Pár perc nyugalom, ami nem kerül semmibe: zárd ki a külvilágot ANYA!

Ha tehetném, folyamatosan filmbe illő nyugalomban élnék: békésen kortyolgatnám reggelente a kávét, vagy a teát a teraszon, ráérősen leülnék újságot olvasni, mielőtt nekikezdek a munkának, két cikk írása között játszanék a gyermekemmel, – aki aztán kérés nélkül hagyná, hogy tovább üssem a billentyűket–, gyöngyöző, aranysárga húslevest főznék ebédre, délután együtt kevernénk ki a csokiszuflé tésztáját és izgatottan kukucskálnánk a sütő ajtaján át, vajon mikor nő nagyra. Este aztán csobbannánk még egyet egy elhagyatottabb balatoni partszakaszon, tíz után pedig kitelepülnénk a férjemmel a kertbe és egy pohár bor társaságában megnéznénk egy vígjátékot a ház falára vetítve. Nem, dehogyis csak hétvégén! Egész héten, egész nyáron, egész évben: csak az évszakok nyújtotta háttér alakítaná a programot.

Ehelyett tudjátok mi van? Ugye igen? Na persze így is jó és legtöbbször békés az életünk, de szinte sosincs megállás. Most mindenki képzeljen el egy átlagos hétköznap reggelt, amikor már az óvodából is késésben van, nemhogy a munkahelyéről, meg a meetingről; aztán hazafelé ugyanez. Persze, hogy estére már az is fárasztó, ha hozzád szólnak! Nincs jól ez így: nem ez az igazi élet! Rendben, elismerem, hogy a fent leírt kép túlontúl idealizált, de nem igaz, hogy megközelítőleg se lehetne valami hasonló! Ha más nem, csak naponta pár percre: amikor ki tudunk zárni mindent és mindenkit, csak önmagunkra és befelé figyelünk, újra felnagyítódnak a számunkra jóleső érzetek.

Most elárulom, én mit csinálok, akikor úgy érzem, túl nagy már a nyüzsgés odabenn a fejemben. A megoldásom roppant egyszerű: kimegyek a természetbe. Na nem hagyok ott csapot-papot és dobok el mindent, ha mondjuk épp a gyerekkel közösen játszunk, de a munkát például simán félbehagyom, hogy feltöltődhessek... Amint tudom, megkeresem a lehető legközelebbi kapcsolódást a természettel: kisétálok a kertbe, vagy a közeli parkba.

Leveszem a cipőmet és pár percig mezítláb sétálok a fűben. Leülök, figyelem, hogyan mozognak a fűszálak a köztük lakó kis lények szüntelen jövés-menésétől.

Vizet töltök a locsolókannába és szép komótosan megöntözöm a virágaimat. Nézem, ahogy csobog a víz a kiöntőn keresztül, nagyon szippantok a levegőbe és mélyen belélegzem a vizes föld illatát.

Nézem a levendulabokron szorgoskodó méheket, aztán letépek egy kis fej virágot, összedörzsölöm a tenyeremben és becsukott szemmel belélegzem az illatát.

Leülök a fűbe, vagy nekidöntöm a hátamat a ház falának, behunyom a szemem és arcommal a nap felé fordulok.

Átölelek egy fát, vagy egyszerűen csak végigsimítom a kérgét. Közben figyelem a hangyákat, ahogy fel-le masíroznak a törzsén.

Meghúzom magam egy félreeső helyen és percekig nézem, ahogy a madarak giliszta után kutatva ugrándoznak a fűben, aztán felröppennek az eperfa ágára.

Szedek egy kis csokor citromfüvet, mentát, rozmaringot, vagy akár bazsalikomot, majd készítek egy limonádét, amibe beleteszek valamelyikből egy-egy szálat, aztán élvezem, hogy az elkortyolgatása közben is érzem az intenzív illatot a tenyeremen.

Hajat mosok és kiülök a napra: amíg megszárad a fejem, addig csendben figyelem a körülöttem repkedő méheket, csicsergő madarakat, számomra kellemes, természetes zajokat, amik segítenek lelassulni.

Sokszor pedig ez az 5 perc is felér egy filmbe illő nap minden jóságával. <3