Hurrá, nyaralunk!

Délután indultunk, egy csomó mindenre szükség volt még aznap, így hagytam magamnak kb 2 órát (Ádám alvásidejére időzítettem), amikor is nagy lendülettel nekifogtam a pakolásnak. De ne siessünk ennyire előre, hiszen aznap délelőtt még fontos esemény történt: Marci elballagott a bölcsiből!

Valószínűleg neki nem esett le, hogy egy újabb mérföldkőhöz érkeztünk, pedig hetekkel előtte már mondogattam neki, mi fog történni július 31-én. (Édesapja szerint az utolsó napokban már olyan sokszor elismételtem, hogy a gyerek már álmából felébresztve elmondja.) Mindenesetre én készültem (főleg lelkiekben).

És bár nem volt nagy ünnepség, hiszen nem volt az az igazi, egész rokonság előtti búcsúzás, mégis én szerettem volna emlékezetessé tenni (talán magamnak, vállalom), hogy a nagyfiam immáron nem megy többet bölcsibe. Reggel Marcit szépen "ünneplősbe" öltöztettem, vittünk egy nagy dinnyét és virágot az óvónéniknek. Aztán én eljöttem és nem túlzok, ha azt mondom, egész nap az járt a fejemben, hogy Marci utoljára van a bölcsisek között. Sikerült a drámai hatást elérnem? (Persze ekkor már pakoltam a 10 napos Balcsis nyaralásra.)

A szokásos időben, fél 5 körül mentünk érte, hármasban és már pakkokkal az autóban. Marci játszott, ahogy szokott. Elköszönt, ahogy szokott. És kapott egy tablót, amit ugye nem szokott. Tablót, mint egy komoly ballagó, rajta a kis pajtások képeivel. Hát mondanom sem kell, hogy könnyes lett a szemem. A tabló részletes átvizsgálása után bementem az öltözőbe, és összeszedtem a cuccát, ahogy szoktam. Már előkészítve sorakoztak a pótruhák, takaró, maradék pelus, fogkefe stb. És az üres cápás fiók... ahogy nem szokott... (Cápa volt Marci jele. Egy Tropicarium-béli látogatás alkalmával beleszeretett ebbe a ragadozóba. 2 plüsscápával alszik...)

Aztán köszöntünk még egy nagyot és elindultunk a Balcsira...

(Ezúton is köszönöm a velencei Pöttöm Pöttyök Családi Napközi összes munkatársának, hogy Marcit az első perctől kezdve teljes nyugalommal hagyhattam náluk, hogy ő minden reggel és délután mosollyal az arcán érkezett és távozott. Köszönöm a hozzáértő, alapos gondoskodást, mellyel Marci ugrásszerű fejlődéséhez hozzájárultak. Folyt. köv. Ádámmal!)

Szóval megérkeztünk Füredre, a Hotel Flamingoba. 2 évvel ezelőtt, Marci 9 hónapos korában jártunk itt, szerettük, visszatértünk. Későn, 6 körül érkeztünk, így aznap már csak vacsora és esti séta volt a program.

Amikor ezek a sorok íródna, még javában nyaralunk, így tudok mondani már biztos tényeket. Szerencsére az éjszakákkal nincsenek nálunk problémák. Már a terhesség alatt sokat olvastam az altatási ceremóniákról, aztán sikerült mindkét csöppséget úgy szoktatni, hogy a saját ágyukban és egyedül alszanak el (kivéve ha a papa viszi őket a délutáni alvásra, mert akkor óriás összebújás van és a nagyágy a terep...). Ráadásul ez a hotel azon kevesek egyike, ahol kényelmes, fa rácsoságyat kaptunk a kevésbé stabil és általam borzasztóan nem kedvelt utazóágy helyett. Szóval az éjszakák kipipálva.

Étkezések. Bőséges és családbarát a hotel konyhája. A fiúk is jóllaknak, kivéve ha Marcinak nincs épp megint sietős dolga. (Papagáj című bejegyzésemben írtam erről részletesebben.) Merthogy az étterem terasza mellett egy hatalmas füves rész van, ahol már az első alkalommal nagy fogócskák szerveződtek és ez néha kiütné a vacsorát, dehát erre is megvannak már a zsarolós (ez van, vállalom) praktikák: kisautó, kiskönyv kerül elő a táska mélyéről és elindul a tömő üzemmód.

Strand: megérkezésünkkor körbesétáltuk a terepet. Gyorsan feltérképeztem az esetleges veszélyforrásokat, hol lesz szükség kézfogásra, nagyobb figyelemre. (Mindenhol, oké, de hol leselkedik tényleg nagy veszély?!) Merthogy akárhogy is nézem, most nyaralunk először úgy, hogy a nagyfiam szabadon van. Tavaly Ádám születése miatt nem utaztunk el, 1-1 napos strandolások voltak, na de az nem olyan, mint mikor az ember lánya felpakolja az egész házat és elköltözik a család 10 napra. (Előtte nyáron pedig még kicsi volt.)

Szóval tiltott terület lett a stég, a medence széle, a csúszda, az éttermi rész, azaz minden??? Dehát ezt nem csinálhatom egy majdnem 3 évessel... Erőt vettem magamon, és bár minden rezdülését igyekszem a szemem sarkából követni, hagyok neki egy kis szabadságot. Olyan nehéz ez! Annyira féltem! Biztosan minden szülő így van a saját gyermekével, és bízom benne, hogy minden szülő ugyanígy megvívja ezt a belső harcot, mint én.

Ádám esetében is oda kell nagyon figyelni, de mivel ő most kezd menni, vele amúgy is össze vagyok nőve. Így is van, amikor lassú vagyok és szerez egy újabb puklit, lila foltot, de azért ő még jobban kéznél van. Meg nála talán már ez is rutinosabban fog működni, egyrészt azért, mert lesz egy bátyja, aki pluszban vigyáz rá, másrészt mi, szülők már átéltük egyszer ezeket az izgalmakat, tudjuk, mi várható. Persze azért nyilván lesznek meglepetések, hiszen nem minden előre kiszámítható, de talán majd természetesebbek lesznek a szituációk, nem lesz ekkora megfelelni-akarás bennem, nem fogok folyton kattogni, hogy mi baja lehet, hol eshet el, mi történhet vele. Remélem...

Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a nyaralás anyának és papának (így hívnak minket a fiúk) nem a pihenésről fog szólni. Egész nap nincs megállás: pancsizunk, homokozunk, hintázunk, "gyere egyél egy banánt", "gyere, bekenlek naptejjel" stb. Persze mindemellett nagyon élvezzük az együttlétet és mint minden szülőt, a gyerekek öröme tesz minket is boldoggá. Egy cseppet sem sajnálom, hogy a tervezett listám az olvasandó könyveimről (Kötelező olvasmányok c. bejegyzésem) valószínűleg csak terv marad. Nem érdekel, hogy nem tudok napozni. Hiszen mindent kárpótol az, ahogy pancsolnak a vízben, ahogy kézenfogva sétálunk este a városban, ahogy nyaralunk, mint egy család.