Anyaság a negyedik X után: Kezdetek….

Viszolyogtam a gondolattól, attól meg még inkább, hogy egyedül neveljem fel Őt, aki engem választott Anyának. Egyszerre vált valóra a legnagyobb álmom egy rémálommal… A lányom apukáját az egyik internetes társkereső oldalán ismertem meg.

Jóképű, jól szituáltnak vélt és gondolt, humoros, kedves, „jó pasinak” tűnt, ezért hamar randi lett belőle, amit a gyors össze költözés követett. Nem titkoltam semmit, nem árultam zsákbamacskát elmondtam neki azonnal. Gyermekre vágyom. Elmondása szerint Ő is, a két fia mellé, kislányt szeretett volna mindig, ami még nem adatott meg neki. Telt múlt az idő, 1 hét, 2, megismertem a fiait, az édesanyját, a szűkebb családját. Közös programok, boldog hétköznapok, mozgalmas hétvégék. Minden kerek és csodálatos volt (legalábbis nekem, a rózsaszín ködbe úszó naiv 40-esnek).

Nem görcsöltem rá a gyermekáldásra, elengedtem a témát, hisz volt egyéb, amivel foglalkoztam.  Május 1-jén megkerültük a Balatont kerékpárral, úsztam a boldogságban hogy milyen büszke rám… Voltak összezördüléseink, hogyne lettek volna, ahol két tányér van, ott van csörömpölés is, de nem vettem vészesen komolyan, hisz mindig kilábaltunk belőle. Június első napjaiban kezdtem magam furán érezni… Hányinger, fáradékonyság… Én aki kirobbanó energia bomba voltam, este 8-kor már ágyban feküdtem… számoltam… te jó ég, egy hete meg kellett volna jönnie… Másnap haza fele a munkából, be a gyógyszertárba, kértem 5 különböző terhességi tesztet és míg nem ért haza, mindet „kipróbáltam”. Az eredmény egyértelmű volt. Nem akartam hiú álmokat kergetni, ezért neki akkor még nem mondtam el.

Másnapra bejelentkeztem az orvoshoz, aki megerősítette, baba van a dologban. Repültem, úsztam, lebegtem, boldog voltam és hittem, hogy ő is az lesz. Hazaértem, meglepett a morcossága, de bíztam benne, hogy jobb kedve lesz. Elé tettem az első ultrahangos képet és vártam a reakcióját. Megfogta, megnézte, ledobta a földre és azt kérdezte: „Ez mi?? Valami daganat? „ Összetörtem a másodperc tört része alatt, de a babára gondolván, mosolyogva közöltem: „Kisbabánk lesz hamarosan. „ Nem örült velem, nem volt boldog, sőt.  Kiabált. „ Ez meg hogy lehet???? „ Néztem rá és nem értettem…. Majd elmesélte, hogy ő néhány hete úgy érzi ez nem az, amire vágyik, ez nem úgy megy ahogy annak kellene, nem vagyunk jók együtt, és hogy az együtt léteinket úgy „időzítette” hogy tuti ne legyen baba belőle. Összetörtem, összeomlottam, nem értettem, miért, miért velem történik ez, és mi ez, ami most történik???? Aznap külön aludtunk, és onnantól kezdve többet nem aludtunk együtt… Nem akarta a gyermeket, és engem is megpróbált lebeszélni róla. Vetessem el, öreg vagyok hozzá, mondta egyik nap, ahogy ő is öregnek érzi magát hozzá, vetessem el, mert az ő gyerekei is, és neki is joga van bele szólni, hogy mi legyen… Tartsam meg a babát, de rá ne számítsak, pénzre se, apa szerepre se, mondta másnap…

Senkivel nem tudtam, nem akartam megbeszélni a fájdalmamat. Összetörtem, miközben tartottam magam, hisz bennem nőtt egy csoda. Az én testem lett az otthona a kis fejlődő életének, engem választott bármi is történt. Hosszú hetek, hónapok kezdődtek, amik sosem fizikailag viseltek meg, sokkal inkább lelkileg… Sosem azon aggódtam, hogy lesz e elég pénzünk, lesz e hol laknunk, hanem azon mit mondok majd neki ha megkérdezi: Hol az én Apukám? Miért nem akar Ő engem sosem látni? Sok, sok álmatlan éjszaka, átrágódott nappalok, kisírt szemek napról napra, és viták vele, hogy miért akarom megszülni azt a gyermeket, akit ő sosem akart, és sosem akar látni, érezni, hallgatni, és sosem fogja tőle azt hallani, Apukám….