Hé, kölyök a törzs befogad. Tiéd a szabad élet!

Gyerekként féltem a kutyáktól. Nagyon. Hogy ennek mi volt a kiváltó oka, arra nem emlékszem, de valahogy lépten-nyomon egyre rosszabb élményekbe futottam bele velük kapcsolatban. Tisztán emlékszem egy biciklizésre általános iskolai cimborámmal, amikor a Kopaszi-gáton kergettek meg minket. Egy másik alkalommal nagymamám mesélte el, hogy a Badacsonylábdihegyi eddig is vadnak és ijesztőnek tartott Muki kutya, az ősszel megharapta gazdája unokájának az arcát. Budapesten lakva valószínűleg a sok frusztrált városi kutya is csak rontott a helyzeten. Az utolsó igazán rossz élményem pedig gimiben volt, amikor legjobb barátommal hazafelé tartva egy ember nagyságú kerítés tetejéről ugrott nekünk, egy barátságosnak nem mondható blöki.

Szóval azt, hogy nekem kutyám lesz, nem gondoltam. Jó, volt egy időszak, amikor azt hittem farmer leszek (vagy hívjuk szépen magyarul gazdásznak), de az csak egy idealista álom volt, amiben a nagy szőrös juhászkutya csak a díszlet részét képezte. A lényeg a lovakon és a termelésen volt (na meg valószínűleg a kicsit túl sok indiánregényen, ahol egy ilyen „hacienda” megfelelő háttér lett volna bármilyen izgalmas élethez).

Aztán ahogy megismerkedtem feleségemmel, hamar kiderült, hogy ebben a témában egészen mások a tapasztalataink. Ő szinte nem is találkozott igazán ijesztő és neveletlen kutyákkal, szinte csupa jó élmény, és az a biztos tudás, hogy a kutya összefogja a családot. És neki volt igaza. De még mennyire.

Megszületett a kislányunk, megszületett egy anya és egy apa mellette. Hogy milyen meglepetéseket tud okozni nekem (nekünk) a gyereknevelés, arról már jó sokat írtam Nektek. Sokszor úgy is éreztük, csak élünk egyik napról a másikra, ugyan a kicsi rengeteg örömöt ad, de valahogy még nem teljes a sztori. Kerestem magamban is a választ, talán messze vagyunk a gyökerektől és egyedül érezzük magunkat, talán csak azt hiányolom, hogy nagycsaládban nőttem fel, most meg „csak” hárman vagyunk? Talán mindegyik. Sokat morfondíroztam magamban, amíg rájöttem a kézenfekvő megoldásra: kutya.

Elkezdtem komolyan játszani a gondolattal. Hazafele munkából már szinte szakmai kíváncsisággal nézegettem a házőrzőket és kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy lesz egy ilyenünk. Az első lépést megtettem. Arra hamar rájöttem, hogy nekem nem valami öleb, hanem kutyaszerű kutya kell. Bár azt hittem nem szeretem a kutyákat, lassan ráébredtem, hogy egyik régi kedvenc könyvem mégis egy kutyáról szól. A vadon szava, az egyik legszebb állatregény, talán csak Fekete István veszi fel vele a kesztyűt. Mikor ez eszembe jutott már nem volt nehéz „kutyaszemmel” nézni a világot.

Arra feleségemmel hamar rájöttünk, hogy menhelyről akarunk kutyát, hiszen így jár mindenki a legjobban. Fontos volt, hogy két csecsemőt nem akarunk egymás mellett, így ne legyen kölyök.

Mikor máskor, mint augusztus 20-án döntöttük el végleg, hogy irány a menhely, amikor persze nem sok hely van nyitva. De talán nem véletlen, hogy így az Ócenárok utcából a Farkas-erdő mellől érkezett meg hozzánk Roxi.

Azóta itt van velünk és minden nap tanulok valamit róla és magamról.

És mindez hogy jön ide egy babás oldalra? A válasz egyszerű. Kislányunk az első pillanatban megcáfolta összes kételyemet. Már a menhelyen kiszúrta magának Roxit és azóta is ő a legnagyobb rajongója. Boldogan visít, sikítozik, ha csak meglátja. Ha maradt is bennem aggódás, az első pillanatban elmúlt, amikor megláttam, hogy ő mennyire szereti.

Szóval kedves leendő és gyakorló apukák!

Hiába az ellenérzésetek, ha tehetitek fogadjatok örökbe kutyát.

Higgyetek nekem ezzel mindenki jól jár.