Vágó Piros: Nyár a gyerekkel

Gyerekként persze ez az egyik legjobb része az évnek. Emlékszem, már május végén alig bírtunk magunkkal, a madarak már nem csak kint csicseregtek, hanem bent, a fejünkben is. Nekem nagyon nagy mázlim volt: a suli vége utáni napon, a kora reggeli vonattal elindultunk Balatonfüredre, ahonnan haza sem jöttünk augusztus végéig. A nagymamámmal és két, nálam egy évvel idősebb unokatesómmal töltöttük a nyarakat a füredi nyaralóban. A család szerencséjét jól jelzi, hogy nagypapámnak anno a mai Annabella szálló helyén lévő telekért utalták ki cserébe a vízparttól több kilométerre lévő telket, ahová még a vasútállomástól is fölfelé kellett caplatni.  A nyaralónak pedig családon belül csak „kisház” volt a neve, mert tényleg kicsi volt. Kb. 30 négyzetméter, és amíg állt, felvonulási épületként szerepelt a hivatalos iratokban. A ház komfortfokozata épphogy meghaladta egy valódi felvonulási épületét. Az előszoba volt egyben a konyha is, amit leginkább a kétrózsás rezsó mutatott.

Az egyetlen vízvételi lehetőséget biztosító „fürdőszoba” pedig egyben kamraként is funkcionált, amiben a sok polcocska között egy mosdókagyló is helyet kapott, kizárólag hideg vízzel. Persze némi humorral fűszerezve ez egyáltalán nem tűnt problémának: a kék lavórt hívtuk vicces-puccoskodva kék fürdőszobának, a narancsot narancs fürdőszobának- még választhattunk is, melyikben szeretnénk lefürdeni aznap. Mosogatni pedig csak kint tudtunk, a ház oldalában felállított padon, két lavórban. Egy idő után egy narancssárga tetejű sátor is a nyaraló szerves rész lett, amiben eleinte mindhárman, később már csak hol egyikünk, hol másikunk, hol a hirtelen beeső vendégek aludtak. A kert pedig nem csak színekkel és illatokkal kényeztetett bennünket a virágok révén, hanem mindig akadt valamilyen szüretelnivaló gyümölcs is. Hol a két óriási cseresznyefán lógtunk, hol az őszibarackokat bűvöltük, hogy megérjenek. A mai szemmel hiányosnak tűnő felszerelés ellenére is imádtuk a nyaralót, ahová rengeteg csodás emlék fűzi a család minden tagját. Ezek után persze nincs mit csodálkozni azon, hogy én táborba is 14 évesen mentem először – akkor valahogy magával ragadott a csordaszellem és szerettem volna kipróbálni, - de az első egyben az utolsó alkalom is volt, a gólyatáborokat leszámítva.

Fáj a szívem Zalánért, hogy mindezt nem tudjuk neki így megadni, de azért remélhetőleg 1-2 jó hét összejön a nagyiékkal, és talán a hatalmas tábor kínálatból lesz olyan, ahová szívesen megy, persze, még ott alvás nélkül. Közben pedig lelkiekben én is készítem magam, hogy a szülők munkahelyén töltött pár alkalom sem valami rettenetes emlékként maradt meg bennem, tehát akár még ez is elmehet párszor…