Alszol Te rendesen Anyukám???
Mikor aludtad ki magad utoljára? Úgy igazán. Amikor az ébresztőórát hallva nem az volt az első gondolatod, hogy nem lehet máris reggel, alszol tovább, felmondasz, megszöksz, világgá mész. Esetleg nem is órára keltél, hanem magadtól, a saját ritmusodban. Szóval, mikor? Tegnap? Egy hete? Egy hónapja? Egy éve? Három? Vagy kérdezzem inkább azt, mennyi idős a gyereked? Mióta megszületett, ki tudtad magad pihenni, akár csak egyszer? Az elején lelövöm a poént: én nem. Négy éve. És ennek ellenére élvezem.
Mint tudjuk, az alvásmegvonás bizonyítottan hatékony kínzási módszer, és a megterhelőbb napokon (hétfőtől péntekig, khm) valóban maga a pokol.
Tegyük fel, hogy óvodáskorú a gyermeked, mint az én esetemben. Nézzünk egy átlagos napot, mondjuk, egy szerdát! Nekünk már az óvodába eljutni is kaland. (Minden reggel, nem csak szerdánként.) A nettó háromperces távot végtelenített időtartamban tudjuk teljesíteni. Konkrétan bármennyi ideig tarthat az út – és ezt szó szerint értsd –, a járdára tévedő csigák, kutyák, botok, szöszök függvényében, és persze az ezzel exponenciálisan fokozódó idegállapotom sem segít a helyzeten, minden igyekezetem ellenére kiborulással nem tudom gyorsítani a tempót. Igaz, mással sem.
Nagy nehezen elértük az objektumot, a gyermek berongyolt a csoportszobába, könnyes búcsúval vagy anélkül elindulok az irodába, a felnőttek varázslatos világába, ahol senki életéért nem felelek.
Felőlem ugyan az a kolléga ugrál a kanapén, fut a lépcsőn, hadonászik a villával (csak nem a közelemben), amelyik akar. Nekem már ez is pihentető.
Aztán jönnek az egyeztetések, online-offline meetingek, sajtóesemények és még sorolhatnám, milyen kihívások várnak a fáradt elmémre. Ezeket ugyanis, hiába a napi rutinfeladataim, sokszor megugorhatatlannak érzem.
Amikor nem forog a nyelvem, sem az agyam, félrebeszélek és mindent elfelejtek, akkor bizony csődtömegnek érzem magam, legszívesebben egy sarokba bújva sírnék és főleg aludnék.
Sajnos felelősségteljes felnőtt vagyok, nem tehetem. És valahogy megy minden tovább, csak a legesleggyengébb pillanataimban ábrándozom arról, hogy megharaptatom a kisujjamat egy tengerimalaccal, hátha pár napos kórházi kivizsgálásra ítélnek, ahol végre kipihenhetem magam, sőt nem csak a kávét, de még a napi háromszori étkezést is ágyba hozzák. Ide nekem az oroszlánt is! De előbb a tengerimalacot.
Ahogy az elején jeleztem, mindennek ellenére élvezem. Mert lehet egy nap bármilyen megterhelő, amikor délután megérkezem az óvodába, és a kisfiam szalad elém, semmi más nem számít. Ahogy akkor sem, amikor a nem mindig sima ovi utáni közös játékot, majd a vacsora-fürdetés-altatás szentháromságot követően a gyermek elalszik, én pedig lehetek bármilyen kimerült, csak nézem és arra gondolok, hogy a legszerencsésebb vagyok, és nem kérdés, hogy anyának lenni minden fáradságot és fáradtságot megér.
Juhász-Barna Sarolta, 2023. október 19.
Forrás: Nyitókép: GettyImages.com
