Amikor már semmi más nem számít
Ez a blogbejegyzés régóta formálódik bennem. Nem lesz vidám, sem vicces, de akkor is kikívánkozik. Ahogy a világ szörnyűségei már nem csak a monitoron keresztül kerülnek egyre közelebb hozzánk, hanem a konkrét, fizikai valóságukban, úgy éreztem egyre égetőbbnek, hogy megfogalmazzam, amely bennem kavarog ezzel kapcsolatban.
Híradót már évek óta nem nézek, és a híroldalak horror fotóit is igyekszem kikerülni, amennyire lehetséges. De persze teljesen nem is zárkózhatok el a világ eseményeitől. Látva a menekülők képeit, akik mindenféle korú gyerekkel, az életüket egy hátizsákba csomagolva elindulnak az ismeretlenbe, lepergett előttem, én mit csinálnék, ha nekem kéne felmálháznom és nekiindulni a világnak. Ha a kis életünk kockáit, amin a mindennapokat görgetjük, egyszer csak kirúgná valaki alólunk. Amikor már semmi más nem számítana, csak, hogy életben maradjunk. Néhány hónapja egyre gyakrabban mondok hálát azért, hogy ezek a kockák megvannak.
Aztán úgy alakult, hogy az elmúlt 5 hónapban két közeli hozzám tartozót is elveszítettem. Egyikőjük a 94 éves nagymamám volt, aki megélte még a II. világháború borzalmait. Nem szívesen mesélt az élményeiről, de néha azért kiderült, milyen szörnyűségeket kellett átélniük - az egész életére rányomta a bélyegét az a néhány év. Elvesztette a szerelmét és ugyan találkozott a nagypapámmal, aki jóravaló ember volt, mégis azt hiszem, a szívét sosem tudta teljesen neki adni. Ráadásul a család mindenét elveszítette, kezdhették a nulláról, vagy inkább mínusz tízről. Sokszor vágott belém a kérdés, hogy vajon a nagyim hogy összegezné az életét, mi lenne a végeredmény?
(a kép illusztráció)
Innen pedig már csak egy lépés, hogy az ember mindezt leképezi a saját életére: vajon, jól éljük-e az életünket, vajon, ha közeledne a vége, azt tudnánk-e mondani, „Szép volt, jó volt, köszönöm, most pihennék.”? Mindezekre a kérdésekre egy konkrét válaszom már van. A többit még keresem, és ígérem, arról is beszámolok majd, ha meglelem őket. Addig is a meglévő válaszomhoz nyúlok lépten-nyomon. Egyre gyakrabban és rengeteg mindenért mondok hálát. Hogy nő létemre tanulhattam, ráadásul én választhattam meg, hogy mit. Hogy dolgozhatok, ráadásul olyasmit, amiben örömömet lelem. Hogy szabadon dönthettem arról, ki lesz a férjem és neki hány gyereket szülök. Hogy gyönyörű, egészséges gyerekem van, aki minden nap tesz, mond valamit, amitől mosolygok. Ezzel a mosollyal felvértezve pedig sokkal könnyebben indulok neki a napoknak, még ha azok nem is mindig úgy alakulnak, ahogy vártuk.
Vágó Piros, 2016. február 04.
