Bring-a-túra

Szép napsütéses idő volt október első hétvégéjén, igazi indián nyár, tökéletes idő egy kis kiránduláshoz, így utólag mondhatjuk, hogy az utolsó derűs napokat sikerült kihasználnunk. Az időzítés nem volt egyszerű, mint szinte minden programot, ezt is a fiúk alvásához próbáltuk igazítani, szerettük volna, ha ők is élvezik, el akartuk kerülni, hogy a fáradtság miatt nyűgös, sírós, hisztis napunk legyen. Ádám még kétszer alszik, Marci egyszer. Ami a könnyebbség, hogy a délutáni pihenés általában egy időben zajlik (még ha hét közben nem is egy helyszínen – Marci az oviban, Ádám itthon), de a kicsi még délelőtt is alszik egy jó másfél órát. Első verzió az volt, hogy rögtön reggeli után indulunk. De ezt azonnal meg is fúrtuk, mert bár tényleg max. 10 percre lakunk a tótól, ez a rövid idő is épp elég ahhoz, hogy Ádám elaludjon.Viszont ő az a fajta kisfiú, aki csak addig alszik az autóban, amíg az mozgásban van, tehát a 10 perces szunyóka kevés. Ennek elkerülése végett bizony jobban járunk, ha megvárjuk, amíg itthon felkel (újra), akkor már egy tízórai is belefér és indulás.

Most ezt így visszaolvasva nem tűnik egyszerűnek, és bár nem tudom, másoknál, hogy zajlik, nálunk a két kicsi gyerekkel tényleg nem tud spontán lenni az elindulás.(Csak remélem és bízom benne, hogy ez más családnál is hasonlóan történik.) Ha ezt a konkrét programot vesszük, akkor a papinak van a legnehezebb dolga – szó szerint-, hiszen a bringákat fel kell szerelni az autóra, no meg előtte a biciklitartót is persze. Nekem a szokásos feladatom van: előregondolkodni időjárás, hami-inni, kaki-pisi terén. (Anyukák szerintem egyetértenek velem abban, hogy a mi feladatunk is nehéz, bár nem fizikailag, hanem máshogy. Engem öntött már el büszkeség, mert valami „nagyon fontos” dolog velünk volt, hiszen én gondoltam rá.

No, de visszatérve a bringázásunkra… Leparkoltunk a strandolós helyünkön, de ezúttal nem úszógumit, pokrócot szedtünk elő a kocsiból, hanem a bringákat! Nagyon klassz bicikliutat építettek a tó köré. Tudtuk, hogy egy teljes kör teljesítése lehetetlen a fiúkkal, de úgy voltunk vele, meglátjuk, hogy bírják a gyűrődést. Papi vitte Marcit, akinek már volt tapasztalata ebben a kalandban, ők tavasszal már többször elindultak kettesben, mikor mi a kisebb Ádámmal még otthon maradtunk. Most velem „utazott” a kicsi csepp. Már elakadtunk az elején, a bukósisak felvétele nem igazán tetszett neki, bátyja persze mondta neki, hogy „Ádám, a sisak nagyon menő!”, de valljuk be, nem hatotta meg különösebben. (Hozzáteszem, az első alkalommal Marcit is azzal tudtuk rávenni a sisak viselésére, hogy a kölcsönző falán lévő óriási terepbringás bácsi is menő sisakban volt) 

Aztán kis sírdogálás után elindultunk… pár perc és a pityergést felváltotta a hangos kacaj és sikongatás. Mindkét lábával hadonászott, újabb és újabb lendületet adva ezzel a biciklinek. Mi, papival felváltva előzgettük egymást, a testünk edzésére, a gyerekek örömére. Ilyenkor Marci, mint egy kis rutinos és tapasztalt bennfentes kérdezte testvérét: „Ádám, tetszik?”

Természetesen belekalkuláltunk egy könnyű tóparti ebédet is: hekk és palacsinta adott erőt a visszaútra. Hazafelé az autóban Marci közölte, hogy elfáradt – hiába, megerőltető volt szinte végig diktálni a tekerés ütemét -, Ádám pedig már a parkolóban elaludt. Oda-vissza összesen 20 kilométert tettünk meg, nem tudom, hogy csináltuk, de szerintem mindig szembeszélben tekertünk. Mindenesetre megállapítottuk, hogy újabb programlehetőséggel bővült a listánk, a biciklizés abszolút átment a vizsgán. Nekünk, szülőknek jó kis testmozgást nyújt, pláne a „plusz kilókkal” a hátunk mögött, no meg újabb boldog percekben is részesülünk, hiszen az apró kezek hátulról való simogatása, ölelése, a nagy kacajok és sikítások nekünk is nagy élményt jelentenek.

Szinte másnaptól beköszöntött az igazi ősz, hűvös, nyirkos, esős napok jöttek, amiket szintén próbálunk kihasználni: már be szereztem az esőruhákat és gumicsizmákat!