Őszi gardróbmustra

Az év közben kinőtt ruhácskáknak külön polcuk van, azzal, hogy „majd valamikor berakom a dobozba” és többnyire ott, ugyanazon a polcon megvárják a nagy rámolás időpontját, amikor is Marcitól átkerülnek ruhácskák Ádámhoz, tőle pedig egyenes ágon örökli az unokatesó.

Szeretem ezt a feladatot, majdnem, hogy várom is. Mondjuk, időt kell rá szánni, és éppen ezért meg kell szerveznem ezt a napot. Tapasztalatból mondom, hogy sokkal hatékonyabban működök, ha ez idő tájt egyik fiúcska sem sertepertél körülöttem. Ellenkező esetben biztos, hogy az egyik a már kiválogatott és szépen összehajtott ruhakupac legaljáról húz ki valami szép színes, rég nem látott trikót, a másik pedig eldugja a zoknit valamelyik játéktároló fiókba. Ha szerencsém van, akkor éppen látom a folyamatot, ha nem, akkor napokkal később kerül elő. Persze egyik sem tragédia, de eredményesség szempontjából jobb, ha egyedül vagyok és kész.

(Ádám amúgy is a pakolós időszakát éli, egyik nap - óriási mázlimra - épp láttam, amikor a cumiját a kukásautóba rakta.)

Tehát a ruhaszortírozás legoptimálisabb, leghatékonyabb, legeredményesebb esete az, ha egy szál magamban vagyok. Ezzel a jelzőhalmozással az volt a célom, hogy hangsúlyozzam, ez az ideális eset. Ennyit bevezetőként, és akkor most egy huszárvágással rátérek arra a napra, amikor ez a tevékenység idén ősszel megvalósult. Elöljáróban annyit, hogy az ideális eset szöges ellentétéről beszélünk. Ugyanis mindkét gyermekem jelen volt. Akkor és ott, ugyanabban a szobában…

Egy ideje már halogattam a dolgot, vártam azt a napot, amikor egyedül leszek. De közel s távol sem láttam, mikor lesz ebből valami, Marci felől még csak-csak megoldható, hiszen oviban van reggeltől kora délutánig, de Ádám… Szegénykém, bármit csinál - kivéve az étkezés -, annak a helyszíne a gyerekszoba: ott alszik, ott játszik.

Már idegesített, hogy tolom magam előtt ezt a feladatot, ezért egyik délután, mikor hazajöttünk az oviból, hirtelen elhatározással – na, akkor most vagy soha! -, nekifogtam. (Előtte persze enni is kaptak, nehogy az éhség kizökkentse őket a játékból, engem pedig… tudjátok!)

Lássuk!

1. lépés: szobaajtó becsuk, nincs szökés.
2. Játékok kipakolása, amikkel valószínűleg lefoglalják magukat, egy darabig.
3. A komóddal kezdem: zoknik, harisnyák, pizsamák, sapkák. Ezek az apró, gyorsan felkapható és eltűntethető ruhadarabok. ---- Itt még játszanak nélkülem.
4. Marci szekrénye a következő, innen kerülnek át cuccok Ádámhoz, ezzel célszerű folytatni. ---- Még elvannak, de már necces. Már elhangzik néha, hogy „Anya, gyere, segíts!”, „Anya, ez nem jó, inkább rajzolni akarok!”. Már hébe-hóba megy a civakodás – jogosan-, mert a kicsi lerombolja a nagy legotornyát. Egyelőre csak odapillantok, közbeszólok, és jár a kezem, mint a motolla... (Lassan felmerül bennem a megbánás gondolata, amiért elkezdtem.)

Egy kis kitérő: Nehezítő körülmény, hogy konkrétan nincs hely, ahová pakolhatnék. Ideális esetben az összes ruha a szoba közepén, a szőnyegen landol és egyesével átválogatva, ráérősen, az előbukkanó emlékeket megmosolyogva, kissé újra átélve, új kupacba kerülnek. Most a szoba közepén legok, mesekockák, bábok, autók hevernek, így a ruháknak maradnak a szekrény közelében lévő tárgyak: pl. Marci ágya, radiátor, ablakpárkány és a hasam, amin hajtogatok. (Közben Ádám már nagyon hiányol, odajön hát hozzám és lefejeli a kinyitott ajtószekrényt. Pár könnycsepp, nagy ölelés, óriás puszik és bizonyítékként egy kis bibi a homlokán…)    

Lényeg, ami lényeg, kb. fél óra múltán, a nagyfiam szekrényében szépen sorakoznak a kisingek, kabátok, helyet cserélt a nyári/téli kollekció, előtérbe kerültek a hosszú ujjúak, vastag pulcsik, kardigánok, bélelt nadrágok. Megállapítom, hogy mi a hiánycikk, mit kell beszerezni a télre, és ismét bebizonyosodik, annak ellenére, hogy nekem kimaradnak a habos-babos, fodros kisruhák, pörgős szoknyák, pöttyös leggingsek, babás lakkcipők, én szeretem a két kisfiam öltöztetését.

No, de hogy is végződött a közös programunk?

5. Pár perce végeztem a pakolással, és csak állok ott, már háttal a szekrénynek és nézem a kisfiaimat, ahogy tündérien elvannak. Marci még hősiesen tűri, hogy öccse árnyékként követi, és mindig éppen az kell neki, amivel ő játszik. (Hangulat függvénye, meddig bírja ezt a „nyomást”.) Sőt, elkapok egy olyan pillanatot is, amikor a nagyfiam összerakja a kicsi szétesett legoautóját. Elolvadok…
    
6. utolsó lépés. A következő pillanatban csatlakozom hozzájuk. Szétcsókolom őket a türelmükért. Ádám szekrényéhez már nem fogok hozzá, máskorra hagyom. Ami biztos, úgy időzítem, hogy akkor ők is itt legyenek velem, mert már ez az ideális állapot!