Anyukám volt benn velem a szülésnél – nagyon rossz döntés volt
A férjem heti két napot fixen külföldön dolgozik, általában repülővel jön-megy a két főváros között. November közepére voltam kiírva az első gyerekünkkel és szerencsére a várandósság alatt minden rendben zajlott. Megbeszéltük a párommal, hogy mindenképp szeretne benn lenni a szülésnél és úgy voltunk vele, hogy talán nem fog olyan gyorsan érkezni a bébi, hogy ha ő véletlenül külföldön van is, ne érne haza az első géppel, mire a szülőszobára kerülök. Azért biztosíték gyanánt megkérdeztük anyukámat, hogy ha mégis beüt a krach, hajlandó lenne-e beugrani a férjem helyett, ő pedig boldogan belement, hiszen alig várta, hogy végre megpillanthassa és a kezében tarthassa az első kis unokáját.
Jártunk szülés felkészítőre, elméletben mindent pontosan tudtunk, hogy miként fogunk csinálni, megbeszéltük azt is, hogy szeretnék labdán ülni és hogy nem tervezek kádban vajúdni. Szép, kerek terv volt mindkettőnk fejében, de aztán persze az élet máshogy hozta a dolgokat. A férjem aznap reggel menetrendszerűen elrepült a munkahelyének külföldi kirendeltségére, hogy a kinti csapattal is dolgozzon, másnap este szállt volna le itthon a gépe. Azonban 11 óra körül én már furán éreztem magam, csak jöttem-mentem a wc-re, a babát sem éreztem túl intenzíven és ahogy már napok óta is, akkor is fájogatott a derekam, csak most valamivel erőteljesebben. Felhívtam hát anyut, hogy pattanjunk kocsiba és menjünk be a kórházba, hiszen az a biztos, ha ránéznek a babára, hogy minden rendben van-e.
Mire beértünk, már épp nem fájt semmim: mondtam is édesanyámnak, hogy jól ki fognak nevetni, amiért bejöttünk. Azonban az orvosom mosolyogva rám nézett és így szólt:
- Kinga, maga ma anyuka lesz! 3 ujjnyira nyitva tetszik lenni!
Azt hittem dobok egy hátast a hír hallatán, hiszen nagyon nem így képzeltem a dolgot. Azonnal hívtam Ferit, hogy megindult a szülés, ha tud, jöjjön haza a leghamarabbi géppel. Meg is vette a délután 13:30-kor induló járatra a jegyet, én pedig biztos voltam benne, hogy addig kitartok, amíg az egy-másfél órás repülőutat és a kórházba vezető utat is szerencsésen abszolválja. Fél 3-3-kor leszáll, onnan 25 perc a kórház, fél 4-re tuti itt van, mondogattam magamban. Eközben a tágulás kicsit mintha meg is torpant volna, úgyhogy békésen nyugtáztam: ez bizony apás szülés lesz.
Azután nem sokkal jött a szülésznő és megrepesztette a burkot, mondván, hogy „adjuk le a jelet a lurkónak, hogy elindulhat”. Ő pedig gyorsan dekódolta is az üzenetet, elindult. Egyre erősödtek a fájások, mire észhez kaptam, hogy ránézzek a telefonomra, már 13:45-öt mutatott a kijelző, rajta pedig egy feszült üzenet a férjemtől: „Nem hiszed el, késik a gép!”
A gyermekünk azonban nyilvánvalóan nem a Krakkó-Budapest járathoz kívánt igazodni, így már szinte szaladtunk a vajúdóból a szülőszobára, hogy „kényelembe helyezhessem magamat”. És jött velem az én édesanyám, arca teli aggodalommal, két másodpercenként kérdezgetve, hogy „jól vagy drágám?” „tudok valamit csinálni?” „mikor jön a fájás?” „borogassalak?” „víz jöhet?” „nem sétálsz még inkább?” „biztos jó neked fekve?”
Tudom, hogy bizonyára csak kipattantak és zabolázatlanul elszabadultak belőle az anyai ösztönök, de esküszöm, hogy még sosem csinált ilyet. Egyetlen emlékem sincs arról, sem gyerek, sem pedig felnőttkoromból, hogy anyám ennyire „majrézott” volna. Izgult, félt, féltett, sajnált. Még sírt is. Pont azt csinálta, amire nekem cseppet sem volt szükségem: idegesített. Hiszen épp elég volt akkor a saját szenvedésemmel foglalkozni. Amíg még tudtam magamról, többször is kiküldtem közben a folyosóra, vagy a büfébe, hátha lenyugszik egy kicsit, de mindannyiszor úgy rohant vissza, mintha akkor látna utoljára. Hozzáteszem, a szülés remekül zajlott, teljesen természetes módon, még epidurált sem kértem, annyira ügyesen jött a kicsi. A férjem gépe végül kimaradt és csak az esti járatra tudták neki átfoglalni a jegyét. Nélküle született meg a kislányunk. Csodálatos volt, de én totálisan elfáradtam.
Durva lenne azt mondanom, hogy és még csak nem is a szülésben, hanem anyukám aggodalma küldött padlóra, de azért valahol félúton van az igazság. Nagyon szeretem őt, és igazán megható volt látni a boldogságát, ahogy a kezébe adták Fannit. De még egyszer nem csinálnám vele végig, inkább bevállalnám egyedül, ha úgy hozná a sors. Remélem azért örök emlék maradt neki és azt is, hogy a következő babánál a férjem is megtapasztalhatja ugyanazt az érzést, amit édesanyám élt át a legszebb pillanatban.
B.F., 2019. január 24.
