A nő, akárhány gyermek anyja, épp úgy érez nemi vágyat, maszturbál és él meg szexuális fantáziákat, mint a férfi

Eszter, megjelent a második könyved! Gratulálok! Azt mondják, egy könyv mindenkiben van, de kettő már nem feltétlen. És a második könyved már egy regény. Szóval azt hiszem kimondhatjuk, hogy most már nem csak bíró jelölt vagy, feleség és négy gyermek anyukája, hanem író is. Mondd, milyen érzés? :)

Először is nagyon szépen köszönöm az elismerő szavakat, főleg egy olyan nőtársamtól, aki maga is hasonló (ha nem ugyanabban) a cipőben jár, mint én. Számomra az egyik legnagyobb katarzist nyújtja az írás. Amióta az eszemet tudom, írok. És ez nemcsak írás, hanem úgy érzem, hogy van egyfajta “küldetésem” is, amelyet az írás segítségével szeretnék véghez vinni. Ezt a küldetést a legegyszerűbben abban tudom megragadni, hogy szeretnék gondolatot ébreszteni másokban bizonyos számomra (és úgy gondolom, hogy mások számára is) fontos társadalmi kérdésekkel kapcsolatban. Nem azt akarom megmondani, vagy “irányítani”, hogy mások mit gondoljanak. Csupán arról van szó, hogy az írásaim segítségével szeretnék elindítani egyfajta belső monológot az emberekben. Ha úgy tetszik egy beszélgetést saját magukkal. Tehát nekem így teljes az írás élménye. És egyelőre azt kell mondanom, hogy a kérdésedre is válaszoljak közben: CSODÁLATOS érzés.

Az első könyved az anyaságról szólt, arról, hogy te hogyan élted meg az anyává válást. Bár a második könyved főszereplője is édesanya, azért már nem az anyaság a fókusz, hanem nőiség, karrier, párkapcsolat. Reflektál valahol a témaválasztás az életedre?

Természetesen igen. Egyrészt apró részleteiben (például a Soós Nóra festmények, és egyébként a képzőművészet iránti szenvedélyes rajongásom kapcsán) másrészt a nagytotál viszonylatában mindenképp. Hiszen én is édesanya és feleség vagyok, a társadalom női tagja, aki folyamatosan lavírozik a szerepei között, miközben valami olyat szeretne alkotni/tenni, ami belőle fakad, vagyis a saját-neki szánt- utat szeretné járni. Azt az utat, ahol az ember teljes mértékben ki tud teljesedni.

Az ’én’, vagyis a női főszereplő egyéni története mellett viszont egy erős szerelmi szál is végig fut a történeten, amivel jó néhány tabunak számító témát is behoztál – mint a párterápia, a swinger klub, vagy a harmadik fél bevonása a szexuális együttlétekbe. Utóbbiakat ráadásul női vágyként, pontosabban egy anya vágyaként. Bár úgy gondolom és látom, hogy egyre nyitottabban beszélünk mi nők is a szexualitásról, a szexuális vágyainkról, azért ha egy anyáról van szó, még mindig a szűzies hozzáállást az elvárt… pedig mind tudjuk, hogy abból még nem lett gyerek. :D Milyen visszajelzésekre számítasz e kapcsán, illetve eddig milyen visszajelzéseket kaptál?

Kiindulópontként szeretnék behozni egy idézetet, ami a könyvben is szerepel (nem véletlenül). Az idézet így szól: "Ember vagyok és semmi sem idegen tőlem, ami emberi" - Ezt az idézetet még latin órán tanultuk a gimnáziumban, és akkor még nem értettem igazán a jelentőségét. Tinédzserként leragadtam a létige ragozásánál. Akkor még nem gondoltam bele abba, hogy Publius Terentius –akitől az idézet származik- mennyire bölcsen fogalmazott meg egy örökérvényű és egyetemes igazságot. 19 évi párkapcsolat és négy gyerek után azt hiszem pontosan értem, hogy mire gondolt a költő. Nevezetesen arra, hogy két ember között, akik szeretik és tisztelik egymást egész egyszerűen nem létezhetnek olyan tabuk, amelyek feszegetése nélkül bizony egy idő után áthatolhatatlan falak épülnének közéjük.  Ez az elmélet nagyon szép, mi több rendkívül nemes és nagylelkű gondolat. Főleg, ha mindez egy férfitől származik. De valamiért a feminizmus első, második, harmadik (és sokak által vitatott, de lezajlott negyedik) hullámát követően, 2023-ban még mindig ott tartunk, hogy a nő gyermeke szeplőtelenül fogant, és akkor ártatlan, de legfőképp értékes, ha életmódjában leginkább Szent Margit és Teréz anya képzeletbeli szerelemgyerekeként ismerhetjük meg. Pedig a nő - legyen akárhány éves, és akárhány gyermek édesanyja - éppen úgy érez nemi vágyat, pontosan ugyanúgy szokott maszturbálni, szexuális fantáziákat megélni, mint a férfi. Miért is lenne ez másképp? Fontosnak éreztem, hogy ebben a történetben a szexualitás kapcsán megszólalhasson tehát a nő is. Hogy legyen mersze a vágyairól őszintén beszélni, még akkor is, ha ez nem divat. Ezt a kockázatot mindenképpen fel kellett vállalnom, még akkor is, ha tudtam: ez valóban hatalmas kockázat. Őszinte leszek a visszajelzésekkel kapcsolatban: eddig összesen két olyan “kritikát” kaptam, amelyben tulajdonképpen azon volt a hangsúly, hogy túl sok az erotika és a szexualitás a könyvemben. Azt gondolom, hogy ez óriási siker, mert ezzel szemben számtalan nagyon pozitív visszajelzést és megerősítést kaptam, hogy ez a téma nagyon-nagyon fontos. A két visszajelzéssel kapcsolatban, amelyben a túl sok szexualitásra hívták fel a figyelmemet, az volt az érzésem, hogy csupán azért “reklamáltak”, mert egy nő szájába adtam olyan fogalmakat, amelyeket rendszerint férfiaktól szoktunk meg.

A swinger klubos jelenet nagyon élethűen volt megfogalmazva. Megkérdezhetem, hogy kit interjúvoltál meg, hogy milyen valójában belülről egy ilyen hely? :)

Értem a célzást! A kérdés valójában, ha jól sejtem úgy hangzik, hogy saját élményből táplálkoztam-e a swinger klub leírásakor. :) Ezzel kapcsolatban nem azért nem fogok semmit sem mondani, mert azt akarom sugallni, hogy én voltam már swingerezni, de erről szégyellenék beszélni. Hanem azért nem, mert nem az a lényeg, hogy ki volt és ki nem. Hiszen pontosan ezért írtam erről ebben a történetben, hogy a swinger klubba látogatást, a swinger életmódot se övezze egy olyan stigma, ami alapján úgy képzelünk egy adott ismeretlen szituációt, hogy az valami ókori római fertő, ami után logikusan következhetett a sötét középkor, melynek során évszázadok alatt sikerült csak megszabadulnunk a ránk rakódott sok mocsoktól és szennytől. Itt szeretnék visszakanyarodni az interjúnk elején idézett sorokhoz, amit nem fogok unásig ismételni, csak annyit szeretnék kihangsúlyozni, hogy két ember intim, bizalmon és szerelmen alapuló kapcsolatában bármi megengedett, amely mindkét fél számára vágyott, komfortos és testi-lelki szempontból biztonságos. Azt pedig nem szeretném, ha az vinné el a show-t a történet körül, hogy az emberek azt találgatják, hogy vajon a történet mely pontja életrajzi ihletésű, és mely pontja teljes kitaláció. Ugyan a könyvem, a történetem egy darab belőlem, de azt gondolom, hogy ezzel minden egyes szerző így van. Hogy melyik darab, az maradjon az ismeretlen homályában. Így sokkal izgalmasabb. És még egy fontos adalék: A könyvben néhányszor említem Nagypál Orsi Nyitva című számomra nagyon kedves filmjét. Ha valakit érdekel ez a téma, ott sok mindenre választ kaphat a swinger klubokról (is).

A párterápia menetel ráadásul őszintén: nem olyan romantikus regényes, egy harmadik fél közbelépése, egy új szerelem kibontakozása „kézenfekvőbb”, regényesebb csavar lehetett volna. Szándékos volt, hogy megpróbálod a karaktereidet együtt tartani, elérni, hogy újra egymásba szeressenek, mint valaki másba?

Igen, ez abszolút szándékos volt. Egy nagyon kóros társadalmi jelenségre szerettem volna vele felhívni a figyelmet, amely sajnos egyre szélesebb körben terjed: nevezetesen arra, hogy manapság hajlamosak vagyunk kidobni azt, ami elromlik, ahelyett, hogy időt és energiát szentelnék a megjavítására. Szomorú, de sajnos ez hatványozottan igaz az emberi kapcsolatainkra. Amelyek valóban, időről-időre elromolhatnak, és javításra szorulhatnak. De itt az értéken kellene lennie a hangsúlynak. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a régi kacat, és az új az érték, holott – például a képzőművészeti alkotások kapcsán is- ennek épp az ellenkezője az igaz. Persze sokkal könnyebb valamit, ami vacakol egy vadonatújra cserélni, de ha az a valami igazán értékes és fontos volt a számunkra, akkor ez egy zsákutca. Ez megint csak egy olyan téma, mint a nők és a szexualitás: az álláspontom szembe megy a mainstream-el, de ezt is vállalom, mert hiszek abban, hogy számos kudarcba fulladt párkapcsolat hátterében állhat ez a hibás elgondolás.

Négy gyerek mellett neked a férjeddel mennyi közös időtök van egymásra, a kapcsolatotokra?

Ez mágikus realizmus. Papírforma szerint semennyi. Nulla. De az előző gondolatmenetet folytatva, kiemelkedően fontosnak tartom, hogy két ember időt, figyelmet és energiát szenteljenek egymásra. Ezért erre folyamatosan, tudatosan figyelünk és törekszünk. Nem akarok úgy csinálni, mintha ez könnyű lenne, mert nem az. Sőt! Nagyon nehéz, és néha még fárasztó is. De mindketten érezzük ennek a jelentőségét. Ráadásul hatalmas szükségünk is van rá, hogy legyen olyan együtt töltött minőségi idő, amikor csak és kizárólag egymásra figyelünk.

És hogy volt időd mindemellett még könyvet is írni?

Nem volt :D Néha annyira abszurd helyzetekben írtam, hogy végig azon gondolkodtam: ez igazából nem is történik meg, biztosan csak álmodom. Írtam játszóházban, gyerekorvosi rendelőben, az autóban, szülői értekezlet közben, hajnalban és éjjel, és persze akkor, amikor szökő évente egyszer épp minden gyerek házon kívül tartózkodott, mert kivételesen az iskolában, és a bölcsődében voltak. Folyamatosan  olvastam és jegyzeteltem. Volt olyan, hogy a bevásárlás után a kasszánál jutott valami az eszembe, ezért kiálltam a sorból, hogy nehogy elfelejtsem mire végzek. Szóval nagyon-nagyon elszánt voltam, hogy el tudjam mesélni az olvasóknak ezt a történetet.

Most épp hol, vagy inkább úgy kérdezem, hol látod magad 10 év múlva: a bíróságon, vagy otthon, egy kávézóban, bárhol egy laptoppal a kezedben, és írod az újabb, sokadik könyved? Vagy akár mindkettő egymás mellett?

Jelen pillanatban mindkettőt látom egymás mellett. Ha most kellene választanom a két “szerelmem”, a bíróság és az írás közül, képtelen lennék rá. Remélem, hogy soha nem fog kelleni választanom.