A szülinapi ajándék

Ezt a magabiztos, barátkozós viselkedését próbálom támogatni, bármilyen állatról is legyen szó. Persze, közben folyamatosan mondom neki, hogy mit szabad tenni, és mit nem egy kutyával.

Úgy gondoltam majd később, amikor a kicsi is két lábon fog járni, talán bevállalom a saját kutyát. De azért más kutyáját szabad nézni és simogatni. És hol van sok kutya egy helyen? Hát, egy kutyakiállításon.

Így jutottunk el augusztus 20-án, a születésnapomon Ősagárdra, az agár fesztiválra. Érkezésünk után nem sokkal már a fajtamentők sátránál voltunk, és gyanútlanul kérdezgettem, hogy milyen feltételei vannak az örökbefogadásnak. Pár perc után már egy póráz volt a kezemben, Rozié.

Nem sokat gondolkodtunk a férjemmel a dolgon: kértünk három hetet, hogy otthon mindent elrendezzünk az érkezéséhez, mivel még kerítésünk sem volt. Ez idő alatt Rozi oltást, chipet kapott, ivartalanítva lett, majd egy szeptemberi napon megérkezett hozzánk.

A kezdeti gyámoltalansága kb. két hét alatt feloldódott. Mindenkivel borzasztó barátságos, a lányom macerálását is igen jól viseli. Mert Rozi higgadt, aki megadóan tűri a macerálást. Amikor már nem bírja tovább, bemegy a garázsba, ahova a lányom nem tudja követni a kutyaajtón át. Ennek a tűrőképességnek fő oka talán az, hogy a legfinomabb falatok a lányomtól érkeznek a kosarába. Amit nem akar már megenni, arra közli, hogy Zozijé, és már viszi is a kutyának.

Az elmúlt fél év igencsak megváltoztatta az életünk, de alapvetően nem lett nehezebb. Olyan, mintha egy harmadik gyerekem is lenne, még hasonlítanak is egymásra. Mindent megrágnak, hatalmas rendetlenséget tudnak csinálni, és ha olyan kedvük van, egyik sem fogad szót.

A fiam születésével pár hétig kevesebbet tudtam vele foglalkozni, de férjem lelkesen hordta sétálni, aminek az lett az eredménye, hogy Rozi Őt választotta falkavezérnek. A környéken mindenki csodájára jár, hogy milyen szép kutya.

Napközben egyszer visszük el Rozit sétálni - most már - közösen a gyerekekkel, de akkor a környék zeng Dorka parancsszavaitól: Zozi gyeme - gyere, okos - itt egy kis fejpaskolás jön -, futás, psz-psz - a férjem éles sziszegő hanggal kelti fel a kutya figyelmét, mert szerinte a nevére nem hallgat -, szóval minden, amit tőlünk lát és hall, egy az egyben leutánozza. Ha tapssal hívom a kutyát, akkor ő is tapsol neki, ha csak Róóóóóznak hívom, akkor Dorka is csak Jóóóóóózzzzt kiabál.

A pórázzal történő sétálást még gyakorolnia kell Dorkának, mert szereti rángatni Rozit, de hát kétévesen még nem értheti, hogy hogyan működik a pórázzal történő fegyelmezés, amikor macska vagy ellenséges kutya tűnik fel a láthatáron.

Napi teendőink közé tartozik még a focizás a kertben. Én rúgom a labdát, Rozi rohan, ugrik, csúszik, repül, Dorka meg hangosan kacag a látványon.

Azt hiszem, a lehető legjobb időpontban fogadtuk örökbe Rozit, mert így nem kell egész napra egyedül hagynunk és elég ideje van-volt, hogy a napirendhez és persze hozzánk, mint új gazdáihoz hozzászokjon. Az sem elhanyagolható szempont, hogy a gyerekek később, ovis-iskolás korukban nem fognak kutyáért könyörögni, hiszen már van. Szerintem lényegesen egyszerűbb most az életünk vele, mintha akkor hoztunk volna kutyát, amikor a gyerekek már nagyobbak.

Természetesen már volt egész napra egyedül hagyva, de simán átaludta a napot, nem csinált belőle problémát. A környék kisgyerekes anyukái persze csodálták bátorságomat, de én nem érzem, hogy nagy gondot vettünk volna a nyakunkba.

Persze vannak "kötelező" feladatok, mint az esti séta, bármilyen fáradtak is vagyunk. Rozinak az a nap csúcspontja, mert olyankor már kihalt a környék, nyugodtan tud rohangálni a haverkutyákkal. Felváltva visszük a férjemmel, egyik nap én és ő pakolja össze a játékokat, teszi rendbe az étkező-konyha párost a vacsora után, aztán a következő este csere. Nincs kifogás, hogy szülés után, két gyerek mellett nincs időm mozogni, mert nem mondhatom a kutyának, hogy majd holnap sétálunk. Aztán a sétából lassan futás lesz, rólam meg elfogynak a kilók.

A kutyások, akikkel az esti séta alatt összefutunk, mindig hálájukat fejezik ki, hogy végre jól lefárad éjszakára a kutyájuk, mert ugye, Rozival futni-játszani, az egy átlag kutyának több mint fárasztó.

Álmaink között szerepel egy önálló családi ház hatalmas kerttel, ahol Rozi kényelmesen tudna szaladgálni a mostani 30 nm-es kert helyett. Persze, ha ez az álmunk teljesülne, azonnal örökbe fogadnánk még egy agarat, mert egyet megtanultunk: egy agár mellé kell még egy, akkor a legboldogabbak.

Egy szó, mint száz, köszönjük a Szent Ferenc Állatotthonnak, hogy a következő jó pár évben biztosan nem fogunk unatkozni.

Bea