A várva várt pocaklakó
Már nagyon vártuk Őt, mégis váratlanul érkezett. Nem is tudom pontosan, hol kezdődik az Ő története. Amikor kiderült, hogy úton van? Korábban, amikor megfogant? Vagy már akkor, amikor rádöbbentem, mennyire akarom Őt? Nem is számít, hiszen egy álmom vált valóra, úton van, és ez a lényeg.
A második szülés után bizony idő kellett ahhoz, hogy a testem újra visszatérjen a megszokott ritmusba. Emlékszem, hosszú hónapok teltek el titkos várakozással, nagyon szerettem volna újra teherbe esni. Nem görcsöltünk rá, nem beszéltünk sokat róla, mégis minden hónapban benne volt az izgalom, a bizakodás, hátha.. Még mindig szoptattam, és bár nagyon vágytam a kisbabára, eszembe se jutott, hogy abbahagyjam a szoptatást. Bíztam abban, hogy a természet mindent megold, hiszen ha a testem majd készen áll, a szoptatás nem lehet akadály.
Megérkezett a nyár, tele programokkal, időpontokkal és kirándulásokkal. Élveztük a jó időt, ami Skóciában oly ritka, most mégis bőven jutott belőle. Aztán valami megváltozott.. Éppen vendégeink érkeztek otthonról, mikor észrevettem, hogy híztam 3 kilót. Fura, mondtam a férjmnek, de csak vigyorgott. Kerek a pocakod, kéne tesztet csinálni, viccelődött. A következő napokban annyit mondogatta, hogy a végén gondoltam egyet, és bevonultam a fürdőszobába tesztelni. Két napja ugyan késett, de szinte biztos voltam benne, hogy negatív lesz a teszt. Meg se néztem, indultam volna, az utolsó pillanatban fordultam vissza, aztán csak álltam bambán, s néztem azt a halovány csíkot. Az bizony ott volt, ha nem is virított annyira, mint a kontrollcsík. Rohantam a férjemhez, csak suttogtam, hogy meg ne hallja senki más, csak ő: ott a második csík.
Fojtogatott a sok érzelem, kínzott, hogy nem beszélhettünk róla, hiszen nem is volt még biztos. Oly sokat vártam már, s most nehéz volt elhinni, hogy tényleg igaz. Százszor mentem a fürdőszobába, lopva nézegettem, szorongattam a tesztet, vigyorogtam, aztán mentem a dolgomra, mintha mi se történt volna. Ez volt a legnehezebb, titkolni, hogy kiáltanék, mert repesek a boldogságtól, hogy valóra vált az álmom. Annyiszor elképzeltem, annyira akartam, oly sokat vártam, aztán hirtelen valósággá vált, de még túl korai volt biztosra venni.
Csak akkor hittük el igazán, hogy tényleg várandós vagyok, mikor a 12. heti ultrahang vizsgálaton megláttuk azt a csöpp kis babát a monitoron, ahogy boldogan ficánkol. Rohantak a hónapok, lassan kikerekedett a pocakom. Elmondtuk előbb a gyerekeknek, majd mikor elérkezett az ideje, akkor a családnak, barátoknak is.
Ez a várandósság teljesen más volt, mint az előző kettő. Ilyen lenne az álomterhesség, a legtöbb nő erre vágyna, de én nem ehhez voltam szokva. A babavárás semmilyen jelét, tünetét nem éreztem magamon. Egy energiabomba voltam. Futni jártam, ahogyan a baba előtt is, ráadásul jobban élveztem, mint valaha. A kismama jógán zavarban voltam, ha körül néztem, úgy éreztem, nem is illek oda, olyan fitt és hajlékony voltam. Amikor először éreztem a baba mozgását, újra meglepett. Nyugodt volt. Egy rúgás, órákig tartó pihenés. Heteken át figyeltem, mire kiismertem a ritmusát, nyoma se volt az állandó viháncolásnak, amivel a bátyjai kiképeztek.
Megkönnyebbültem, amikor a 20. heti ultrahang vizsgálaton mindent rendben találtak. Nem akartam tudni a nemét (most sem), az apja viszont nagyon (most is). A vizsgálat végén beadtam a derekam. Nem a kíváncsiságom győzött meg, hanem a férjem tekintete, ami beletörődött volna, hogy úgy legyen, ahogy én akarom. Szeretem ezt a férfit, legyen hát meg a vágya, gondoltam (:meg aztán hátha lesz még legközelebb:). A sors játéka, hogy a hölgy egy mondatban használta az ‘azt hiszem’, ‘úgy néz ki, hogy’ és a ‘talán’ kifejezéseket. Nem tudtuk meg biztosra a nemét, jól is van ez így, a lényeg, hogy tudtuk, minden rendben van vele.
Bevallom, néha vegyes érzelmekkel küzdök, hiszen túl tökéletes ez az egész. Ilyenkor a boldogság átcsap keserűségbe, eszembe jut, mi minden történt velünk az előző várandósságom alatt. Félek, a sors megismétli önmagát, és egy pillanat alatt összeomlik minden. Máskor viszont azt érzem, itt az alkalom újraélni mindazt, amit a második terhességemnél esélyünk se volt kiélvezni. Talán a hormonok játéka ez, de ezekkel a helyzetekkel nem igazán tudok mit kezdeni. Igyekszem optimista maradni, nem “túlagyalni” a dolgokat, csak kiélvezni a pillanatokat. Hazudnék, ha azt mondanám, mindig sikerül, de próbálkozom..
Esténként, mikor alszik már a család, én csak ücsörgök, élvezem a csendet. Simogatom a pocakomat, imádom, ahogy változik az alakja. Hónapok óta egy kicsi ember lakja. Egy újabb csoda az életemben, egy álom beteljesülése. Már nagyon vártuk Őt, s végre úton van. Bízom benne, hogy minden problémamentes lesz, hogy a 9 hónap babavárás egy békés és pozitív szülésélménnyel zárul és egy egészséges kisbabával bővül majd a családunk.
Andi M. , 2020. február 28.
