Gyermekeim valós és privát szuperhőse

Szuperhősünk:

Köszönöm, hogy rendszeres fiúprogramokra viszed Marcit (pl. fűnyíró traktor vásárlás), látom rajta, hogy imádja ezeket, és mint két cinkos, úgy jöttök haza. (Lassan Ádám is csatlakozna…).

Köszönöm, hogy esténként, a munkából való hazaérkezésed után profi birkózóvá leszel, és általában te válsz a ring szőnyegévé, amelyen a gyerekek kedvükre gyakorolhatják a kötetlen fogásokat. Köszönöm, hogy a nagy bunyók mellett gyengéd összebújásokban is részesíted a gyerekeinket, ilyenkor látom rajtad a büszkeséget, gyengédséget, ölelő karodban biztonságra lelnek.

Köszönöm, hogy megtanítod a fiainaknak, hogyan „kell” a zoknikat férfiasan a szennyestartó felé pöckölni, vagy hogyan kell a mandarinok közepét benyomni. (Ádám már az összes mandarint végignyomkodta, amit talált itthon!).

Köszönöm, hogy engeded, hogy szó szerint a fejedre nőjenek és miközben nézed a híradót, rajtad csimpaszkodjanak, másszanak, lógjanak, a reflexeid pedig még így is tökéletesen működnek, ha mondjuk az egyik épp borulni készül (én pedig már sápadok…).

Köszönöm, hogy a fiaink szemében ezermester vagy, mert egy sima elemcserét is úgy tudsz véghezvinni, hogy tátott szájjal figyelik minden mozdulatodat.

Köszönöm, hogy velem vagy a nehezebb pillanatokban, és habár nem is teljes mellszélességgel, de odaállsz, ha egy kisebb harc árán, de el kell pakolniuk a játékokat, vagy ha orrot szívunk, hajat nyírunk és hasonlók.

Köszönöm, hogy nem parázod túl a szituációkat, számtalan esetet tudnék erre felhozni, kedvencem, amikor Marcival kettesben mentetek el a Velencei-tó köré bringázni és a hátadon érezted, hogy bizony eljött az alvás idő, mire te frappánsan fürdésre csábítottad a tó vízébe, amitől totál felébredt. (Én valószínűleg hazajöttem volna vele.). Majd még össze is kakilta magát a bicón, de te ezt is megoldottad… ezt most nem részletezem, a lényeg, hogy a gyerek tisztán jött haza. (Mondjuk alsónadrág nélkül…)

Köszönöm, hogy elviszed őket a helyi focimeccsre, ahol rajtatok kívül még két itteni szotyis szurkoló ül a lelátón és Marci megtanulhatja az alap szurkolási mondatokat (Szemüveget a bírónak!)

Köszönöm, hogy bólogatva meghallgatod a használati utasítást, ha elindulok valahová, sőt, még talán vissza is kérdezel egy kis pontosítás végett, aztán mikor hazaérek, látom a nyomokból, hogy közel sem az történt, amit megbeszéltünk. Ennek ellenére tökéletesen működött a ti saját menetrendetek is.

Köszönöm, hogy simán elvagy velük hármasban, bár lehet, hogy kekszet és túró rudit esznek vacsorára, de jóllakva és boldogan alszanak, amikor hazaérek. Köszönöm, hogy a pancsizást is megoldod két kisfiúval és sokkal önfeledtebb élményt tudsz nekik nyújtani a bohóckodásaiddal, amit én nem biztosítok a fül- és a hajmosással.

Köszönöm, hogy megmutatod nekik azt a lazább, vagányabb, szabadabb oldalát az életnek, amit tőlem, aggodalmaskodó, féltő anyukától valószínűleg soha nem kapnának meg. (Az tuti!)

Végül köszönöm, hogy megmutatod nekem a gyengébbik, érzékeny oldaladat, amikor közlöd, hogy te nem viszed oviba Marcit, mert nem tudod otthagyni… (Imádom! Még ha nem is ezt mondom, vagy mutatom…)

Ami pedig engem illet - a teljesség igénye nélkül -, köszönöm, hogy figyelsz az ünnepeimre és csodálatos születésnapokkal, Anyák napjákkal lepsz meg fiaink nevében, illetve velük együtt (Ez tényleg sokat jelent!). Köszönöm, hogy fantasztikus/nagyszerű anyának nevezel és támogatsz akkor, amikor elbizonytalanodom és kételyeim támadnak a gyereknevelés kapcsán. Nem utolsó sorban pedig köszönöm, hogy a legváratlanabb pillanatokban kapom tőled az ölelést, a dicsérő szavakat, akkor, amikor tényleg nem számítok rá (nem is úgy nézek ki), de mégis a legnagyobb szükségem van ahhoz, hogy erőt merítsek belőle.

A mi szuperhősünk Marci és Ádám papája, az én társam, párom, gyermekeim apja.