„Ahhoz, hogy ráérjek, legalább két embernek kell ráérnie”

Hogy ér rá egy anya gyerek(ek) mellett? A fentebbi mondatot a legjobb barátnőmtől hallottam. Tökéletesen összefoglalta. Így. Mindenki pótolható. Csak anya nem. Sőt, helyette legalább két ember kell.
Zubor ’IgenAnya’ Rozi írása.

Mióta gyerekeim vannak, karácsonykor kezdjük el a barátaimmal szervezni a nyári találkozót és nyáron a karácsonyit. Persze, mindig úgy indul, hogy találkozzunk havonta, meg is beszélünk időpontot. Beírjuk a naptárba. Aztán először az én egyik gyerekem lesz beteg, aztán a másik is, közben én is, majd végül az egész család. Mire kijövünk belőle, a másik család betegszik le. Mire ők kijönnek belőle, addigra valami újabb sz@rt nyalunk be. Vagy a valakinek a munkahelyén van húzós időszak, ezért nélkülözhetetlen és nem tud senki vigyázni a gyerekekre, és máris sztornó minden.

Persze, lehet három gyerekkel is találkozni, mármint összesen öttel, az én hármommal és az ő kettőjével. Csak akkor a találkozó nem szól másról, mint a gyerekekről, a kiszolgálásukról, a csitításukról, az „onnan le ne ugorjatok”-tól a „légy szíves ne vedd el tőle”-n át a „miért kellett a kanapén innod az almalevet, ez a folt az életben nem jön ki”-n ig.

Márpedig én úgy szeretnék találkozni felnőtt emberekkel, havonta legalább csak egyszer, hogy nincs körülöttünk gyerek, mindenki befejezheti a mondatait, melegen ihatok meg közben egy kávét és nem akkor kell kakis pelust cserélnem, amikor a pincér kihozza a rendelésemet még frissen.

Kicsit olyan lett az életem újfent, mint tinédzser koromban. Ha buliba akarok menni, meg kell kérdeznem az anyukámat, hogy elmehetek-e. Mondjuk három éve már csak a férjemet és a bébiszittert tudom megkérdezni, miután sajnos édesanyám idejekorán itt hagyott minket. De anno tényleg így volt, ha a Mami ráért, mehettem. Most ha Apa ráér, mehetek, ha Apa nem ér rá, jön a bébiszitter, mehetek. Ha senki nem ér rá, akkor jön a nagy sóhaj, sokszor egy-két könnycsepp is és a beletörődés. Most nem tudok menni.

A barátnőimmel beszéltük is a napokban – ismét, nyaranta ugyanis rendszeresen szóba jön ez a téma -, hogy mennyire hiányoznak a spontán találkozók. Egy spontán csütörtök esti összecsörgés: „Nem ülünk be valahova? Épp nem csinálok semmit.” A spontaneitásra mondjuk nem panaszkodom, abból jut bőven, pláne amikor nagyon megtervezett hét első napjának reggelén lázasan kel fel az egyik gyerek. Csak úgy spontán. Vagy amikor két hét után azt hiszi az ember, hogy mindenkin átmegy a betegség, és a következő hétre szervezhető minden, mert újra megy mindenki intézménybe, és akkor én leszek beteg úgy, hogy a gyerekek sem gyógyulnak meg. Csak úgy spontán.

Nem szeretem ezt az ’anya csak egy van’-ozást, hiszen ha jól tudom, apából sincs több. És azt se szeretem, hogy a kapitalista társadalom egyik fő mottója miatt tényleg mindenki elhiszi, hogy pótolható, miközben én szentül hiszem, hogy nem, mert mindenkiből csak egy van és az az egy megismételhetetlen. Azt viszont tényleg látom, hogy minél több gyerekem van, annál nehezebb megoldani a helyettesítésemet. Mint ahogy a barátnőmnek is, akinek kettő van, egy pici és egy kicsi, nem véletlenül írta: „Ahhoz, hogy ráérjek, legalább két embernek kell ráérnie”. Úgyhogy már szervezzük a nyári talit, karácsonyra csak összejön.

A héten egyik nap esti sajtótájékoztatóra mentem. Altatás utáni hazaérkezéssel. Sötétedés után. Anyaságom elmúlt 8 és fél évében nem sokszor sétálgattam a városban sötétedés után, pláne, mióta három gyerekünk van. Mert pontosan tudom, volt benne bőven részem, hogy milyen szívás három gyereket egyedül altatni. De a férjem azt mondta, ne siessek, jövök, amikor jövök, megoldja.

Mert apa is megoldja. Mert apa is egy van. És mert van apja is annak a gyereknek.

Köszi ezért nektek, Apukák, és külön köszi most az én gyerekeim apukájának. Azt hiszem nagyobb ajándék nincs egy anya számára, mint a jól megérdemelt gyerekmentes énidő.

És az utolsó közhellyel zárom az írásomat, de ez tényleg annyira ide vág és tényleg annyira igaz: Mert ha anya jól van, az egész család jól van.

Úgyhogy kimenőre fel!