„Mit száguldozol, te barom? Itt gyerekek is laknak!" – egy féltő édesanya levele mindenkihez

A minap történt ugyanis, hogy több szülővel közösen álltunk az utcánk egyik és másik végében szétszóródva, hogy viszonylag biztonságos környeztet biztosítsunk a bringázással most ismerkedő kicsiknek. A srácok tekertek, mi közben terelgettük őket és persze beszélgettünk. Egyszer csak a főút felől nagy sebességgel bekanyarodott hozzánk egy autós, aki olyannyira nem vette le a gázról a lábát, hogy látványosat ugratott az amúgy igen magasra tervezett fekvőrendőrön. Ahogy a kocsi eleje nagyot huppant a sebességtől, mi úgy húztuk félre riadtan a csemetéinket a járdára, nehogy valamelyikőjük véletlenül kiguruljon az autó elé. Többen integettünk a sofőrnek és hangosan kiabáltunk, hogy „lassítson!”, de a belül dübörgő zene és a napszemüveg mögül nem igazán érdekelte a dolog, mi több, még kicsit oda is pörkölt a gázpedálnak, hogy fitogtassa az erejét.

Nyilvánvalóan nem számított az utca végén álló apuka gyors reakciójára, - ahogyan egyébként mi magunk sem-, és pár pillanat múlva csak éles fékcsikorgást és hangos szót lehetett hallani.

Egy bosszús apuka ugyanis megelégelte, hogy többek rendszeresen fittyet hánynak a Kresz-re, és nem hogy meg sem közelítik az előírt sebességet a kis utcákban, de sokszor még gyorsulási pályának is használják az utcánkat egyik végétől a másikig. Amikor látta, hogy közelít felé az autós, egy határozott mozdulattal kiállt az út közepére és megálljt parancsolva feltartotta a kezeit.

-„Mit száguldozol, te barom? Itt gyerekek is laknak!" – szaladt ki a száján nem kis hangerővel és temperamentummal, amin a jármű amúgy egész fiatal vezetője igencsak meglepődött. Szerencsétlenségére nem volt felhúzva a vezető oldali ablak, így apuka villámgyorsan mellette termett és erejét megvillantva behajolt rajta.

-„Mennyivel mentél, mi? Van fogalmad róla? Hanyas tábla van kinn, tudod egyáltalán? Az ilyenek miatt nem merjük egy percre sem levenni a szemünket a gyerekekről. Te hogy tanultál meg annak idején biciklizni, száguldozó autók között?” – folyt belőle a szó.

A huszonéves sofőr hebegett valamit, talán elnézést is kért, de az biztos, hogy fülét-farkát behúzta.

-„Ha még egyszer meglátlak ennyivel menni, kiszedlek a kocsiból kishaver!” – fenyegette meg még búcsúzóként, aztán arrébb lépett, hogy útjára engedje a vezetőt.

Ezután odasétált hozzánk, látszott rajta, hogy a vérnyomása az egekbe szökött, de mi tudtuk, hogy a fellépése ellenére senkit sem bántana.

-„Muszáj volt most már ráijesztenem, és megteszem újra, az összessel, aki így jön itt végig!” – mondta feldúltan. S bár egyikünknek sem kenyere az önbíráskodás, sem pedig az erőszak, úgy hiszem mindannyian egyetértettünk az álláspontjával. Hiszen mi mást tehetnénk, mint hogy személyesen szállunk harcba a gyerekeink testi épségéért és biztonságáért?

Az eset után nehezen hajtottam álomra a fejem. Folyton rémképek gyötörtek arról, hogy gázolás résztvevői leszünk és szüntelen azon kattogott az agyam, hogy mégis mit tehetnénk még mi, szülők. Állandóan álljunk készenlétben, figyeljünk egymás gyerekeire is, mint ahogy eddig is? Hisz ez már természetes! De építtessünk-e még több, még nagyobb lassítókat, helyeztessünk ki lassító akadályokat, szereljünk-e fel sorompót? Vagy mi legyen? Tegyük-e túl védetté és mégsem elég védetté a lakhelyünk környékét? Neveljük-e ennyire burokban a gyerekeinket? Mert olybá tűnik, sem a lakóövezetet jelző, sem a 30-as tábla nem hat már a józan ítélőképességre, ezáltal pedig nap mint nap folyamatos veszélynek vannak kitéve. És mi még elmondhatjuk, hogy egy békésebb, nyugodtabb környéken lakunk. Hogy legyenek így szabadok, hogy tanuljanak, tapasztaljanak a gyerekek? Mert tudniuk kell, hogy mi az a veszély, de nem kéne, hogy a saját bőrükön tapasztalják meg.