A kis pecás

De mégsem a mi örömünk volt a legnagyobb, hiszen mellettünk lányom görcsösen markolta a kis kék könyvet a kezében. Talán az ő álmai voltak a legszárnyalóbbak.

Igen, sikerült! A mai naptól ő is teljes jogú tagja a horgászegyesületnek, és hivatalosan is horgászhat velünk. Tudta, hogy másnap meg is valósíthatja vágyait, hiszen a közeli tóra indultunk a legjobb fogás reményében. A hideg februári reggel és a csípős szél gondolata sem tántorította el.

Még aznap délután minden szükséges dolgot összeszedtünk. Különös gondot fordítva az etetőanyagra, de horogra valókból sem szűkölködtünk. Lányunk egész délután tüsténkedett körülöttünk, mert hát így, hat évesen már komoly tudománnyal rendelkezett a horgászat terén. Elméletben már kenterbe verné a legnagyobb horgászokat. No de a gyakorlat is számít, és égett a bizonyítási vágytól. Bár megmondom őszintén, a mi tudásunkkal és a körülményeket tekintve, nem sok esélyt adtunk arra, hogy különösebben bizonyítani tud majd.

Nagy gonddal rakta el a kis spiccbotot, amit előzőleg minden szükséges elemmel ellátott, és apai segítséggel kis „létraorsót” is szerelt rá. Jöhet a nagyhal!

Másnap reggel még sötét volt, amikor ébresztett minket, hogy el fogunk késni. Sok választásunk nem lévén fel is keltünk. Szokásától eltérően villámgyorsasággal öltözött, belapátolta a reggelijét, és kócosan - mondván sapka alatt nem látszik - elindult az autóhoz.

A nap első sugarai a halőrház mellett értek minket, megváltottunk jegyünket és ezután igyekeztünk a legjobb helyet megtalálni, ami minden szempontból kielégíti igényünket. A picur türelmetlensége lassan már az elviselhetetlenség határához közeledett, kénytelenek voltunk úgy rangsorolni tennivalóinkat, hogy az ő készsége legyen vízben először.

Miután megtalálta a megfelelő helyet és különös gonddal kiválasztotta a legéletrevalóbb, legszínesebb csontikat, kezdődhetett a horgászat. Szemrebbenés nélkül figyelte az úszóját, nehogy egy apró mozdítást elmulasszon. A nagy várakozás közben a hideg piros pozsgásra csípte az arcát.

Közben mi is elvégeztük a szükséges tennivalókat, megvolt az etetés, felszerelt készségeink a vízbe kívánkoztak, amikor érkezett lányomtól az első észrevétel:

-Ebben a tóban nincs is hal, hiszen ha lenne, már biztosan jött volna.

Köztudott, hogy a horgászathoz nem elég a tudás, a megfelelő felkészültség, nem árt, ha ezek mellé némi türelem is társul. Sajnos, ebben gyermekünk hiányt szenved, no de ezt mi betudtuk annak, hogy túlteng benne a bizonyítani akarás.

Nem is kellett sokat várnunk, már mozdult is a botom spicce, jelezvén ezzel, hogy az első éhes uszonyos megérkezett. Berántok és már vontatom is magam felé az első jó tenyeres kárászt. Jó ez is, csak sok legyen belőle. Ezt követően még jó néhányat tereltünk a parthoz kedvesemmel, de a kis spiccbot úszója meg sem rezzent. A kis pecás úgy döntött stratégiát változtat, mondván a hideg vízben fáznak a kukacok, így egy szép, aromás kukoricát tűzött a horgára. Nem foglalkozva a szülői tanáccsal.

A nap már felettünk járt, amennyire ezt a felhőkön átjutó sugarakból meg tudtuk állapítani, és meg kell mondjam, a hasunk ürességéből is valami hasonlóra tippeltünk. Szép komótosan neki fogtunk ebédelni, csak úgy nomád formán. A lányomat semmi pénzért nem tudtam volna elvonszolni a parttól, így kénytelen voltam az ennivalót odavinni neki, hogy anyai szívem megnyugodjon. Két pillanat alatt megevett mindent, és folytatta tovább a horgászatot, bár lelkesedése lankadni kezdett.

Hamarosan ismét szállingóztak a kárászok és dévérek a part felé, köztük egy-két nagyobbacska tükrös társaságában. Ekkor jött a lányomnál a felismerés: neki ma nem teremnek babérok, hacsak nem módosít a felszerelésen.

Ekkor, mint a villám, olyan fénnyel és gyorsasággal jött a felvilágosodás. Nemrégiben egy újság hasábjain ismerkedett a ragadozó halak fogásának trükkjeivel. Hatéves lévén némi segítséggel.

-Anya, nekem kishal kell!

Mivel a tóban nem sok sikerrel fogtunk kishalat, így némi aprópénzzel, de annál nagyobb izgalommal és lelkesedéssel indult a halőrházhoz. Hiszen ott biztosan vehet majd pár pikkelyest.

Kisvártatva széles vigyorral az arcán, és a tógazdával az oldalán hozták meg a két darab kishalat. Nagy gonddal horgot cserélt, művi pontossággal építette a horogra a halacskát, és a parttól egy méterre próbálkozott kicsalogatni a csukákat. Férjemmel egymásra néztünk, mindketten mosolyogtunk, meggyőződve arról, hogy nem sok eséllyel pályázik a csontosszájúak megszelídítésére.

Éppen a saját szerelésem kibogozásával voltam elfoglalva, amikor sikítás és kiabálás hallatszott mögülem:

-Anya, eltűnt az úszóm, és nagyon húzza!

A lányom remegő kézzel fogta a botot, ami ekkor már jócskán a víz felé bólogatott. Átfutott az agyamon: mi lesz, ha eltörik, vagy leakad a hal, ami ekkor már becsületesen küzdött. Vagy ami még rosszabb, berántja a kis pecást a vízbe.

Segítségére siettünk, de nem igazán engedte, hogy kivegyük a kezéből az irányítást. Így vártuk a végeredményt, a biztonság kedvéért szákkal a kezünkben. A csuka felbukkant a víz színén, és ekkor már tudtuk, miért is ennyire harcias. Igazán termetes példány volt. A lány szépen vezette, és próbált ellenállni a kirohanásoknak, amikor már éreztük, hogy fogytán az erő, szákkal segítettünk rajta.

Elöntötte a büszkeség és az eufória, meg kell mondanom csak így magunk között, ekkora csuka láttán engem is elöntene a büszkeség.

A nagy fogáson beindulva újabb kishalat vett elő, és már benn is volt a vízben. Hevesen mozgott az úszó, mutatva ezzel a halacska életkedvét. Kezdtünk volna visszatérni a botok kigubancolásához, de sok lehetőséget nem hagyott rá. Ismételten nagy sikítás és kiabálás, már meg is akasztotta a következő harcost. A legnagyobb bánatára, ez egy kis küzdés után, lelopva a kishalat, elszelelt.

A szomszéd horgászokat a kíváncsiság és a kezdő horgász szerencséje odavonzotta mellénk, és különböző okos tanácsokkal kezdték ellátni a lányom. Mindezt udvarias, de elszánt büszkeséggel elengedte a füle mellett, hiszen ő már megmutatta...

Némi aprópénzt kunyerálva tőlünk rohant a halőrhöz pár kishal reményében, de csak egy kis uszonyossal tért vissza. Elfogyott. Nos, ezt a tógazda szemszögéből nézve, aki nem messze tőlünk nézte végig a fárasztásokat, érthető lépésnek tűnt.

Pár perc elteltével ismét a vízben áztatta a zsinórt, arcáról a hideg rajzolta piros pozsgát a boldogság vigyora váltotta fel. S ki tudja, éppen mekkora fogásról álmodozott, amikor az úszó teteje ismét a víz alá bukott, és a bot spicce görbült.

Reménykedtünk benne, hogy a rendkívül olcsón vett, gyenge kis másfeles bot mindent kibír. Kis fárasztás után, amikor már a harcos hal kirohanásai gyengültek, néhányszor meg is levegőztette, ismét szákoltunk. Ez a példány is jóval a megszabott méret feletti volt. Most már csak a partnak kellett bírni a lányom kirohanásait, a boldogságot és elégedettséget szinte kézzel lehetett fogni körülötte. Elégedetten fogadta a szomszéd horgászok elismerő szavait és dicséreteit.

Több kishal nem lévén, s mert már az idő is későre járt, a lányom úgy döntött, nem viszi csődbe a tógazdát. A boldogság sugarai az arcán beragyogták a hideg februári délutánt.

Az autóban hazafelé elnyomta a buzgóság, vélhetően a következő nagy fogásokról álmodott. Azt hiszem, ez volt az a nap, amikor őt is megfertőzte az a vírus, amit minden igazi horgász a szívében érez legbelül.