A szülés és a kezdetek

A terhesség ideje alatt, mint minden nő egy egészen sajátos időszámításra tértem át. Meglehetősen gyakran megnéztem melyik trimeszterben vagyok, abból mennyi idő telt el, hány napja vagyok várandós és még mennyi van vissza a születésig. Úgy gondolkodtam, hogy ez valaminek a végét jelöli, pedig jól tudtam, hogy ez sokkal inkább valami nagyon új és számomra eddig ismeretlen kezdete lesz. A várandósnapló tehát hivatalosan is lezárult, de a java még csak most jön és innentől itt osztom meg Veletek a gondolataimat és az általunk megélt eseményeket.

Sziasztok, Zalánki Fruzsina vagyok. Korábban divatmodellként jártam a világot, majd a Miss Balaton szépségversenyen próbáltam ki magam 2018-ban, ezzel nagyjából egy időben megismerkedtem Zalánki Gergő vízilabdázóval, aki azóta már a férjem. Az életünk nemrég fenekestül felfordult: Gergő munkája miatt pár hónapja Olaszországba költöztünk, és néhány hete megszületett a kisfiunk, Zénó.

Őszintén mondom, hogy imádom az életem, azonban ennek ellenére is akadnak nehézségek bőven. Ezekről és a boldog pillanatokról egyaránt szívesen írok Nektek itt, a Babanet honlapján

A legnagyobb kérdés, amit mindenki rögtön feltesz miután megszületett a babád, hogy milyen volt világra hozni Őt. Ha ezt valaki az első két napban kérdezte azt válaszoltam, hogy nagyon fájdalmas és nehéz. A harmadik naptól azonban hihetetlen módon (elképesztő az emberi test) szinte(!) minden fájdalmam megszűnt. Így utólag azt hiszem kijelenthetem, hogy a szülésélményem és regenerációm teljes mértékben túl teljesítette az általam vártakat. Az operáció minden komplikáció nélkül zajlott, az egyetlen még talán utólag is sokkoló dolog az volt, hogy ténylegesen ébren voltam egy nagy hasi műtétnél. Ennek ellenére is mindenkinek azt tudom mondani, aki császármetszés előtt áll, hogy ne aggódjon, egyáltalán nem olyan rémes, mint elsőre gondolná az ember. Közben kétszer megmutatták a kisfiamat, de egy műtéti környezet mégsem olyan, ahol az ember nyugodtan a kezébe tudná venni és megcsodálni a gyermekét, így a bensőségesebb ismerkedés csak a kórházi szobában jöhetett létre.

Attól fogva viszont egyetlen percre sem váltunk el és szerencsére ez megfelelt az intézmény filozófiájának is, így ezt minden eszközzel segítették, külön kérni sem kellett. Az ott tartózkodás nagyon szép emlék lesz számomra egész hátralévő életemben, de a harmadik nap már nagyon vártam, hogy hazamehessünk. Egyrészt az otthoni környezet és az intimitás miatt, másrészt már fizikailag teljesen jól voltunk mindketten és nagyjából belerázódtam a baba ellátásába is. Mindez idő alatt Gergővel videóhívásban tartottuk a kapcsolatot, hiszen őt Olaszországban tartotta az Olasz Kupa és a klubcsapata. Így egy nagyon extrém helyzettel találtuk szembe magunkat: neki még egy hetet várnia kellett, hogy találkozhasson velünk. A napok csiga lassúsággal teltek és egyre türelmetlenebbül vártam, hogy Magyarországra érjen és megismerje a fiunkat. Ez volt a legnehezebb mindent összevetve az egészben. Nélküle megélni az első napokat, amikor egyértelműen az lett volna az ideális, hogy velünk van. Ez számára is nagyon megterhelő volt lelkileg főleg, hogy neki közben még ott is teljesítenie kellett. Próbáltam egy kedves meglepetéssel előrukkolni és csináltattam egy névre szóló szurkolói body-t a fiunknak, amit a meccs napján ráadtam. Az első közös szurkolásunk olyan jól sikerült, hogy a Kupát végül megnyerték, aminek nagyon örültem, hiszen legalább ‘visszakaptunk’ valamit az élettől a kihagyott közös pillanatok helyett. De nem is szabad ezen sokat rágódni, hiszen ilyen a sport. Ez tulajdonképpen végig benne volt a pakliban. És miután ott letudta a kötelességét, eljött hozzánk és a lehető legcsodálatosabb apaként viselkedett. Mindenben kérdés nélkül és rögtön segített és nagyon élvezte az egészet. Ezt követően a búcsúzás mondjuk rettenetesen szomorú volt, de kárpótol, hogy a család pár hét múlva Olaszországban újra egyesül és onnantól már csak akkor válunk szét, ha nagyon muszáj.