Ikernapló – Csipkerózsika és Örökmozgó

A harmadik hónapra ő is egyre több időt töltött ébren, elkezdett figyelni a környezetére. Kisebb szívrohamot okozott szüleinek, amikor két hónapos kora környékén olyan mélyen elaludt, hogy alig tudtuk felébreszteni, és bizony egy óvatos kis pofont kellett neki adni, hogy magához térjen. Olyan gyorsan még sosem tettem le az egyik gyermeket, hogy a kezembe vegyem a másikat.

Még mindig nagyobb, mint Lázár, mostanra körülbelül 800 gramm különbség van köztük. Talán egy picit hosszabbnak is tűnik, és egészen más testalkata van, mint öccsének (aki fél perccel később jött világra), sokkal húsosabb, puhább. Jellemét tekintve pedig igazán lányos, gyakrabban sírdogál, mint Lázár, és gyakori, hogy csak kézben nyugszik meg. Talán hasfájós, de ez sem egyértelmű, inkább azt vettem észre, hogy evés után sokáig (van, hogy a következő evésig) jön ki belőle a lenyelt levegő, ami miatt nyűgösebb, és amihez gyakran segítség kell neki, amit azzal tudok megadni, hogy függőlegesbe helyezem a testét (vagyis felveszem). Néha segít a hasratétel, illetve a majmozás (alkaron hason fektetés), de nem mindig. Mostanra Róza is előszeretettel hajkurássza a legyeket és biciklizik, a két gyermek mozgékonyságát illető különbség kezd eltűnni.

Lázár viszont utál hason feküdni, és ennek hangot is ad. Nagy ritkán tudom csak pár perc erejéig hasra tenni, azután elkezdődik a sírás, különböző hangerővel. Olyan, mintha félne, ezt el is tudom képzelni, ha a jellemére gondolok. Ő nagyon szereti szemmel tartani a környezetét, és megijed attól, ha nem lát. Hason fekve pedig túlságosan sokat nem lát az ember, főleg, ha még nem igazán tudja megemelni, még inkább megtartani a fejét, a felsőtestét. Sajnos ez egy ördögi kör, mert kevés hason fekvéssel ez nem is javul látványosan, de rajta vagyunk az ügyön. Lázár igazi kis kópé, imádja, ha fényképezem, és gyakran leskelődik. Sokszor veszem észre, hogy miközben Róza eszik, ő a járókából figyel, és arra vár, hogy észrevegyem. Amikor ez megtörténik és rámosolygok, ő rögtön viszonozza, sokszor a cumi alól is. Lázár már egész picinek nagyon mozgékony volt, azonnal letornázza, amit megeszik, sokkal vékonyabb, ha csecsemőre lehet ilyet mondani, ’szálkásabb’ testalkatú. Nagy figyelemmel van aziránt, ha valaki beszél, ő is közbeszól, mozgatja a száját, mintha csak mondani akarna valamit (akar is, nagyon sok mondanivalója lenne).

Egymással még nem nagyon kontaktálnak, de ez is napról napra változik. Eddig, ha egymás felé fordítottam őket, akkor általában elnéztek egymás mellett/fölött. A minap azonban elkaptam, ahogyan nézik egymást, majd Lázár Rózára mosolygott, aki egy aprócska mosollyal a pofiján szégyellősen elfordította a fejét.

És mit tanultam én tőlük, a gyermekeimtől?

Azon túl, amit minden nő, aki anyává válik megtapasztal, hogy anyának lenni mennyire különleges, és máshoz nem hasonlítható csodálatos és megható élmény, például azt, hogy hogyan kell igazán jóízűen, egy három kanyaros csúszda formáját utánozva nyújtózkodni, és azt, hogy a nyújtózkodás sokkal jobban esik, ha közben grimaszol az ember. Hogy az ébredés után kapott mosoly mindent jóvátesz, és egy igazán szép, új napot alapoz meg, legyen az ember bármilyen fáradt, kialvatlan, vagy éppen deprimált. Bátorságot venni, és énekelni. Most is szörnyű, borzasztóan hamis, de őket ez látszólag csöppet sem zavarja. És végül, de nem utolsó sorban azt, hogy a csecsemőknek is jól áll a fekete-fehér és szürke valamennyi (50?) árnyalata.