Anyaság a negyedik X után: Boldogság - boldogság - leszámítva némi keserűséget

Múlt kedden hajnali 6-kor megkezdtük utazásunkat Budapest felé. Hatalmas csomagokkal, Bogival, autóval. Korábban utaztunk mi már Bogival egy nagyjából 60 km-re levő településre – nagybevásárlásra-, amit az én Drága Bogim zokszó és hang nélkül viselt el, sőt, az üzletben olykor még mosolygott is. A budapesti utunk azonban nem volt ilyen vidám. Az utolsó 1 óra – dugó miatt 3 órát utaztunk -, nagyon szenvedős volt mindannyiunknak. Bogi úgy sírt, mint soha. Folytak a könnyek, piros volt a kisarca, és semmi nem tudta megvigasztalni. Anyát akarta, és kiszállni végre abból a zörgő valamiből, ami elszakította őt a megszokott kis játékaitól, illatoktól, és egyáltalán. Nagy nehezen „haza értünk” a pesti lakásba, ahol érdekes módon Bogi rögtön vidám lett. 1 hónapos volt mikor haza mentünk a bátyámékhoz azóta most jöttünk vissza, Bogi lassan 4 hónapos lesz, és úgy tűnt, vannak már emlékei.

Némi pihenést követően elindultunk a bölcsödébe, beiratkozni…. még most is sírni tudnék, ha rá gondolok. Bogi a babakocsiban aludt, szép idő volt, a gyerek hang, madár szó, rózsaszín épület – mit  akarhatok többet - , és megérkeztünk. Egy hölgy a kapuban készségesen útba irányított minket, első ajtó balra. Mióta babakocsival közlekedünk, minden helyen ahol nekem nem egyértelmű, hogy bevihetem a kocsit, ott rákérdezek. Az ajtón belül ülő hölgytől is megkérdeztem, aki a következő képen felelt: „Nem, mert szőnyeg van. Hagyja kint. „ Legszívesebben akkor fordultam volna sarkon, hisz ha így áll hozzá egy alvó, babakocsis aprósághoz, hogyan áll a többiekhez? Elintéztem azzal, hogy rossz napja van, és adok egy esélyt még neki. Nos, azt is ellőtte. A kérdésemre, hogy milyen fizetési kötelezettséggel jár a bölcsőde – egyedül állóként pláne nagyon nem mindegy mit kell fizetni -, a következő válasz jött: „Majd lesz szülői, ott elmondjuk.” Édesanyám, mond mit vétettem neki???? Semmi baj, 10-ig számolok, és egy utolsó kérdés, és … Honnan fogom megtudni, hogy akkor jöhet e majd Bogi jövő februárban ide? „Ki lesz téve az ajtóra a névsor. Figyelni kell.” Köszönöm, több kérdésem nincs. Illedelmesen köszöntem, mosolyogtam, miközben a lelkem bent háborgott, hogy én, a kemény, határozott nő, milyen érzékeny és törékeny lettem abban a pillanatban, amikor rá kell bíznom kényszerből másra a gyerekemet.

Bogi előtt nem sírok, ezt annak idején eldöntöttem, hogy ne lásson így, most is tartottam magam. Ahogy sétáltunk el a bölcsőde kerítése mellett, arra lettem figyelmes, hogy egy nagyjából 2 éves kislány nagy erőkkel mászik fel egy fa építményre jó 1-1,5 m magas volt, és körülötte sehol egy gondozó. Kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, odamentem megnézni, hogy vajon merre van az őt felügyelő személy. Nos, ő éppen háttal a gyerekeknek nyomkodta a telefonját…. Ez csapta ki végképp a biztosítékot, és akkor éreztem azt, hogy: NEMMMMM. IDE BIZTOS NEM.

Ahogy említettem, már 2 hónapja, sőt kicsivel több is már, hogy vidéken vagyunk Bogival a pesti nyüzsi helyett. Most hogy elmentünk a bölcsödébe, gondoltam élvezzük kicsit ki, hogy Budapesten van minden, nézzünk szét, sétáljunk egyet. Nem volt jó döntés. 5 perc alatt éreztem azt, hogy innen el, minél hamarabb, bárhová, csak el.

Sétánk közben, láttunk egy 40 körüli „hölgyet”, aki délelőtt 10-kor a járda közepén műanyag flakonból nem üdítőnek tűnő folyadékot nagy kortyokkal nyelt éppen – nyilván tea volt -, míg mellette egy hasonló korú férfi, mámoros állapotában a földön fetrengve adta az utasítást, hogy igényt tart még ő is némi nedűre.  A sok rohanó ember szomorú, keserű arca láttán a korábbi jókedvem nekem is elszállt, és azt vettem észre, hogy türelmetlen vagyok. Nem Bogival, de mindenki mással igen. Szörnyű volt, és szégyelltem magam miatta. Úgy éreztem ez a hely megfojt, elveszi a jókedvemet, az életemet, és nem, nem tehetem ezt a lányommal, hogy rákényszerítem arra, hogy itt kelljen és így felnőnie. Igen, mennem kell dolgozni, igen, kell a pénz, de nem így, nem ilyen áron.

Bánatomban és szomorúságomban, meg sem álltunk a Balatonig. Az öcsém ott lakik. Hívnak mindig minket. Megyünk Bogival együtt. Várnak. Mentünk. Egy hét nyugalom, hiszen magunkon kívül nagyjából 5 embert láttunk, dehogy akartunk mi kimozdulni és csavarogni, hisz körülvett minket 10 hektár erdő, fák, állatok, madarak, boldogság és nyugalom. Bogi evett, aludt. Most először volt, hogy átaludta az éjjelt. A friss levegőn a kis arca egészséges színű lett, hatalmasakat kacagott hangosan, és igazán kevés volt a nem mosolygós időszaka. Úgy éreztem, hogy nyaralunk, pedig, ha Bogi aludt, igyekeztem hasznosítani magam, főztem, mostam, takarítottam, amit kell, és próbáltam a saját lányom mellett minél több időt tölteni a két unokahúgommal is.

Az elválás volt nagyon rossz. Imádom az öcsémet, mert ő bármilyen zord a kinézete – tetkós, kopasz -hatalmas szíve van és tele van szeretettel. 5 órás út várt ránk hazafelé, amiért már előre gyomoridegem volt. Drága Bogi azonban jól megviccelt minket. 3 órán át aludt a kocsiban, 1 órát elbambulászott, és 1 óra volt az, amikor már melege volt, kényelmetlen volt ülnie, és anya hiánya volt. Büszke vagyok rá, hogy ilyen jól viselte .

Jövő hónapban a húgomhoz és az öcsémhez megyünk – a másikhoz -, augusztusban meg 4-en a Balatonnál találkozunk egy hét erejéig. Nagyon várom már, hisz annyira szeretem őket, és azt szeretném, ha Bogi is megismerné azt az érzést, milyen jó is a nagycsalád .