Egy nő levele, aki eddig csak halogatta az anyaságot: „Bocsáss meg gyermekem, amiért elraboltam az idődből”

Függetlenül attól, hogy kiket milyen indokok hajszolnak e döntésbe, az alábbi sorok sokak helyett beszélnek.

„Édes gyermekem,

Estéről estére itt állok melletted, nézlek, ahogy alszol, hallgatom a szuszogásod, és őrzöm az álmod mindaddig, míg engem is meg nem látogat az Álommanó, akiről minden este mesélek neked.

Csak nézlek, és úgy érzem, sosem tudok betelni veled, aztán felteszem magamban a kérdést, hol vagyok én – az a személy, aki előtted volt; én – aki mindig a karrierjét és a jövedelmét helyezte az első helyre, és aki mindenképp le szerette volna tudni a banki hitelét, mielőtt még megérkeztél volna; én – aki ha mindezt kipipálta, eldöntötte, még egy keveset élni akar addig, amíg te megérkezel; én – aki mindig talált még valamit és még valamit, amit meg kell valósítania, még mielőtt te megérkezel.

Szeretnék most találkozni azzal az ’énnel’, hogy elmondhassam neki, milyen ostoba volt. Igen, egy sült bolond, akinek fogalma sincs, mit veszített, valahányszor kimondta ’még nem jött el az ideje’. Fogalma sincs, hogy minden egyes elhalasztott hónap és év elvesztegetett idő a te életedből és az enyémből – aki most vagyok.

Most már tudom, hogy még mielőtt megszülettél volna csak kifogásokat gyártottam, amik mögé elbújhattam, és amikbe túl sokáig kapaszkodtam. Ezt az időt pedig nem is tőled, hanem inkább magamtól raboltam el, gyermekem. És kérlek, bocsáss meg nekem.

Bocsáss meg nekem azért, amiért nem fogadtalak be korábban az életembe. Bocsáss meg nekem, amiért ebből kifolyólag egyre többször kell hallanod tőlem, hogy fáj a derekam, a lábam vagy a fejem, éppen akkor, amikor te azt szeretnéd, hogy ölbe vegyelek, hogy együtt futkossunk a parkban, vagy hogy együtt játsszunk a kedvenc szőnyegeden.

Kérlek, bocsáss meg azért is, hogy nem leszek olyan üde és fiatal, mint a majdani ovis és sulis pajtásaid anyukái.

És már most bocsánatot kérek azokért a veszekedésekért is, melyeket a maradi, kiöregedett felfogásom fog okozni a tinédzseréveid és az ifjúságod alatt.

Megígérem neked, hogy igyekszem lélekben mindig fiatal maradni, és a lehető legtöbb időt veled, melletted tölteni, és remélem, hogy lesz elegendő türelmed majd hozzám. Nekünk, szülőknek ugyanis van egy szupererőnk: képesek vagyunk elfelejteni, hogy egykoron mi is voltunk gyermekek, fiatalok és nyughatatlanok, akik folyton konfliktusba kerültek a szüleikkel…

Meg foglak tanítani mindenre, amit tudok, és majd együtt fogjuk megtanulni, hogy az időt nem szabad elvesztegetni. Éppen ezért, meg fogom tanítani neked, hogy elsősorban magadat szeresd, egoizmustól mentesen, és mindig magadat helyezd az első helyre; hogy tudd felállítani a magad prioritásait, és hogy sose halassz el dolgokat az életedben mások kedvéért. Még miattam sem.

Megígérem, hogy engedem meghozni a saját döntéseidet, elkövetni a saját hibáidat, mert tudom, hogy csak így leszel képes tanulni belőlük. És nagyon remélem, hogy nem fogok megfeledkezni arról az ígéretemről sem, mely szerint nem fogom rád erőszakolni, hogy tanulj az én hibáimból, mert tudom, hogy ez úgysem fog megtörténni.

Megígérem, hogy igyekszem úgy viselkedni, hogy sose kelljen szégyenkezned miattam, amiért idősebb vagyok, mint a barátaid anyukái. Remélem, ezt sosem fogod a fejemhez vágni. Nem azért vártam ennyit, mert nem akartalak téged, hanem azért, mert megfogadtam magamnak, hogy ha megérem majd, hogy legyen egy gyermekem, akkor örömet, szeretetet, békességet és biztonságot akarok nyújtani neki, nem szűkölködést, kínszenvedést és nyomorúságot. Én, naiv… És még azt is tudtam, hogy ha majd eljön a pillanat, akkor IDŐT is akarok adni a gyermekemnek. Na de éppen az idő lesz az, ami így most hiányozni fog az életünkből, amikor te nagy leszel, én pedig egy öregasszony.

Nézlek, ahogy alszol, és most már értem, milyen igazán boldognak, kiteljesedettnek lenni. Még volt részem az életben hasonló érzésekben, de most már tudom, hogy semmik voltak ehhez képest. Köszönöm neked, angyalkám, hogy az életem része lettél, holott én oly sok ideig tartottam zárva előtted az ajtót… Köszönöm, hogy mégis engem választottál, hogy én lehetek az, akinek új értelmet adtál az életének, akit megtanítasz a feltételek nélküli, észveszejtő szeretetre, aminek a hatására én – az előtted lévő énem – füstté vált.”

A cikk forrása: twice.hu