Papagáj

Kezdem Ádámmal. Nála még nem hatnak a nevelési istrukciók, hiába is mondom el neki milliószor, hogy "nem szabad ledobni", "ne menj oda" stb. Kicsi még hozzá, annak ellenére, hogy tökéletesen ért mindent... De akkor azokat miért nem érti?!

Marci... Na ő a kemény dió. 3 éves lesz októberben. Fogalmam sincs, hogy a határait próbálgatja, vagy csak szimplán szelektív néha a hallása, de komolyan mondom, hogy estére totál lemerülök ebben a türelemgyakorlásban. Íme néhány példa, amikor próbára tesz:

Evés. Na ez az a terület, ami nekem teljesen meglepő, hogy tépnem kell a számat, hiszen az én nagyfiam mindent és minden egyes alkalommal megevett. Múlt időben kell beszéljek, mert manapság kínlódunk. Nem minden alkalommal, de ha nem eszik, akkor bizony nem eszik. Minden fontosabb. Sürgős és azonnal elintézendő dolgai akadnak evés helyett. Vagy csak szimplán lusta. Vagy épp azonnal el kell mesélnie valamit. Fogalmam sincs! De azt tudom, hogy rengetegszer kell rászólnom, utasítanom. A hangerőt pedig szépen lassan, de egyre fentebb tekerem. Töredelmesen bevallom, hogy nálam bizony elszakad az a cérna, betelik az a pohár.

Mese. Ha a mese on, akkor Marci off. Bármi történhet ekkor körülötte. Kérdezhetem akárhányszor, hogy "kell pisilni?", mondhatom neki jó párszor, hogy "elviszem Ádámot fürödni", egyszerűen semmi. Csak akkor mozdul/szólal meg, ha végül beállok a képbe vagy kikapcsolom a mesét és kész.

Pelus. Finisben jár a pelusról való leszokásban, a pisi már minden alkalommal a wc-be megy, a kaki még néha becsúszik az alsógatyába. Alváshoz még persze jár a pelenka, de szerintem már így is a végefelé járunk. (Tapasztalattal rendelkező anyukák mesélhetnek, meddig várható ennek az átmeneti időszaknak az elhúzódása, bár gondolom, gyerekfüggő.)

Szóval ez is az a mérföldkő, amikor elég sokszor elhagyja a számat egy nap: "Marci szólj, ha kell pisilni!", "Kell kakilni?", "Szóljál és ráülsz gyorsan a bilire!".

Utazás. Autózás közben jókat szoktunk beszélgetni Marcival. Érdeklődik, kíváncsiskodik, én pedig kihasználva az ingerszegény és "lekötözött" környezetet ilyenkor próbálok magyarázni, megfejteni, okítani. Mikor már úgy tűnik, hogy na, milyen jó gyerek, csendben, szótlanul végighallgat, akkor egyik pillanatban elkezd valami teljesen másról beszélni. És megfordulnak a szerepek, én hallgatok, ő mesél. Arra a kérdésemre pedig, hogy "dehát babám, kérdeztél, én válaszolok és meg sem hallgatod?", érkezik a válasz: "anya, tudom".

Pár hete elment a hangom és néhány nap kényszer-suttogásra voltam utasítva. Hű, de kihasználták ezt az átmeneti állapotot ezek a kis legények! Marci többször meg is jegyezte, hogy "Tessék? Anya, nem hallom, amit mondasz". Téééényleg?! A mindenit! Persze irtó cukik voltak és sokszor nevetésbe fulladt a nevelésem. Ami tudom, hogy nem jó módszer, de akkor abban a pár napban nem szabadott erőlködnöm (és jólesett egy kicsit emögé bújni, picit kilépni a rossz zsaru szerepből).

Van egy könyv, amit karácsonyra kaptam, sok jót hallottam róla, már beleolvastam, de nem sikerült úgy igazán nekiülni, így hozzácsaptam a nyári kötelező olvasmányaimhoz. A sikeres szülő-gyerek kapcsolathoz nyújt gyakorlati tanácsokat, Adele Faber & Elaine Mazlish Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje c. könyvéről van szó. Lehet, hogy a lista elejére kell vennem és ezzel kezdenem?

Tudom, hogy ezek a kis harcok hozzátartoznak a gyerekneveléshez, és nem is panaszként jegyeztem le, inkább csak elmesélem, hogy mi épp itt tartunk. Persze ezekkel a kis huncutságokkal együtt csodaszép napokat okoznak nekem a fiaim, nagyon klassz gyerekek. Ádám nagy kerek kék szemei úgy tudnak rám meredni, olyan arccal tud rám nézni, hogy minden szó nélkül választ kapok a viselkedésére, tettére.

Marci már ravasz és pontosan tudja, mikor kell odajönni, megölelni és azt mondani "szejetlek, anya", mikor kell cukin, egy viccel "lecsapni a labdát", mikor kell felhúzott szemöldökkel kíváncsian érdeklődni, hogy "elmondod, anya?". Naná, hogy elmondom... De végighallgatsz?