Ikrenapló: Rózi és Lázár első 3 hónapja (I. rész)

Újabb naplóírót szeretnénk bemutatni nektek: Annát, aki párjával együtt két tündéri kisababa, Róza és Lázár szülei. Igazán nem lehet azt mondani, hogy napjaik eseménytelenül telnek, éppen ezért roppant hálásak vagyunk, hogy megengedik, bepillantsunk az életükbe, és külön megköszönjük, hogy a tagadhatatlanul elfoglalt anyuka időt szakít arra, hogy leírja mindezt nekünk, azt meg pláne, hogy a remek fotóiból is válogathatunk!

Néhány hónap „munkanélküliség” után (amit hivatalos megnevezésében veszélyeztetett terhesség miatti táppénznek hívnak) 2016. január 6-án új állásom lett. A beosztás megnevezése: Édesanya. A beosztottak száma: kettő. Még mielőtt elöntött volna a mámor, annak sikerén, hogy „beosztottjaim” lettek (korábban sosem voltak), hamar rá kellett jöjjek: nem két beosztottam, hanem két főnököm lett. Egy 2,2 és egy 2,5 kilós, méretükhöz képest igen nagy hangú, és – hát valljuk be - idegőrlő hangszínnel bíró „kisfőnök” Róza lányom és Lázár fiam személyében, akik nem napi nyolcban, hanem napi huszonnégyben határozzák meg az időbeosztásomat, a feladataimat.

Az ikreim születésével egyúttal az eddigi életem legnehezebb feladata következett. Bármit csináltam korábban, akár a tanulásban, akár a munkában, mindig láttam, hogy mi után mi következik. Ha voltak is nehezebb időszakok, egy-egy komolyabb vizsga vagy valamilyen projekt a munkahelyen, mindig látszott a vége, ha máshoz nem is, de egy dátumhoz biztosan tudtam kötni. Az új munkám ellenben nem ilyen. Minden nap más, nem tudni, hogy holnap mi lesz, minden épp olyan változékony, akár az időjárás (sőt, sajnos az időjárással összefüggésben változékony, amennyiben a gyermekek frontérzékenységére gondolok).

Hol is kezdjem?

Legyen az első, a kezdeti időszak, az első pár hónap legfontosabbika, a táplálás, és az ezzel szorosan összefüggő, szándékosan nagybetűvel írt: IDŐ. Kezdő és szófogadó anyukaként megfogadtam a körülöttem tevékenykedő és nekem tanácsot adó szakemberek tanácsát: lévén, hogy az ikrek kis súllyal születtek, napi nyolcszori etetés, ami – nem nehéz kiszámolni – éjjeli ébresztést is jelent. A kórházban eltöltött egy hét alatt (az utolsó éjszakát leszámítva) – a csecsemős nővérek rosszalló pillantásai ellenére – nem vittem be a szobába őket éjjelre (jelzem, nem én voltam az egyedüli renitens). Magyarázkodhattam volna persze, hogy a létező összes terhességi betegséget összeszedvén és az óriási, hordó méretű hasam miatt én már két hónapja nem aludtam, és ezután sem fogok, de nem tettem. Cserébe aludtam éjjelente, rábízva gyermekeim a szakemberekre, és kora reggel már „nyitáskor” szaladtam értük, már amennyire a műtét után az ember lánya képes ilyesmire. Aztán a legnagyobb örömömre hazaértünk, és hirtelen egy család otthonává lett addigi hajlékunk. Én szófogadóan keltettem, etettem őket háromóránként, ők pedig megköszönvén a kitartó munkámat, szépen gyarapodtak. Az első két hetet még egész jól bírtam (fáradt voltam, persze), és nagyon jó volt látni, ahogyan egyre ügyesebben és mohóbban esznek és gömbölyödnek ezek a kis apróságok. Aztán elkezdtem nagyon elfáradni. Körülbelül másfél hónap után jutottam el arra a szintre, hogy a fél karomat odaadtam volna egy nap alvásért (amivel igen rosszul jártam volna, lévén, hogy ez itt most egyébként is hiánycikk). De hát, ahogy mondják, az anyáknak nincs szabadság, legalábbis ebben a kezdeti időszakban biztosan nincsen.

Lányoké az elsőség...

Az elejétől fogva a kétfogásos étkezésre álltunk rá, ami azt jelenti, hogy mindig anyatejjel kezdenek, azután kiegészítésképpen kapnak tápszert. Ez kissé macerásnak tűnhet, lehetne felváltva is, például úgy, hogy egyik étkezésnél csak anyatej, a másiknál meg csak tápszer, de talán ez a megoldás nem tenne jót a tejtermelődésnek. Így maradt a kétfogásos verzió, amelyben körülbelül egy-másfél óra mindkét gyermek megetetése. És igen, mindig egymás után, nincs kivétel. Rózi kislányommal kezdünk, utána következik Lázár kisfiam. Mondták, hogy ikreknél kialakul egy sorrend, és ez valóban így van. Hogy másutt mi az oka, azt nem tudom, nálunk egész egyszerű és gyakorlatias szempontok miatt, nevezetesen az egyik, hogy Rózi mindig is étkesebb volt, a másik pedig, hogy ő kissé türelmetlenebb, viszont nem cumizik, azaz nem is tudja megnyugtatni magát, ehhez segítség kell neki. Márpedig szoptatás közben nehéz felvenni az éppen keservesen síró másik gyermeket. Így a kisebb súllyal született Lázár fiam lett a „második”, ami sokszor okozott és okoz is a mai napig lelkiismeret-furdalást. Ezt biztosan minden ikres (vagy akár több gyermekes) anyuka átélte, nem könnyű feldolgozni. Volt, hogy Róza már napok óta etetésenkénti rendszerességgel kérte el az étkezés utáni kézbenlétet, ami napközben Lázár elhanyagolását eredményezte. Néhány nap elteltével kifakadtam az apjuknak, hogy nem jut elég figyelem a másik gyermekre (figyelem persze volt, csak éppen kifejezni, kimutatni nem tudtam). Erre apjuk csak annyit mondott (igazán férfias, nem rossz értelemben vett egyszerűséggel): minden gyerek más. Azóta ez sokszor eszembe jut, amikor egyikükre kevesebb idő jut. Biztosan így kell, hogy legyen, ezért a különböző természetük, és azt hiszem, ezzel is engem segítenek.

Tandem szoptatás vs. egymás utáni etetés

Muszáj szót ejtenem a tandem szoptatásról és a mostanában oly divatos igény szerinti táplálásról. A tandemezést kipróbáltuk, és nekem, nekünk nagyon nem jött be, pedig igazán szerettem volna, ha működik. Ilyen pici babáknak segítség kell a szopáshoz, a ráhelyezéshez, s a kis fejük tartásához bizony kell az ember keze, van, hogy mindkettő. Szoptatós párna ide-vagy oda, én azt éreztem, hogy még legalább két kéz kellene ahhoz, hogy tandem szoptassak (megjegyzem, ezt elég gyakran érzem, nem csupán a táplálásnál). Nem beszélve arról, hogy nekem túlságosan favágásszerűnek tűnt. Annyira technikázni kellett, hogy még egy kis simogatás sem fért bele, én pedig nagyon szeretem őket simogatni, miközben esznek, a mai napig ezek az igazán nyugodt és meghitt pillanatok. Ha nagy nehezen meg is etettem őket egyszerre, a büfiztetés már tényleg nem ment, és akkor elkezdődött a sírás. Így a tandemezést viszonylag hamar feladtam, és maradt az egymás utáni etetés. Ma már talán menne, ők is sokkal erősebbek, tartják magukat, viszont most már – meglátásom szerint - túl nagyok ehhez.

Igény szerint – kétszer...???

Az igény szerinti táplálás biztosan jól működik egy gyermeknél, de kettőnél gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Bármennyire is rosszul hangzik, ha az egyik eszik, utána muszáj megetetni a másikat is, akár alszik, akár nem, még akkor is, ha éppen nem tűnik túlságosan éhesnek. Ha a nagy demokrácia jegyében mindenki akkor eszik, amikor akar (anyát és apát kivéve), akkor tényleg, szó szerint egyetlen etetés az egész nap, és az éjjeli, egyébként is elég szűkös három-négy óra alvás is lecsökken egy-kettőre, amivel még elketyegni sem lehet, nemhogy két gyermeket nullahuszonnégyben türelemmel, mintaanya módjára gondozni, ellátni, forgó-zenélőként üzemelni.

Apropó, türelem...

Az első, amit megtanítottam nekik, talán kissé ’koelhósra’ sikeredett anyai bölcselet volt, miszerint: a pusziban az a legjobb, hogy sosem fogy el (megjegyzem, a tétel folyamatos empirikus bizonyítása igen nagy örömforrás). Na, a türelem, az sajnos nem ilyen. A gyermekeim folyamatosan vizsgáztatnak, és az egyik vizsgatárgy a türelem. Van, hogy rossz jegyet kapok, amit ők – úgy vélem - hamar elfelejtenek, én viszont nem. Ebben mindig van hova fejlődni, és igen, ebből sosem elég. Sajnos a fáradtság, a kialvatlanság nagyon rosszat tesz a türelemnek, ezt meg kellett tapasztaljam viszonylag hamar. Az egészben a legigazságtalanabb, hogy bizony már ilyen pici korukban az ő részükről is elengedhetetlen ezen tulajdonság gyakorlása. Sokszor kérek tőlük türelmet, és meg is szoktam köszönni, azt hiszem, ezt nem lehet elég korán elkezdeni.

(folytatjuk)