"Szülés óta nem tekint nőnek a férjem" – egy édesanya vallomása
Minden szép és jó, csak egyvalami hiányzik. Az viszont nagyon.
Azt sem tudom, hogyan jutott el az ártatlan beszélgetés odáig, hogy egy rég nem látott ismerős patakokban folyó könnyeit itattam fel a vállamon és azon túl, hogy hagytam, hogy sírjon, tudtam, másban nem fogok tudni segíteni neki.
A legkegyetlenebb az egészben az volt, tanácsot sem tudtam neki adni. Megmondó Facebook mami pedig végképp nem akartam lenni, aki orrhangon visít, hogy "hagyd ott azt a szemét pasit", mert egyrészt a pasi nem is biztos, hogy szemét, másrészt hogyan jönnék én ahhoz, hogy ilyet mondjak bárkinek is.
A helyzet talán nem is olyan egyedi. Ezért is teszem közzé úgy, hogy természetesen a szereplői anonim maradnak.
A helyszín egy magyar városka, a főszerepben egy 32 éves nő és egy 38 éves férfi. Tíz éve szeretik egymást, nyolc éve házasok. Kislányuk, a világítóan vörös hajú Zitácska nemsokára öt éves.
Minden szép, minden jó. Vagy talán mégsem?
A közösségi oldalon, a külvilág számára egyértelmű a rózsaszín világ: családi képek, egy-egy vacsora, nyaralás fotói, valamint tonnányi kép, ahol a kislány mászókázik, pónilovagol, úszni tanul. Mindenütt mosoly, vidámság, jó kedv.
Talán meg is dícsértem a kislányt. Hogy milyen édes azokkal a vörös tincseivel. Talán ez az ártatlan dícséret indította el a könnyeket, amelynek végén egy zsebkendővel hadonászó, 32 éves édesanya azt találta mondani a vállamnak:
"Amióta Zitus megszületett a férjem nem tekint nőnek".
Legalább is "olyan" tekintetben nem. Mert varázslatos édesapa, a család feje olyan tekintetben, hogy jó a munkája és jól is keres, hogy a kislány a szeme fénye, de a feleségét is a tenyerén hordozza. Vett neki legutóbb is olyan karórát, amilyenre a nő már régóta vágyott.
De "úgy".......hát, "úgy" nincs semmi.
Az utolsó összebújás a szülés előtt pár héttel volt, még nagy pocakkal. Sok nevetéssel, huncut pajkossággal. Több volt ez akkor, mint pusztán szex: benne volt valami plusz, valami titokszeretkezés, hogy nem sokáig lesznek már kettecskén.
És azóta semmi. Pedig a nő teste olyan maradt, mint lánykorában, talán picit asszonyosodott meg, úgy egy ruhaméretnyit. De a férfi is eresztett egy kis sörhasat, szóval tényleg semmi látványos változás nem történt.
Talán voltak jelek - meséli a nő -, amikor a férje nem engedte, hogy a hálószobában szoptassa a babát. Egyszer azt mondta, undorító látnia. Kezdetben azzal indokolta, hogy nem akar a nőtől semmit, hogy vigyáz rá, hisz most szült, "odalent" nehogy fájjon.
Aztán meg azzal, hogy amíg szoptat, képtelen nemi vágyat érezni iránta.
Amikor már nem szoptatott a nő, hamar elfogytak az indokok. De akkor sem kellett. Vásárolta a csipkés fehérneműt, letöltött pár Kovi-klasszikust Majával (meg is nézte őket a férje - egyedül), vett fura segédeszközöket, vérvörös harisnyát harisnyakötővel, a nap különböző szakaiban próbálta őt elcsábítani - hasztalan.
Már két éves volt a kislány, amikor először tudtak leülni, hogy megbeszéljék mindezt.
- Ne haragudj, nem megy. - mondta ekkor a férfi és talán tényleg szégyellte magát.
Elutasította, hogy orvoshoz, párterápiára, vagy pszichológushoz forduljon. Ezeket kikérte magának. Ahogyan azt is, hogy más nő lenne az életében. Mert nincs. Hiszen imádja a gyerekét, imádja a nejét - csak az a fránya szex. Az nem kell többé.
És a kislány immáron öt éves. A helyzet változatlan azzal a különbséggel, hogy itt van ez a nő, patakokban folyó könnyeit itatom fel a vállamon és azon túl, hogy hagyom, hogy sírjon, tudom, nem tudok neki segíteni.
A cikk forrása: szeretlekmagyarorszag.hu
