5 nevelési elv, amelyektől nem tágítok

Egyszerűen nem tudtam és a mai napig sem tudom elképzelni azt, hogy minden tettemet, szavamat egy bizonyos elmélet határozza meg. Ám bizonyos iránymutatók mégis kialakultak bennem – Beni és a saját személyiségem mentén – a másfél év alatt, amelyektől nem vagyok hajlandó tágítani.

1, Ha sír, nem hagyom magára

Direkt nem azt írtam, hogy nem hagyom sírni. Ugyanis nyilvánvalóvá vált számomra, hogy vannak helyzetek, amikor, ha a csillagokat lehozom az égről, akkor is sírdogál a ded, különösen igaz volt ez az első fél évben. Melyik anya ne ismerné azt az érzést, amikor tiszta a pelus, megfelelő a hőmérséklet, tele a pocak, elvileg minden körülmény tökéletes, ám a baba mégis vigasztalhatatlanul bömböl. Ekkor csak egyetlen dolgot tehetek: türelmesen vele vagyok, sose hagyom, hogy magányosan sírjon, akkor sem, ha már én is sírok – ilyen is volt ám, ekkor inkább átadtam a férjemnek Benit. Van az úgy, hogy egy anyának kifogy az eszköztára, ám szerintem a legfontosabb az, hogy a síró baba, gyerek, de azt is mondhatnám, hogy a síró, kétségbe esett emberi lény sose legyen magára hagyva.

a kép illusztráció

2, Nem gügyögök, nem selypítek

Benihez a kezdetek óta úgy beszélek, ahogyan mindenki máshoz is. Nem mondom, hogy nem csúszik be egy-egy „fincsi-mincsi” és „jaj bekaksiztál?”, de azért túlnyomó részben kerülöm az ilyen megnyilvánulásokat. Azt szeretném, hogy valódi szavakat tanuljon meg, hiszen ez a hatékony kommunikáció első lépése. Emellett igyekszem a T/1, azaz a „mi” kerülésére is, mert egyszerűen bántja a fülem. Emellett tudom azt, hogy ez a fajta szóbeli azonosulás a kisbabával egyáltalán nem véletlen, hiszen egyek voltunk kilenc hónapon keresztül és a születés után bizony még hosszú hónapok kellenek ahhoz, hogy a szétválás lelkileg és mentálisan is megtörténjen.

3, Ha elesik, nem ugrok jajongva

Itt persze nem arról van szó, hogy pókerarccal végignézem, ahogy belegyalogol egy gödörbe a játszótéren. De igyekszem úgy hozzáállni mindenhez, hogy megelőlegezem neki a bizalmat abban, hogy nem esik el. Illetve azt gondolom, hogy el KELL esni néha, borulni, fejet beütni, könyököt felhorzsolni. Jó, ha megtanulja, hogy nem történik tragédia egy kis botladozástól, valamint ezek az esetek késztetik a biztonságos mozgásra, közlekedésre és nem az, hogy én folyton a kezét fogom és óvom. A „juj, jaj,”, illetve a kétségbeesett felszisszenés pedig mindig csak tetézi a sírást, teljesen feleslegesen – bár ezt anyaként elég nehéz megállni, mondanom se kell!

4, (Ne) mondd, hogy nem!

Egyes nevelési elvek szerint a „nem” szó az rossz, és nem jó taktika, ha egy szülő ezzel nevel. Ehelyett azt ajánlják, hogy mindig kínáljunk fel valamilyen alternatívát. Szerintem ez így, ilyen kategorikus formában nem vezet semmi jóra. A „nem” valóban egy olyan jelentéssel bír, amit a gyerekek nagyon nehezen sajátítanak el, eleinte nem is nagyon tudnak mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy létezik másik akarat is a sajátjukon kívül. Ezért tehát valóban jó, ha csínján bánunk a „nem”-el, de én azért fontosnak tartom, hogy a kisfiam igenis tanulja meg azt, hogy ha a boltban a polcról leszedné a csokikat, akkor arra „nem” a válasz és nincs helyette más ajánlatom. Ha konnektorba akar villát dugdosni, az is egy hatalmas és egyértelmű „nem”. Tehát a „nem”, az létezik, és együtt kell élni vele. Vannak helyzetek, amikor a nem az nem és nincs helyette más se. Ám azért törekszem arra, hogy amikor csak lehet, akkor alternatívát nyújtsak számára illetve a tiltás okát is igyekszem minden esetben elmagyarázni. A „nem, mert én azt mondtam” számomra teljesen életidegen és célom is van ezzel: szeretném, ha gondolkodó ember válna a fiamból, aki tud és mer kérdezni illetve nem fogad el előírásokat, szabályokat értelmes magyarázat nélkül – ez egyben önvédelem is!

5, Te hisztizel, én együtt érzek

A „nem”-re adott gyakori válasz egy kiadós, földön fetrengős hiszti. Mindenki próbálja valahogyan túlélni ezt a korszakot, és bevallom, mi még csak az elején járunk, tehát simán elképzelhető, hogy nagy okosságaimat hamarosan sutba dobom majd és vörös fejjel kiabáló anyasárkány leszek. Egyelőre úgy érzem, az esetek többségében higgadt tudok maradni a hirtelen kitörő, másfél éves mini- vulkánommal. A két-három éves gyerekek anyukái közül most biztosan sokan elnézően mosolyognak mondataimon, tudom én, hogy még csak most indul a hiszti korszak. Egyelőre nekem bevált az, hogy minden egyes kritikus esetben tudatosítom magamban, hogy ez életkori sajátosság és Beninek ez most stresszhelyzet, amit iszonyú nehéz feldolgoznia, hiszen neki most akarata van, amit valaki (ráadásul a legtöbbször éppen anya!) keményen korlátoz. Amellett, hogy soha nem tágítok az eredeti elképzelésemtől, igyekszem nem kiabálni vele, nem rángatni és nem magára hagyni saját kis viharában: simogatom, megölelem, vigasztalom. És hamarosan kisüt a nap.