7 dolog, ami biztosan megtörténik minden kisgyerekes szülővel

Kiemelnék néhány pontot ebből a listából és egy kicsit a magunk szemszögéből boncolgatnám.

„1. Az a rettegett 20 perces autós alvás.”

Tapasztalataim szerint ez tovább bontható 2 alpontra.

1.1. Van az 5 perces alvás. Ez általában a célhoz való megérkezés előtti 5 perc. Ha otthonról beszélünk, akkor ebben az esetben még van némi esélyem arra, hogy betegyem a gyerekeket az ágyukba és pici simi után folytatódik a pihenés. Sajnos a tél közeledtével, így a ruhadarabok mennyiségének növekedésével ez egyre lehetetlenebb küldetés, mert mire leszedem róluk a csizmát, sapkát, kabátot, bélelt nadrágot, addigra pont „kiráztam” az álmot a szemükből.

1.2. 15-20 perces alvás. Ami semmire sem jó. Merthogy a tényleges pihenésre nem elég, viszont arra pont elegendő, hogy ne folytatódjon az alvás. Ilyenkor vannak a nyűgös, hosszú esték, amikor 3 percenként nézem az órát, mennyit kellene még kibírniuk, hogy a korai fekvés rovására ne kukorékoljanak hajnalban.

„2. Az orvosi váróban üldögélés. Ebédidőben. Amikor a gyerekek éhesek és fáradtak.”

Ezt minden kisgyermekes szülő átéli, vagy a rendelési idő esik alvásidőre vagy jócskán belecsúszunk/kicsúszunk belőle. De szerencsére eddig soha nem kellett annyit várnunk, hogy a figyelemelterelés eszközeiből is kifogytam volna: időhúzásra mindig van nálam kis mesekönyv, autó, és persze egy kis nasi. Viszont hazafelé az autóban tuti az alvás…

„3. A nyafogás, ami a csontjaidig hatol.”

No igen… Bár nem panaszkodhatok, az innen-onnan hallott rémtörténetekhez képest valójában egyik gyerekem sem hisztis. Marci esetében néha van egy-egy kirohanás, iszonyat hangerővel, frekvenciával, de mindketten megtanultuk kezelni a helyzetet: szépen beküldöm a gyerekszobába, ott kiüvölti magát, és kijön azzal, hogy „anya, megnyugodtam, letörlöd a könnyemet?” Ádám egyelőre még csak csapkod, ha felhúzza magát azon, hogy mondjuk elveszem tőle a távirányítót…

„4. A bevásárló központ közepén előadott „hirtelen pisilni kell” tánc.”

A helyszín valójában teljesen mindegy, a lényeg az, hogy akkor –„anya, pisilni kell!”- épp nincs vécé a közelben. És hiába kérdeztük meg százszor induláskor vagy mielőtt bementünk az üzletbe, mindig akkor jön rá a pisilhetnék, amikor tuti nincs vécé a láthatáron. Pár napja éppen hazafelé jöttünk az autópályán, amikor elhangzott az a bizonyos mondat. Ezt az esetet megúsztuk szárazon, szerencsére sűrűn vannak a benzinkutak az M7-esen.

Hasonlóan utálom ezt hallani akkor, amikor éppen felöltöztünk, mondjuk overálba. Egyik esős nap Marcira ráadtam az esőruhát (kantáros nadrág és külön kabát), felvette a gumicsizmát, kilépett a kertbe az ajtón, éppen csak vizes lett a csizmája, mikor megfordult, hogy „anya, pisilni kell!… Nyáron még elintézzük kint egy fánál, de mostmár hideg van („Fázik a popsim!”), így csizma, kabát, nadrág levesz és irány a fürdőszoba…

Persze Ádám is megleckéztet néha, ő is szeret épp akkor bekakilni, amikor felöltöztünk induláshoz, vagy kerek 1 perccel a csere után a tiszta pelusba. 

„5. A késő éjjeli sírás pont akkor, amikor leteszed a fejed a párnára.”

Ezt tényleg nem tudom, hogy csinálják. Pedig szerintem a lábam nem éri a talajt, amikor a szobájukba lépek. Épphogy vízszintesbe rakom magam, és kezdődik a mocorgás. Külön radarjuk van erre.

„6. A gyerek Lego-darabkáira rálépni mezítláb…”

Nos, erre nem tudok mit mondani… Pedig olyankor eszembe jutnának ám bizonyos szavak, de hát káromkodni ugyebár nem szabad, így a fogaim között kipréselek egy halk irgum-burgumot.

És akkor még kiegészíteném a listát azzal, amikor:

7. Leülsz enni, és felébrednek

Valahogy ez is törvényszerű és külön érzék kell hozzá. Nem mindennapos eset, de hetente többször megesik. Marci már egyedül eszik, de azért be kell segíteni, Ádámot ugye még etetnem kell, tehát az étkezés nálunk úgy néz ki, hogy ülök a két fiú között és jobbra-balra forgok. Kezdetben még próbálkoztam azzal, hogy kitettem a saját adagomat is, de mivel a legtöbbször jéghideggé hűlt vagy csak bekapkodtam pár falatot, így ezt elhagytam. Először jóllaknak ők, a maradékukkal csillapítom az én éhségemet és amikor elalszanak, akkor jön az én időm. Amíg melegszik a hamim, gyorsan elpakolok még ezt-azt, kiteregetek, stb. Ott tartok, hogy eltelt mondjuk egy óra. Az ebédem kihűlt, többedszerre megmelegítem, leülök az asztalhoz és felhangzik a kicsi szájából, hogy „Annnnya!”

Most, így visszaolvasva szórakoztató sztorik ezek. Persze csak most. Ott, akkor, abban a pillanatban, amikor egyik-másik megtörténik, egyáltalán nem az. Bár mi, a párommal legtöbbször már csak mosolygunk, hogy „na, ma sem lesz egy átlagos napunk”. Egyetértetek?