A lányom kilopott egy autót az egyik ovistársa szekrényéből - ez lett belőle
Egyik délután, miután hazaértünk az óvodából, észrevettem, hogy a kislányom furán viselkedik. Elég szótlan volt, pedig rendszerint végigcsicsergi a hazautat és az este hátralevő részét is. Próbáltam szóra bírni, faggatni, megnevettetni, de semmi nem jött össze igazán. Aztán elvonult a szobájába egy kora esti játékra, valamit nagyon csendben tevékenykedett. Bekukkantottam az ajtaján és azt láttam, hogy a szoba közepén ül a földön, nekem háttal és a kis ovis tornatáskájában turkál. Halkan bekopogtam, hogy hallja, hogy ott vagyok, bementem és mellé guggoltam.
- Keresel valamit kis szívem? – kérdeztem. Ekkor egyszerre elpirosodott az arca és elkezdett sírni. Hirtelen fogalmam sem volt, mire véljem ezt az egészet és csak kérdezgettem, hogy mi a gondja, fáj-e valamije. Aztán nagy hüppögve megszólalt:
- Elvettem a Peti játékát. – tette ezt olyan hangon a sírástól, hogy csak akkor értettem meg, amikor a tornás táskából végre előhúzta a becses tárgyat.
- Hogyhogy elvetted kicsim, hiszen az az övé?! Elkérted tőle?
- Nem, hanem nem engedte, hogy megnézzem, amikor játszottunk és én elhoztam.
- És tudja a Peti? – ennél a pontnál már záporoztak a krokodilkönnyek.
- Neeem! Kivettem a szekrényéből! – mondta kicsit mérgesen, de olyan szégyellős arccal, amiről addig azt hittem, hogy csak érett felnőttek képesek előhívni az ábrázatukra.
- Dehát miért csináltál ilyet manócska, csak azért, mert nem hagyott vele játszani? – kérdeztem. A lányom arcára az ült ki, hogy most bizonyosan összedőlt a világ. Mondjuk ki: ő ellopott valamit és ezért borzasztóan érezte magát, valószínűleg azonnal semmissé tette volna, ha lehet.
- Szeretnék én is egy ilyet... – mondta még mindig könnyek között.
- És akkor miért nem szólsz anyának, apának kincsem?
- Nem tudom. -itt picit elmosolyodtam és megpuszilgattam. Ekkor már az ölemben ült és törölgette a könnyeit.
- És miért sírsz? – a kérdés valójában költői volt, de ő nyilván válaszolt rá
- Mert elloptam és azt nem szabad! – hüppögte.
- Bizony nem, édesem. Nem vesszük el a másik játékát, hanem elkérjük. Ha nem adja oda, akkor pedig játszunk valami mással.
- De én mindig odaadom az én játékaimat játszani. (ez tényleg így van, nagyon jószívű)
- Tudom, így is kell, ha szívesen megosztod másokkal. Ami pedig olyan, hogy nem szeretnéd odaadni másnak, azt nem is kell. És azt ne is vidd el az oviba, vagy a barátaidhoz, amikor megyünk. Biztos a Peti sem szerette volna másnak odaadni, ezért nem lehetsz rá mérges. – itt már kezdett megnyugodni, ismerem a gyerekemet annyira, hogy tudtam, innen már az észérvek győznek és szépen meg tudjuk beszélni a dolgot.
- És most mi lesz? Ki fogok kapni az oviban, mert loptam? -durva, hogy már ennyi idősen megjelenik a félelem és - szégyenérzet az emberben, nem igaz?
- Megbeszéljük az óvónénivel, hogy mit tehetünk, jó? Mindjárt felhívjuk.
- Jó! -mondta és azért érzékelhető volt a következményektől való tartás a hangjában.
Szerencsére az óvónénivel minden szülőnek, - így nekem is -, roppant jó a viszonya. Nem is lehetne ez másként, hiszen él-hal a gyerekekért, mindent kiharcol nekik és igazán kiemelkedő az érzelmi intelligenciája, aminek köszönhetően mindig mindent meg lehet vele beszélni. Azt hiszem minden túlzás nélkül állíthatom, hogy Lili néni ízig-vérig pedagógus.
Amikor felhívtam, szinte hallottam a hangján, hogy ő sem vette véresen komolyan az ügyet, és hogy azért persze ügyel majd rá, hogy Luca lányom tanuljon az esetből. Megbeszéltük, hogy másnap reggel valamivel korábban érünk be és bemegyünk az irodájába, ahol Luca elmondhatja mi történt és visszaadhatja az autót, a többit majd Lili néni intézi. Így is történt. Luca szemlesütve nyújtotta át másnap az egyébként átalakítható, -és nyilván ezért annyira menő-, autót az óvónéninek és bocsánatot kért, amiért elcsente.
A fotó csak illusztráció
Az óvónéni megígértette vele, hogy többet soha nem csinál ilyet, hanem inkább elmondja, hogy ő is szeretne ilyennel játszani. Luca megígérte és persze egy kicsit ott is pityergett. Mint kiderült, Peti nem kereste a járművet, amit még reggel vissza is tett a szekrényébe Lili néni. Igazán respektáltam, hogy nem csinált drámát az esetből és hogy segített úgy megoldani, hogy a lányomnak tanulságos legyen az eset, de ne kerüljön nagy plénum elé. Ez esetben egy ovis társak előtti megszégyenítés többet ártott, mint használt volna, ebben egészen biztos vagyok. Úgy érzem, Luca megtanulta a leckét, és mivel előtte sem csinált soha ilyesmit, ezután pedig már végképp nem fog.
Aznap délutánra már vissza is tért az én cserfes kislányom, és arra a kérdésre, hogy a szülinapjára szeretne-e majd egy olyan átalakíthatós kocsit, határozott nem-mel felelt. Valószínű emlékezni sem akar az estre.
B.F., 2019. január 29.
