Pataki Zita „Lehet, hogy azt gondoltam, elengedtem, de mégis nyitva hagytam egy kiskaput”

Pataki Zita (műsorvezető, időjós) és férje, Szárnyas Attila - túl 8 sikertelen lombikbébiprogramon úgy döntöttek, hogy tapasztalataikkal segíteni szeretnék a hasonló feladattal küzdő párokat. Azt gondolják, megismerve a lombik folyamatát, a csoda az, ha megszületik egy kisbaba, és nem az a különleges, hogyha nem jön össze, hiszen körülbelül 3000 próbálkozásból születik végül egy gyermek. Zita őszintén mesélt a reményről, elengedésről:

A remény és elengedés napról-napra változik, és ez rendben van így. Amikor mi ősszel eldöntöttük, hogy nem próbálkozunk tovább, akkor még nem sejtettük, hogy visszaadja majd valaki a reményt. És lám-lám, még egy orvos is képes visszaadni azt. Egy endokrinológus ugyanis azt diagnosztizálta, hogy pajzsmirigy rendellenességgel küzdök, és ezért nem sikerült teherbe esnem. Bár fájt, amit mondott, mégis bíztam benne, ám később több másik orvos egybehangzóan ennek ellentmondó eredményre jutott a vizsgálatok során. Szóval máról holnapra újra éledhet bennünk a remény, és könnyen lehet, hogy Attival úgy döntünk, hogy összeszedjük azt a másfél millió forintot, és mégis belefogunk még egy lombikba. Ráadásul nemrég tudatosult bennem, hogy továbbra is igyekeztem úgy intézni, hogy peteérés környékén mindig szerelmeskedjünk a férjemmel. Mi ez, ha nem remény? Lehet, hogy azt gondoltam, elengedtem, de mégis nyitva hagytam egy kiskaput.

Azt tanácsolom minden párnak, akik hasonló utat járnak be mint mi, hogy ha bármivel kapcsolatban úgy érzitek, még szükségetek van rá, próbáljátok ki, hátha segít, járjatok utána! Mindegy, hogy a Hartmann-vonalakat mérik fel a házatokban, vagy éppen táltoshoz mentek, vagy a kínai orvoslásban hisztek, akkor oda és addig el is kell menni! Mert aztán, ha bármi kimarad, és az lesz a vége, hogy nincs gyerek, akkor nagyon jó érzés és tudat az, hogy mindent megtettél. Így nem marad utána hiányérzet, hogy mi van, ha van, ami még segíthetett volna. De az élet és halál tisztelete is nagyon fontos. Tudom, hogy akár holnap is meghalhatok, és a mai napig sok anya belehal a szülésbe. Ilyenkor az is rögtön eszembe jut, hogy mi van, ha éppen ez történt volna velem is, és mi van akkor, ha a sors csupán ettől akart megkímélni, és ezért nem lehet gyerekem. Attinak azt is elmondtam: ha esetleg mégis sikerülne, terhes lennék, és valami baj történne, ugye, tudod, kit kell megmenteni? Naná, hogy engem, én élni akarok, mert szeretem az életemet! Életet adni csodálatos dolog, de ha én nem is adhatok életet, annyi minden más, csodálatosat adhatok még az életem során.

Zita férje, Szárnyas Attila számára fontos, hogy figyelve felesége minden rezdülését, lelkileg támogassa őt:

A lombikozás számomra egyfajta, folyamatos terápia volt. Mindvégig annyira kellett koncentrálnom a páromra, hogy ő hogyan éli meg az épp aktuális helyzetet, őt hogyan tudom a legjobban támogatni. A férfi úgy érezheti magát, mint egy biodíszlet, mi nem vagyunk benne olyan mélyen az egész folyamatban, mint a nők. És ez adja a nehézségét is a dolognak, a férfi számára. Addig, amíg Zita nem engedi el a lehetőségét a közös babának, a szívében, a lelkében, addig én sem engedem el. Természetesen szóba került az örökbefogadás is, ezt azonban nem érezzük a magunkénak, mert mi kettőnkből, a szerelmünkből szeretnénk utódot, akit aztán felnevelhetünk együtt. Nem szeretnénk örökbefogadni, és petesejt donációt sem, mert az nem ugyanaz számunkra.”

Kreácsik Judit pszichológus szerint fontos, hogy a folyamat közben is megéljük az érzéseinket:

 „Fontosnak tartom, hogy amikor bekerülünk egy egészségügyi gépezetbe, akkor egyrészt megbízzunk az orvosban, akihez megyünk, másrészt tisztában legyünk azzal, hogy csak mi rendelkezhetünk a saját sorsunk felett. Az is okozhat elakadást, hogy időcsapdában találjuk magunkat, egyik kivizsgálást követi a másik, egyre nagyobb sebességre kapcsolunk, egy racionális sémába zárjuk magunkat, nem adunk lehetőséget arra, hogy a problémát más megvilágításba helyezhessük, újra fogalmazhassuk. Közben átrohanunk az érzéseink megélésén, nem hagyunk időt, nem engedünk teret nekik, de előbb-utóbb ezek az érzések utat törnek maguknak, és folyamatossá váló feszültségek, tünetek formájában jelentkeznek. Segítség lehet egy érzésnapló vezetése. Van, hogy ebbe semmit nem tudunk lejegyezni, csak ordítani, sírni vagyunk képesek, de lesz olyan szakasz is, amikor erőt gyűjtünk, összerendeződünk, és fontos, hogy akkor ezek az érzések ne vesszenek el. 

 A párkapcsolatunkban –a kritikus helyzetekben kiváltképp- elengedhetetlen a nyílt kommunikáció, hiszen sok konfliktusforrás adódik a folyamat közben, sok súrlódási felület lehet. Nem csak az érzések tudatosítására és megélésére, hanem a megosztására is szükség van. A kellemetlen érzéseket is fontos kimondani! Azt, hogy “utálom”, elegem van, belefáradtam”, tehát azokat, amelyek „cikinek" számítanak, amikor rengeteg időt, energiát és pénzt fektetünk az egész folyamatba.

 Továbbá számolnunk kell a környezetünktől érkező – alapvetően jó szándékú, de sokszor mégis fájdalmas - megjegyzésekkel, ilyen például a „ne görcsölj rá!” Azt mondom, hadd legyünk olyan görcsösek, amilyenek csak szeretnénk, hiszen ez egy feszítő állapot, ebben a helyzetben teljesen természetes, hogy nem tudunk lazák lenni. Engedjük, hogy megéljük ezt, különben a magunkkal szemben támasztott irreális elvárások még jobban beszorítanak minket. Próbáljunk bízni abban, hogy a megengedés, a feszítő érzés átfolyása, előbb-utóbb, eljuttat minket a nyugalom állapotába! Sokszor azért is nehéz viszonyulni az ismerőseink, barátaink, családtagjaink segítő szándékkal érkező tanácsaihoz, mert ezek az ő gondolataikat, érzéseiket tükrözik, nem rólunk szólnak.

Fontos kiemelni, hogy az elengedés nem egyenlő a beletörődéssel! Nem a vágyainkat engedjük el, csak a hozzá tapadó feszítő érzéseket (félelem, harag) mint ahogy már említettem, csak a megélés után vagyunk képesek elengedni… Sokat segíthet az elengedésben, ha nem kizárólag az elérni kívánt célra fókuszálunk, ablakot nyitunk a világra és engedjük, hogy más ingerek is megérintsenek, ne csak a vágyott dologhoz kössük a jólétünket. Az elfogadás két lényeges dologra vonatkozik: elfogadom, megengedem magamnak, hogy ott tartsak, ahol tartok, de közben kifejezem a reményemet arra, hogy eljussak oda, ahova szeretnék. Elfogadom, hogy vannak dolgok, amelyek nem az én kontrollom alá esnek (élet-halál kérdése), és vannak olyanok, amiket viszont tudok irányítani. Az utóbbiért megteszem a tőlem telhető maximumot, és elfogadom, hogy a legtöbb annyit jelent, amennyire a jelenlegi fejlődési szintemen képes vagyok.

Gasztonyi Ádám, mentálhigiénés szakember, pszichodramatista - 6 év küzdelem: 3 elveszített spontán terhesség, valamint 6 sikertelen lombikbébiprogram után, mára, a 10. sikeres próbálkozás eredményeképpen, végre kezében tarthatja a várva-várt babát. Úgy érzi, hiányzik a férfiakat lelkileg támogató háttér ebben a nehéz folyamatban, ezen szeretne változtatni. Azt mondja, könnyebb let volna lelkileg feldolgozniuk a folyamatban elszenvedett kudarcélményeket, ha találnak valamilyen “kézzelfogható” problémát az orvosok:

„Nálunk semmilyen fizikai problémát nem mutattak ki a vizsgálatok. Volt olyan orvos, aki azt mondta: ha nem akarják, hogy visszaadjam a diplomámat, akkor ne kérdezzék, mi lehet a probléma. Így igazából soha nem kaptunk választ, miért nem jön össze a baba. Számomra onnantól volt nehéz feldolgozni a magzataink elveszítését, amikor az egyik alkalommal már lehetett látni az ultrahangon, hogy pulzál a kicsi szíve. Akkor elhittem, hogy apa leszek. Ezután viszont át kellett állítanom az agyam, hogy csak akkor engedjem meg magamnak ezt az érzést, amikor már a kezemben tartom a gyermekemet. 

Fontos volt, hogy minden egyes elveszített terhességet meggyászoljunk, elengedjünk. Ebben nekem a pszichodráma nyújtott segítséget. Egy alkalommal mind a hat magzatunktól elbúcsúzhattam egy csoportos ülésen, akkor úgy zokogtam, hogy azt hittem, soha nem hagyom abba. Rájöttem, ez kellett ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. 

A sokadik sikertelen beültetés után azonban végtelenül elfáradtunk, az erőnk legvégén jártunk, és ezt a folyamatot tovább nehezítette az állandó „csodavárás”. Hiszen a lombikozás alatt minden egyes lépésről tudsz, míg a természetes fogantatás esetében akkor derül ki a terhesség, amikor már túl vagy több sorsdöntő pillanaton. El kellett fogadnom, hogy nincs a kezemben az irányítás a lombikozás folyamatában, és én ugyan mindent megtettem, amit tehettem, de a folyamatos kudarcélmények miatt úgy éreztem, nem vagyok ura az életemnek. Úgy tudtam újraépíteni a reményt, hogy elkezdtem különböző hobbikat gyártani magamnak, amelyekben sikeresnek bizonyultam, így azt éreztem ismét, hogy az élet bizonyos területein mégiscsak nálam van az irányítás. Ez adott erőt ahhoz, hogy újra és újra hinni tudjak. Nagyon fontosnak tartom ezen kívül azt, hogy meghúzzuk a határt az orvosokkal szemben, hiszen ők azért vannak, hogy segítsenek, és nem azért, hogy belépjenek harmadik félként a kapcsolatba.