Ha gyerekként nem ölnék ki belőlünk az önfeledt kreativitást, talán felnőttként sem kéne újra felfedeznünk gyermeki énünket

Imádom, hogy a gyerekeim szinte bármilyen játékba bele tudnak merülni. Legyen szó homokozásról, építésről, szerepjátékról, teljes flowba kerülnek. Nesze nekem mindfulness gyakorlás, csak a gyerekeim mellé kellene többször leülnöm, és tőlük tanulni. Arról nem is beszélve, hogy egy bottal és néhány kővel is lekötik magukat órákra. Legutóbb a fiaim "meteoritokat" gyűjtöttek az udvaron a dömperbe. Hol van ez a képzelőerő, amikor felnőttként szükség lenne rá?

És nem csak ezt irigylem tőlük, hanem hogy önfeledten, szabadon tudnak játszani. Nem törődnek mások véleményével, hangosan kacagnak, szaladgálnak, könnyen barátkoznak, őszintén szeretnek. Aztán ahogy nőnek, úgy próbáljuk ezekről leszoktatni őket. "Ne futkározz, maradj csendben, figyelj oda!" Hiszen a társadalom nem nézi jó szemmel, ha valaki ennyire féktelen.

És mi történik, amikor felnövünk? Próbáljuk újra megtanulni, hogyan kell önfeledtnek lenni. Ki érti ezt? Pablo Picasso például mindig is csodálta a gyerekek sajátos és őszinte kifejezésmódját, ahogy a világot látják és értelmezik. Tisztán, mindenféle szabály vagy törvényszerűség nélkül. Érett korszakában ehhez a gyermeki művészethez tért vissza. Aztán ahogy nőnek a gyerekek, megtanítjuk nekik, hogyan illeszkedjenek be a világba, és ezzel el is tűnik a velük született kreatív látásmódjuk. Van ezzel kapcsolatban egy híres mondata is: "Minden gyerek művész. A kérdés, hogyan maradjunk művészek, ha egyszer már felnőttünk."

Amióta gyerekeim vannak, kicsit én is újra gyerek lettem. Igazából bár igyekszem felelősségteljes felnőttként viselkedni az idő nagy részében, legbelül mindig is örökgyereknek éreztem magam, és most anyaként sokkal kevésbé néznek hülyének, ha átadom magam annak a felhőtlen, önmagunkról megfeledkezős, mások véleményével nem törődő játéknak, ami a gyerekek sajátja. Elmondani nem tudom, mennyire élvezem.

Kergetőzünk, bújócskázunk, pörgünk, hintázunk, papírsárkányt eregetünk, grimaszolunk, nagyokat táncolunk. Egyszerűen jól érezzük magunkat. Már csak a délutáni alvásra lenne szükségem :) Nagyon remélem, hogy nem felejtem el később sem, milyen gyereknek, igazán önfeledtnek lenni, és talán így a gyerekeim is meg tudják őrizni ezt az énjüket. Bízom benne, hogy így a köztünk lévő kapcsolat is sokkal erősebb lesz, mert megértem és elfogadom őket úgy, ahogy vannak. Gyereknek.