Képes leszek igazán szeretni a második gyermekemet? – egy kétgyerekes anyuka őszinte vallomása
„Az ölembe mászott, a törékeny kis testével pedig szorosan hozzámsimult. Ahogy izgett-mozgott, hogy kényelmesen fekhessen, a pocakom is megmozdult – a lányom így óvakodott a bátyó ficánkolásától. A haja még nedves volt, és kellemes babasampon illatot árasztott.
Cumival a szájában rám pillantott, és azt mondta ’Olvass, anya’. Majd átadta a kedvenc meséskönyvét, a Jó éjszakát, Holdat. Olvasni kezdtük, mint minden este az utóbbi két és fél évben. A kis ujjával rá-rámutatott a szavakra, ahogy kiolvastam őket, tudom, csak megérzésből. De most, amikor a végére érünk a könyvnek, a szemeim megteltek könnyel.
Bár az utóbbi két évben legalább 927-szer felolvastam már neki a Jó éjszakát, Holdat, az az este mégis más volt. Az volt az utolsó este, amikor úgy olvastam fel neki, hogy egygyerekes anyuka vagyok. A kislányunk másnapra érkezett. És ahogy a kisfiam feje a mellkasomon pihent, miközben gyengéden ringattam a szobában, ami a kishúgának készült, átengedtem magam a könnyeimnek, melyek végül mind a lágy bébifürtjein landoltak. Mélyen beszívtam az illatát, és arra koncentráltam, hogy minden egyes pillanatát a ’csak mi hárman’ időszaknak az emlékezetembe véssem.
Aztán átvittem az ágyába, a saját nagyfiús ágyikójába, ami oly nagy büszkeséggel töltötte el őt (engem pedig stresszel, mivel az altatás többé már nem volt olyan egyszerű), betakartam a vonatos-teherautós paplankájával, miközben ő még cumizott, és néztem őt, ahogy elalszik. Ekkor öntött el a rettegés, hogy talán nincs a szívemben elég szeretet a második gyerekem számára.
Mégis hogyan tudom megosztani a szeretetemet a két gyermek között?
Az anyaság és az anyai szerep sosem jött nálam magától. Sosem voltam az a kislány, aki babákkal játszott, és papás-mamással mulatta az időt gyerekkorában! Ha őszinte akarok lenni, ott legbelül mindig is tudtam, hogy az életem attól még nem lesz üres, ha képtelen lennék gyereket szülni. És annak ellenére, hogy az anyaságnak már a gondolata is a frászt hozta rám, összeszedtem magam, a férjem támogatásával pedig tiszta szívből örültem az első terhességemnek.
Nem volt könnyű az a kilenc hónap, sőt életem legnehezebb egy évét éltem át. Szülés utáni depresszióba estem, és hónapok teltek el, míg a testem meggyúgyult, én pedig megbarátkoztam az anyasággal. És most úgy tűnik, az utóbbi két év csak a kezdete volt az új pályafutásomnak! Vajon hogy fogom átvészelni megint ezt az egészet? Mi van, ha a fiam visszautasít engem? Vagy még rosszabb: mi van, ha hibát követtem el? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok emésztettek, míg végül úgy éreztem magam a lányom világrajötte előtt, mint aki megtagadja a még meg nem született gyerekét.
Azon az éjszakán, amikor aztán beindult a szülés, nyugtalan voltam, és nem tudtam elaludni. Felkeltem és kisétáltam a szobából, miközben a férjem csendesen szuszogott, mit sem sejtve a pánikomról. Már virradt, amikor bevillant egy beszélgetés az egyik ismerősömmel, jóval azelőttről, hogy teherbe essek a lányommal. Egy bulin voltunk, a barátom pedig az ölében fogta a kisbabáját. A fia eközben körülötte rohangált, grimaszolt a kistesónak, amire az tiszta szívéből kacagott. Ekkor a barátom rám nézett, mosolygott és ezt mondta: ’ezért van a második gyereked. Senki sem képes a kicsit így megnevettetni, mint ő. Olyas valamit kap tőle, amit én sosem leszek képes megadni neki.’ Miközben a kórház felé mentünk, csak azért imádkoztam, hogy a barátomnak igaza legyen.
A lányunk megszületése kevésbé volt eseménydús és traumatikus, mint a fiamé. Ahogy a karomra fektették őt, zokogni kezdtem a megkönnyebbüléstől, mert rádöbbentem, el sem tudnám képzelni többé az életem nélküle. Az ujjaival megragadta az enyémet, mintha azt mondaná: ’együtt majd megoldjuk ezt, és nem fogok panaszkodni, ha néha elszúrsz valamit’. Ez volt az a pillanat, amikor belenyugodtam abba, hogy most már kétgyerekes anyuka vagyok.
Két gyerek szülője lenni egyszerre zűrös, kaotikus és hangos. Vannak napok, amikor minden klappol, és vannak olyan pillanatok is, amikor hálát kell adnom azért, hogy mindenki még él és lélegzik. De tudod mi jelenti számomra a legtöbbet? Amikor a lányom azért kuncog, mert a fiam azon a nevetséges hangján olvas fel neki, és amikor tudom, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lesz!”
A cikk forrása: twice.hu
