A burokban nevelés nem kell azt jelentse, hogy a széltől is óvjuk a gyereket – Egy négygyermekes édesapa gondolatai

Ennek az írásnak nem tiszte, hogy nagy okosságokat osszon meg, vagy útmutatót családok számára, akik esetleg gyerekvállalás előtt állnak, vagy a gyermeknevelés rögös, ám nagyon örömteli útján haladnak.
Mondom ezt úgy, hogy ez az út nem mindig a felhőtlenségről és a kényelemről szól, sőt ellenkezőleg, de mégis újra vállalnám és végig tapasztalnám, ahogy a család apraja-nagyja fejlődik, növekszik. Mert ha benne vagyunk egy család működésében, akkor mindannyian többek leszünk, megismerjük a lélek mélységeit. Szeretteinkét és a magunkét is. Gyermekeink születésével közös, pótolhatatlan élményeket élünk át, megalapozhatják a későbbi kapcsolatunkat.

Persze az sosem lehet cél, hogy burokban tartsuk őket, bár a család mindenképpen az, csak mértéke különböző. De a burokból a világba kilépve egy ismeretlen közeggel találkoznak és idő, míg eligazodnak benne: és akár nagyon keserű tapasztalatokat szerezhetnek, ami természetes. Ezen mindenkinek keresztül kell mennie.

Viszont úgy gondolom, hogy a burokképzésben, mint minden másban szükséges megtalálni az egyensúlyt.  A burokban legyen egyfajta felkészítés is az életre, ne egy vattacukros, őszinteséget mellőző cukiság legyen, se egy kaszárnya tekintélyrendszere.

Ne kerüljük ki a gyermekeinkkel tett beszélgetéseket, vállaljuk, hogy kérdéseket kapunk, amire nem baj, ha nem tudjuk a választ. Keressük együtt.

Semmiképp nem tanácsos a széltől is védeni őket – ugyanakkor bevallom, én ebben kicsit hibáztam. Talán a saját kényelmemet néztem és ezért kerültük az olyan tevékenységeket, ahol sárosak, vizesek, ütött-kopottak lehettek volna. Mivel is tudná egy szülő magát felmenteni? Nem hiszem, hogy feltétlenül szükséges lenne megtenni, de biztosan hozzájárult, hogy magam sem voltam olyan legényke hátulgombolós életemben, aki nem szerette, ha csupa maszat. Ez a rögzült viselkedés feltehetőleg belém ragadt és a kisgyermeknevelés során előjött.

Mert mindannyian a tanult, megélt minták alapján igyekszünk a lehető legjobban csinálni a szülőséget.

Itt jönnek elő a különbségek. Rengeteg tanácsot olvashatunk, láthatunk. Sok „megmondóemberrel” is találkozunk, akik természetesen tudják a tökéletes módszert. Én azt gondolom, hogy alapelvek vannak, a többi a családon múlik, amit sok körülmény módosíthat. Épp ezért nincs két egyforma helyzet, pont ez az, ami miatt óvakodom attól a bátor kijelentéstől, hogy a helyedben ezt vagy amazt tenném.
El tudom mondani a mi életünkben mik voltak, vannak közte olyanok, amiket máshogy is lehetett volna csinálni.

Azt viszont tudom, mindig a lehető legjobban igyekeztünk mindent csinálni.

Ettől még előfordultak hibák, hiszen jól tudjuk, a legtöbb dolog nem úgy működik az életben, ahogy a tankönyvekben le van írva.  De ezek után jöjjön valami konkrét is.

Négy gyereket nevelünk, akik közül hárman már felnőttkorúak, és hamar egyértelművé vált, hogy különböző karakterek. Szerintem ezt hagyni kell „magától” fejlődni. Amelyik gyerek több egyedüllétet igényel, hagyni kell: egyszerűen szüksége van az énidőre. És ez számomra is nagy tanulás volt, hogy nem kell folyton a család rendelkezésére állni.

Lám, ha nem úgy rendezkedünk be, hogy mi vagyunk a felnőttek és mindent tudunk, hanem nyitottak vagyunk a ránk bízott kincsek felé, akkor rengeteget tanulhatunk.

A szülők hajlamosak a „güriznemkell-üzemmódban” pörögni. Azt is megtanultam, hogy nem kell állandó elmenős programokkal bombázni őket, egyszerűen hagyni kell csak létezni.

A burok egyik fajtája a minden lépésről való tudás. Ez nem bizalmatlanságból van, hanem mert féltjük őket. Legalábbis nálunk ezért jött el Family Link valósága. A nagyok megúszták, de a kicsinek együtt kell élnie ezzel a korláttal.

Könyvajánló

 

Tele a pelus, haver? – Lapozz bele és készülj fel az apaságra!

(Hozzátartozik én nem foglalkozom vele, de anyukát megnyugtatja és lehet a gyerkőcöt is.)

A közösségi médián nézelődve azt tapasztalom, elég szerteágazóak az álláspontok gyereknevelés ügyben. Főleg a korlátok, burok vonatkozásában. Egész generáció csúszhat félre a rosszul kalibrált nevelés miatt. Sokan felteszik a kérdést, érdemes-e, lehet-e ebben az egyre mélyebbre süllyedő világban becsületes, tisztességes embereket nevelni.

Azt gondolom mindenképp az, lehet több a kihívás, de ha ezt a szinte utolsó bástyát is feladjuk, akkor nincs tovább.

Megint elkanyarodtam, bár szerintem ez is hozzátartozik a burokhoz. Szükség van a családra, mert az jelenti a burok védelmének első körét. Azt óvnunk kell. Ezekből is kiderült, nem is olyan könnyű meghatározni azt, hogy mennyire szükséges a burok vagy a korlát. Korlát nélküli élet egyenlő a káosz autópályájával. A korlátok igenis védelmet jelentenek, nem pedig a szabadságot akadályozzák. A korlát nem tévesztendő össze a ketreccel. A fiatalságban benne van a bátorság, ami időnként lázadásban, dacban mutatkozik meg. Ekkor kell a józan észt és a szeretetet használni, hogy ezt úgy fordítsuk előnyünkre, hogy az előre vigyen bennünket.

A szívemet hatalmas öröm töltötte el, amikor a gyerekeink megköszönték, hogy bizonyos dolgokra nemet mondtunk és nem dőltünk be a „minden osztálytársamnak megengedik” szlogennek. Hálás vagyok azért, hogy értelmes párbeszédet tudtunk nagykamaszainkkal is kialakítani.

Persze a huzat időnként közbeszólt és csak remegett az az ajtófélfa. 

Ezt nem mindig jól reagáltuk le, de az ember a pillanat hevében időnként nem megfontolt.

Viszont azt gondolom, hogy a bocsánatkérés ősi liturgiája lehetővé teszi, hogy egyetlen helyzet se mérgesedjen el. Szülőként, apaként is tudnunk kell bocsánatot kérni a gyermekeinktől.

Ami nagyon fontos, az a humor. Tudjunk nevetésben kirobbanni a leglehetetlenebb helyzetben is. Nem kell mindent véresen komolyan venni. Nagyon izgalmas a közös út, amíg ki nem engedjük magzatainkat az önálló útjukra.

Hogy a fészek elhagyását szülőként, hogy éljük meg, azt még nem tudom, de hálás vagyok azért, hogy életük eseményeit elmesélik – rossz hallgatni, amikor kortársaik megütközve kérdezik, hogy „te beszélgetsz a szüleiddel? Töltesz velük közös időt?” Ilyenkor mindig tompul az az érzés, hogy mennyi mindent elrontottunk. Inkább büszke vagyok rájuk, hogy ezt felvállalják és nem tartják cikinek.

A visszajelzések alapján kortársaikból azt váltja ki, hogy vágynak erre az intimitásra.

Rengetegszer történt meg az is, hogy miközben azt gondoltuk, engedékenyek és lazák vagyunk, sokan azt mondták, ti nagyon szigorúak vagytok. Ez volt, hogy elbizonytalanított, de miután átbeszéltük, kiderült olyan dolgokról volt szó, hogy például nem engedtük, hogy tévé legyen a szobájukban, amíg kisebbek voltak legkésőbb kilenckor ki kellett tenni az étkezőasztalra a telefonokat. Természetesen ez idővel, ahogy felnőttek, elmaradt. Évekkel később elmondták, hogy bizony volt puffogás a zsarnok szülőkre, de aztán elkezdték élvezni egymás társaságát, a lámpaoltás utáni sutyorgást.

Ennyi csapongás után, amit az emlékek felidézése okoz, újra azt kell megállapítanom, hogy nincsenek mindenkire egyformán alkalmazható szabályok. Viszont nagyon fontos, hogy felismerjük mi az, ami nálunk működhet, mitől tud a gyermek biztonságban élni, mitől tud növekedni, fejlődni úgy, hogy a szeretet legyen az egyetlen burok. Burok, ami nem elnyomás, hanem szabadság. Azt gondolom a család lényege, hogy egy láthatatlan védőháló legyen, amiben mindenki a helyén van, ki tud teljesedni és őszintén, előítélet nélkül tud élni.