5 IGAZ, DE ANNÁL GÁZABB SZTEREOTÍPIA AZ ANYASÁGRÓL

1. „Anya mindent megold”

Hát persze, hiszen ez alap egy anyánál, hogy mindenre kész legyen, és mindig kéznél legyen. Mindent „anya” csinál (aki már a kórházban elveszíti a saját nevéhez való jogát). Maximálisan gondoskodik a gyermekéről, de ez persze nem minden. Ha addig a konyha felé sem nézett, a fogantatás pillanatától kezdve cipókat dagaszt, és háromemeletes tortákat süt. Évszakváltáskor ablakot pucol, a gyerekruhákat nonstop mossa, vasalja, szortírozza, mindennap asztalon a meleg vacsora, és persze a háztartás sosem fogy ki a szükséges dolgokból. Ha valami váratlan helyzet adódik, a gyermek elfelejtette mondani, hogy az ovis bulira süti kell, vagy a férj meghívta a kollégáit egy kis meccsnézésre, akkor összecsapja a bokáját, kettőt piruettezik, nem alszik, de megoldja.

Na, hát én nem tudok mindent megoldani. És nem is akarok. A gyerekeinket együtt vállaltuk (szerintem igenis vállalás), és együtt neveljük őket.

A háztartást egy másik emberrel együtt és egy csodás takarítónő segítségével vezetem. Jobb heteken csak heti egyszer eszünk házon kívül, vagy csak egyszer rendelünk kaját... de van, amikor hetente ötször. És gyakran mondom: „bocs, de ezt most nem tudom megoldani – különösen nem egyedül”. Sőt, a gyerekeimnek is mondom. Ami szerintem sokkal jobb mindenkinek, mint egy túlpörgött, mindent elintéző „stepfordi” anya. A legkevésbé sem szeretném azt sugallni a lányaimnak, hogy egy családban nekik kell mindent megoldani, azért, mert nőnek születtek.

2. „Anya sosem lehet egyedül, még a vécén sem”

Szerencsére az én lányaim nagyon polkorrektek ebben is: nálunk senki (beleértve a vendégségbe érkező családtagokat) nem lehet egyedül a vécén. Távol ismerősök esetén lebeszélhetők a „kopog-benyit” szempillantás alatti kombinációjáról. Amúgy nem akarnak zavarni, csak mindig pont akkor jut eszükbe valami. És mivel a szerepjátékok időszakát éljük, az apukájuk gyakran kapja meg a királyi címet, így elmondható, hogy nálunk még a király sem jár magában „oda”. Meg sajnos a királynő sem, de a királynőnek nem szabad ezen pufogni sem, mert ez természetes.

Egyébként pedig észrevetted, hogy mindenki egy emberként hördül fel, ha egy kisgyermekes anyuka (mondjuk, én) valahol megjelenik egyedül? Micsoda botrány! Rögtön jön a kérdés: kivel merted (!) otthagyni (!!) a gyerekeket. Akiket amúgy az apukájukkal nevelek közösen, ráadásul egy segítő családdal körülvéve (lásd még: következő pont).

 3. „Anya mindig ott terem, ha szükség van rá”

Na, szerintem ez tipikusan egy szirupos közhelyparádé, amivel csak azt erősítjük minden anyában, hogy nekik mindig mindenütt ott kell lenniük. Biztos vagyok benne, hogy csomószor érzik azt a lányaim egy-egy pillanatra, hogy égető szükségük lenne rám, de én nem vagyok ott.

Ellenben mindig van velük valaki, aki tud és akar segíteni a problémájukon, én pedig nem vagyok egy kibaszott Tündérkeresztanya, aki néha – csak úgy – itt vagy ott „teremget”, így ez néha bukó.

Mondanám, hogy így jártak, de hát... hogy így? Hogy néha az anyjuk helyett az apjuk, más jófej rokonuk, a szuper óvónénijük/bácsijuk lesi szűnni nem akaró imádattal minden ésszerű kívánságukat? Tényleg. Kemény lehet.

4. „Anya mindig tudja, mit kell tenni”

Igen, honnan? Van egy ilyen nagy anyakódex, csak nekem erről nem szólt senki? Vagy ez az, amit éééérezni kell? Én például nem tudom, hogy hány csillag van a világűrben, miért halunk meg, és mi miért alakult minden így az evolúció során, pedig a héten ezeket kérdezte a lassan négyéves lányom. Az még oké, hogy miért van ősz, de ezután jött a kérdés a kétévestől, hogy miért kering a Föld a Nap körül?! És miért másmilyen minden fának a levele? És azt sem igazán érzem ilyen helyzetekben száz százalékosan, hogy vajon jobb töredelmesen bevallani, hogy nem tudom, vagy sutyiban ki kellene lesni Google barátomat segítségül hívva, és így fenntartani a látszatot, hogy anya tényleg keni-vágja a világ működését. Ha valakinek megvan az anyakódex, dobja már át e-mailben, hogy mire az ennél bonyolultabb érzelmi és világnézeti kérdésekhez érünk, már meglegyenek a kész válaszaim, és ne a gugliban sasolgassam a tutit. A leggázabb, hogy ha egy ismerősnek is felteszik ezeket a kérdéseket a gyermekeim, akkor ő ahelyett, hogy elkezdene vadul kutatni a ködös középiskolai földrajz/biológia emlékeiben, mit mond?? Na, mit? Hogy kérdezd meg anyát, ő biztos tudja. Hát, honnan a faszomból tudnám???

5. „Anya mindig fáradt”

Egy jó anya akkor teljesedik ki, ha sokszor kell pótolhatatlannak lennie éjszaka, bokros anyai teendő pedig nem engedik, hogy nappal, hétvégén, a világvége napján vagy bármikor pihenjen. Félreértés ne essék, nálam jobban senki sem tiszteli azokat az anyákat (és reményeim szerint apákat), akik helytállnak éjszaka is – a nappali után. De ahányszor anyaként a „fáradt vagy?” szánakozó kérdésre azt mertem mondani, hogy „nem”, vagy ha igen, akkor csak a sok éjjeli munka (fizetős, nem házi) miatt, rögtön jött a méregetés. Először azt nézték, hogy viccelek-e, aztán, hogy mi a baj velem... végül a gyerekeimet kezdték vizsgálgatni, hogy vajon nyugtatózom-e őket... vagy hasonló. Szóval ez egy ilyen világméretű elvárás, hogy ha anya vagy, akkor márpedig fáradtnak kell lenned. 

Utóirat

A gyerekeim elvárásai szerencsére nincsenek szinkronban ezekkel a – javarészt a többi felnőtt által – elvárt igényekkel (kivéve a vécés részt).

Ők maguk javasolják, hogy nézzem meg az interneten, amit nem tudok, nem érdekli őket, hogy amíg ők alszanak, pihenek vagy kenyeret dagasztok, ahogy az sem, hogy a perecet a reggelihez vettem vagy sütöttem. Néha már a vécén is lehetek egyedül, és nekik arról sem szólt senki, hogy mindenütt ott termek, amikor és ahol gondjuk akad. Szóval, légyszi, ez maradjon is így, vagy ide azzal a kódexszel és tündérporral, amiket az én szüléseimnél valamiért kihagytak az anyapakkból!