Hagyd az elvárásokat és csináld, ahogy neked jó!
Aki alapvetően nem egy rugalmas, a váratlan helyzetekhez könnyen alkalmazkodó típus, annak az anyaság jó lecke lesz. Merthogy gyermekünk születésével kódolva van, hogy minden, amit tudtunk addigi életünkről, nos az borulni fog és gyakorlatilag a nulláról kell felépítenünk egy új rendszert, melyre sosem lesz tökéletes ráhatásunk.
Terelgetni, irányt mutatni tudunk, de teljesen az irányítsunk alatt tartani nem!
Ez pedig azoknak az anyukáknak jelenthet különösen nagy kihívást, akik gyermektelen életükben megszokták, hogy gyermektele tökéletes volt a rend, a szervezettség, az előrelátás és a tudatosság. Hogy akkor és azt csináltak, amit elterveztek.
Bevallom, én is ez utóbbi típusba tartozom, így aztán kellően frusztrált is voltam az első időkben, mikor legidősebb gyermekem megszületett. Egyrészt mert egy ismeretlen új élethelyzetben kellett helyt állnom, szerettem volna mindent tökéletesen csinálni és féltem attól, hogy hibázni fogok.
Pedig lehet ám hibázni.
Olykor bizony mellé nyúlunk dolgoknak, vagy rosszul csinálunk valamit anyaként, amiről lehet már a pillanat hevében tudjuk másképp is lehetett volna. Megesik, hogy csak az idő igazolja majd vissza, hogy nem épp a legjobb megoldáshoz folyamodtunk.
De hiszen senki nem kapott egy előre megírt forgatókönyvet!
Mind magunk írjuk a kisgyerekes mindennapokat, minden egyes döntésünkkel, amit nap mint nap meghozunk.
Éppen ezért nem szeretem azt sem, ha valakire ilyen vagy olyan bélyegeket rásütnek a hozzáértő idegenek, de a legszebb, mikor ismerősök családtagok teszik ezt.
Mert esetleg Ő valamit másképp csinál, mint ahogy egyesek szerint kellene.
Szeretnék hinni abban, hogy mindenki a benne rejlő össze szeretetet és gondoskodást nyújtja gyermekének és a legjobbat akarja neki.
Még ha néha ezt sután is teszi, vagy hibázik, vagy ha olykor bizonytalan valamiben, mert nincs benne gyakorlata. Meg hát azért, mert ugyebár nincsenek kész receptek. A gyereknevelésben tényleg nincsenek...
A legtöbb, amit egy édesanya megtehet a gyermekéért, a családjáért az az, hogy minden egyes helyzetből kihozza a legtöbbet, amit tud, és elfogadja azt, amit befolyásolni, irányítani nem lehet.
Úgy gondolom, egy ilyen hozzáállással mindenki élete könnyebb lesz így a családban.!
Lehetséges, hogy csak mi gondoljuk, hogy őskáosz van a nappaliban, mikor váratlanul betoppannak a nagyszülők látogatóba és ez most milyen ciki... Lehet, ők észre sem veszik az elől hagyott ruhákat, játékokat, mert történetesen éppen az unokájukat keresik rögtön a tekintetükkel.
Ám mi van, ha mégis megjegyzéseket tesznek, vagy kiejtik a klasszikus és semmire sem jó megjegyzéseket a szájukon, hogy „ó, hát meg kell ám tanítani neki hogy pakolja el a játékait, ti nem voltatok ilyen hűbelebalázs gyerekek, mikor kicsik voltatok”!?
Félig viccesen mondom: köszönjük meg az értékes hozzászólásokat, és ne vegyük magunkra őket.
Semmi olyan égbekiáltó bűnt nem követtünk el, ami miatt bárki megszólhatna bennünket.
Más az ugyanis, amikor valaki egy-két órát elbabázgat egy kisgyerekkel és megint más 0-24-ben együtt lenni egy kis tornádóval... Ezt csak az tudja igazán, aki benne van és csinálja, 0-24-ben!
Anyaként meg kell tanulni elengedni és nem magunkra venni mások minősítő beszólásait, és helyre tenni az illetőt vagy bölcsen hallgatni az adott helyzetben, ki-ki döntsön vérmérséklete szerint!
A legnagyobb kihívás mégis úgy látom az, amikor kisgyerekes anyukákkal beszélgetek, hogy saját énünkkel is elfogadjuk, hogy az anyaság merőben más élethelyzetet jelent számunkra és másfajta hozzáállást kíván, mint korábbi életünk! Így aztán igazából csak a magunk dolgát nehezítjük meg, ha olyan elvárásokat támasztunk immár gyermekes önmagunk elé, melyeknek kisbabával, több kisebb-nagyobb gyermekkel egyszerűen képtelenség eleget tenni.
Még az is megeshet aztán, hogy a gyermekünknek sem attól lesz tökéletes a gyermekkora, hogy fenéken csúszik a légy is a parkettán, meg hogy minden egyes nap háromfogásos menüt tálal fel vacsorára az anyukája. És szerintem nem kell egész nap babázunk vagy kisautót tologatnunk a földön sem ahhoz a gyerekkel, hogy jó szülei legyünk!
Azt gondolom, mindenki annyit vállaljon gyermeke mellett, amennyit bír, amire igénye van és csinálja úgy, ahogy jónak látja azt a családja számára.
Mert a család lényege azt hiszem pontosan az, hogy mindenki jól érezze magát ebben kis csapatban, legyen szó gyermekről vagy felnőttről!
És ehhez az kell, hogy olykor elengedjük a fülünk mellett néhány kritikát, akár másoktól akár saját magunktól érkező elvárást!
Ha szeretnél még többet olvasni a kisgyermekes életről, az anyaság megéléséről, tartsd velem a gyerekzsivaj oldalán is!
dr. Domokos Katalin, 2017. május 16.
