy metafora az önfeláldozó édesanyára. Mert nem arra van szükségünk, hogy észre vegyék, amit csinálunk, mert mi egyszerűen csak tesszük a dolgunkat, ez maga a dolog „szépsége”. Ez lenne hát az én feladatom? Talán. Persze, nem azért kérdezem, mintha ki akarnék szállni. Csak érdekel, hogy valaki, akárki, aki lát engem, amit legörnyedek, hogy a kutya tálából kihalásszak egy doboz krétát, azt mondja,

vagy talán azt, hogy

Ezek valószínűleg siránkozásnak hatnak egyeseknek. „Szívás, kisangyalom!” mondanák nekem a kommentekben, hiszen ez az, amire számíthattál, amikor aláírtad azt, hogy anyuka leszel, otthon a kicsikkel. És talán így is van. És talán kicsit könnyebb is lenne, ha Mary Poppins hozzánk is beköltözne egy időre. De sajnos, nem tudom hívni, amikor éppen kibányászok egy Lego darabkát németjuhászunk praclijából. Ezek a feladatok igazából is nem számítanak. Mert ezek azok, melyeket nyilván saját családom is megtett annak idején értem és természetesnek veszik, hogy én is megteszem az enyémekért. Egyik lehetőség sem különösebben kellemes.

A fürdőbe kiteszem a tiszta kéztörlőt. Kiviszem a szemetet, és nem csak a konyhából, hanem az egész házból összegyűjtöm.  Elpakolom a gyerekek ruháit, a pizsamákat is beleértve, jobbra, az alsónadrágok mellé, megbizonyosodva arról, hogy a jó méretet teszem-e a jó helyre. Összegyűjtöm a cipőket. Kiválogatom a sapkákat (a srácok könnyen leégnek). Elrámolom az orvosságot, miután mind meggyógyultunk. Tény, hogy ez évente nem több, mint kétszer fordul elő, így átnézem a gyógyszerek lejáratát is, majd listát készítek, mi hiányzik, mit kell beszereznem. Megbizonyosodom arról, hogy van a gyerekeknek naptejük és a kedvenc rágcsálni valójuk a fiókban. Ezeket mind megcsinálom, de senkinek sem tűnik fel. Mert a napom nagy része észrevétlen, senkivel sem beszélek ezekről. Ez az egész jelentené tulajdonképpen az anyaságot? Mert – és most teljesen őszinte leszek – ez a része egy nagy szarság.

Megpróbáltam beszélni erről a férjemmel. Úgy tűnt, hogy megérti. Azt mondta, nem kéne annyira elkeserednem, amikor rendetlenséget látok, mire azt feleltem neki, hogy azért borít ki rohadtul, mert én vagyok az egyetlen, aki ezt a kuplerájt rendbe teszi. Azt válaszolta erre, hogy mondogassam magamnak, hogy „nem az én disznóólam”, és a gyerekekkel csináltassam meg. Így is teszek. Legalábbis próbálok. És talán segít is, egy kicsit. De elkezd aggasztani valami, mert így minden a legidősebb gyerekemet terheli, ami nem tisztességes vele szemben, és emiatt újfent rosszul érzem magam, bár most meg más okból.

Szóval megint hajtogatok. Összeszedegetem a kicsi játékdarabkákat. Párnákat rendezgetek. Elrakom a tollakat. És várom, várom, hogy valaki, bárki észre vegye, amit csinálok.