Akkor és most...

Első lépésként összegyűjtöm az anyagokat, amiket telefonokkal, táblagéppel, fényképezőgéppel rögzítettünk. Mondanom sem kell, elképesztő mennyiségű gigabájt áll rendelkezésemre, hiszen ezeknek ez eszközöknek köszönhetően minden emlékezetes – és mintha csak ilyen lenne -, momentumot meg tudunk örökíteni. Persze vannak olyan képsorozatok is, amelyek csak milliméterekben különböznek egymástól, de egyik képkockát sincs szívem kitörölni, mert ezen cukin tartja a kezét, azon édin áll a szája, a másikon pedig milyen szépen ölelik egymást. Biztos nektek is ismerős a szituáció… 

Most persze megveregetem a vállamat, amiért év közben precízen, mappákba rendezem a képeket. Akkor korántsem olyan élvezetes ez a „meló”, eléggé rá kell készülnöm és az egyetlen módja annak, hogy megcsináljam, ha azonnal nekiállok, amikor eszembe jut. Sokszor sajnálom rá az időt, pedig tényleg nem órákról beszélünk – és valószínűleg még rövidebb ideig tartana minden egyes alkalom, ha mondjuk sűrűbben menteném le év közben – de mindig azzal adom meg a végső lökést, hogy irtó hálás leszek magamnak év elején, mikor szerkesztem a fotókönyvet. És lám, tényleg! 

Ahogy nézegetem ezeket a fotókat, kétféle időutazásban van részem párhuzamosan.

Az egyik előre repít, és a gyerekeimmel kapcsolatos. Azon gondolkozom, hogy nekik mennyi kézzel fogható és konkrét emlékük lesz erről az időszakról. Sőt az egész életükről, mert kétlem, hogy növekedésükkel ritkulna a kattintgatások száma.

Milyen klassz lesz visszanézni a fotókat és a kisfilmeket a mindennapjaikról! Merthogy szó szerint a mindennapok vannak megörökítve, napi rendszerességgel készülnek képek, videók. Már a terhességtől kezdve, a születésen át, a nagyobb mérföldkövek, mint például hogyan fordultak át hátról hasra (mert persze én, a rendező-operatőr szülő, a korántsem könnyű produkció után visszafordítottam szegénykét a hátára, „biztos nem csak véletlenül sikerült a művelet, forduljon át újra és jól levideózom” címszóval). Rögzítve van az első pancsi, milyen volt az első mosoly, milyen fintorral ették az első alma falatot, hogyan egyensúlyoztak az első lépéseknél, vagy ha a jelenünket nézem, hogyan kommunikálnak, játszanak, beszélgetnek egymással. (Valószínűleg lesz egy időszak, amikor mindezt ciki lesz visszanézni magukról, de szerencsére ez a kamasz korszak még odébb van… meg nézegetem majd akkor is én…) 

A másik „utam” a múltba visz, az én gyermekkoromba, amikor még nem voltak ilyen adatrögzítő eszközök – pedig azért nem volt olyan réges-régen -, így én nem tudok bekukkantani a szüleim digitális archívumába, marad a „jó öreg” fényképalbum és a családi szóbeszéd, amelyekből kiderül, milyen kisgyerek voltam is én… Érdekes gondolatok merülnek fel bennem arról, vajon milyen érzés lenne nekem is ennyire részletesen látni a kicsi énemet… Vajon több emlékem lenne? Több esemény ugrana be a képek láttán?

Van egy magnókazetta, amin énekelek. Persze a tudtom nélkül készült, elképesztő pöszeséggel dalolok zsoltárokat, népdalokat. Mindezt néha totál érthetetlenül, csupán a dallamból lehet rájönni, hogy melyik nóta is szól éppen. Minden meghallgatásnál különös élményt nyújt, szinte zavarba jövök és fura, leírhatatlan érzés kerít hatalmába. Már az is érdekes, hogy csak otthon, a szüleimnél tudom elővenni és nosztalgiázni, nekünk már kazettás mangónk sincs… 

Egyébként az nálatok is úgy van, hogy mióta megszülettek a gyerekek, szinte csak róluk készülnek fotók? Mert nálunk bizony ez a helyzet… A képeink 90%-án a fiúk szerepelnek, együtt vagy felváltva, a fennmaradó kis mennyiség pedig általában három fős. Családi, négy fős fénykép elvétve, hébe-hóba készül, amire komolyan rá kell készülni, és az, hogy „falra való legyen”, azaz mind a négyünkről jól sikerüljön - ne pislogjunk, egy irányba nézzünk, esetleg még jó arcot is vágjunk – na, az már a luxus kategória… 

No, de visszatérve a jelenhez, amikor nézegetem ezeket a fotókat, rájövök, mennyi élményben volt részünk az elmúlt évben is. Hálás vagyok… Persze felmerül bennem az örök kérdés, hogy telhet ilyen gyorsan az idő? És nem csak év közben, hanem most is, mert azon kapom magam, hogy felébredt Ádámom, eltelt másfél óra, fotókönyv sehol és én csak ide-oda utazgatok az emlékekben…