Másfél hétig nem volt neve az újszülött babának – Vajon rendben van ez így?
Mindkét lánytestvérem Angliában él, és úgy hozta a sors, hogy nagyjából két hét eltéréssel adtak életet kislányaiknak. Az idősebb testvéremék viszonylag hamar döntöttek a baba nevét illetően, így már a szülőszobára is határozott elképzeléssel indultak. A kishúgoméknál azonban bonyolítja a helyzetet, hogy a szülők más nemzetiségűek, így mindenképpen olyan nevet szerettek volna találni az újszülött csöppségnek, ami magyarul, lengyelül és persze angolul is létezik, elfogadható és nem utolsó sorban ki is mondható. A családból persze már a terhesség alatt is többen bombáztuk őket a „megvan már a neve?” kérdéssel, de ki tudja, talán ez is csak olaj volt a tűzre.
Ők ugyanis úgy mentek be a kórházba, hogy még mindig nem kötelezték el magukat egyetlen név mellett sem, noha ötlet bőven volt a tarsolyukban. Amikor itthon megtudtuk, hogy elindultak a kórházba, már reménykedtünk, hogy pár óra múlva jó hírt kapunk, - mondjuk a szokásos sms, vagy Facebook üzenet formájában-, és esetleg képet is a kis jövevényről. Nálunk legalábbis az a szokás, hogy ha nem is nagy plénum előtt, de a családban mindenképpen kihirdetjük az örömhírt, valahogy így: „megérkezett Laura, 3500 gramm, 54 cm. Baba és anya is jól vannak...”
De ezúttal csak a képeket kaptuk meg, amiket órákon keresztül mutogattunk egymásnak, cserélgettük, hogy kinél milyen felvétel landolt még, hátha egyikünk még nem látta valamelyiket. És akkor, már pár órával a megnyugtató hírek után tettük fel a nagy kérdést: „és végül mi lett a neve?”
- Még nincs keresztneve, nem tudtunk dönteni! Kaptunk pár napot, hogy kitaláljuk – mondta a húgom a telefonban.
Várjunk csak! Hogy mi van? Angliában haladékot kapnak a szülők, a gyermek nevének eldöntésére? És akkor itthon miért kell már szinte a szülőszobára megérkezve a „zsebünkben” legyen a pici neve? – az ilyen gondolatok szinte megállás nélkül cikáztak a fejemben.
Szerencsére az ottani procedúrának megfelelően másnap már haza is engedték őket, mivel mindent rendben találtak a kicsinél és az édesanyjánál is. Igen, jól gondoljátok: még mindig név nélkül! Ezt már szinte alig hittük el itthon. Mi az, hogy nincs neve és az „otthonába távozhat”, hogy ezzel a gyakran használt szófordulattal éljek.
Mint aztán az pár nappal később kiderült számunkra, a „névtelenség” Angliában cseppet sem egyedi eset.
Most kapaszkodjatok meg: két teljes hetet kapnak az újdonsült szülők, hogy az otthonuk melegében, nyugodt körülmények között, a kisbabát jobban megfigyelve és megismerve adhassanak neki keresztnevet. A húgomék közel másfél hétig húzták, mint a rétestészát: a végére már mindenki belenyugodott: majd csak egyszer megtudjuk, hogy hívják a különféle beceneveken túl ezt a csöppséget.
Végülis, ha jobban belegondolunk, ez bizonyos szempontból nagyon szerethető hozzáállás, főleg, ha az anyakönyvezéssel foglalkozó hivatalnál ez valóban nem okoz fennakadásokat. A baba nevének bejelentéséig az áll az ideiglenes okmányban, hogy „Baby XY (értsd: xy az anya vezetékneve)”.
Nekünk mindenesetre igen furcsa volt az eddig ismeretlen szituáció, hiszen teljesen máshoz vagyunk hozzászokva. Amíg én szimpatizálok ezzel a lehetőséggel, addig az édesapánk például teljesen kikelt magából, hogy mennyire „felelőtlen” és „lekövethetetlen” rendszer ez. Valóban az lenne?
A húgom egyébként utólag bevallotta, hogy őket csak hátráltatta a lehetőség, hiszen majdnem az utolsó percig halogatták a névadást. De talán másoknak pedig épp ez segített...ki tudja?!
Te élnél a két hét haladékkal, ha itthon is lenne rá lehetőség?
B.F., 2019. február 24.
