Adj teret a gyereknek a tanulásban!
A félévi bizonyítványosztás, értesítők idején, kapcsán a szülők gyakran úgy érzik, hogy ők is minősítve vannak az eredmények-eredménytelenségek láttán. Ha jó jegyeket, dicsérő értékelést látnak, büszkeség tölti el szívüket, és igazolva látják eddigi ténykedésüket, nevelési stílusukat, irányukat, módszereiket. A pozitív visszajelzések megerősítik őket szülői szerepükben. Ellenkező esetben magukat is hibáztatják, hogy nem adtak elég segítséget, nem ellenőrizték a gyereküket kellőképpen, nem fordítottak elegendő időt, figyelmet az iskolai dolgokra.
Felmerül a kérdés: Mikor teszünk jót, mi biztosítja hatékonyabban csemeténk fejlődését? Ha naponta ellenőrizzük, számon kérjük, újabb és újabb feladatok gyakorlásával töltjük el az amúgy is rövid és értékes szabadidőt, az estéket, vagy ha fokozatosan, egyre nagyobb önállóságot és bizalmat adunk neki a feladatai elvégzéseiben, megoldásában, a felelősség vállalásában.
Mit üzen a gyerek felé, ha bizalmat szavazunk neki a feladatai elvégzésében?
Többek között azt, hogy elfogadjuk őt, hibáival, kudarcaival együtt is, elismerjük a képességeit, feltételezzük, hogy alkalmas a megoldásukra, fontosnak tartjuk a véleményét, akaratát, bátorítást adunk. Egészséges kompetenciaérzés alakulhat ki benne, átéli, hogy tud hatni a saját dolgaira, és környezetére. Maga is irányíthatja az eseményeket. Minden, ami vele történik, tőle is függ. Megérzi saját erejét, felelősségét, és egyben biztonságérzetet is kap. Köze van ahhoz, hogyan formálódik az élete, nem csak kiszolgáltatottja a körülményeknek, eseményeknek. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy magára hagyjuk gyermekünket, nem törődünk vele.
Fontos, hogy egyértelmű legyen, hogy ott vagyunk a háttérben, ha szükség van segítségünkre, elérhetőek vagyunk!
Természetesen ahol eddig túlnyomó arányban kézi irányítás volt a jellemző, ott a nagyobb szabadság megadása előre bejósolt zökkenőkkel fog járni. Meg kell tanulni az önállósággal bánni és a következményeket megtapasztalni, vállalni, irányítani.
Nem könnyű a szülőnek kibírni a tanulmányi eredmények visszaesését. Mégis, ha nem alakulhat, fejlődhet ki a gyerek önállósága, óriáscsecsemőként fogja élni az életét, mindig függeni fog valakitől, döntésképtelen lesz. Saját buktatóin keresztül tudja csak átélni, kontrollálni tetteinek következményeit.
Ha a külső irányítás csökken, erősödhet a belső kontroll, ami akkor is működik, ha nem vagyunk mellette. Ez adhat biztonságot gyereknek, szülőnek egyaránt.
Mi a szülők vagyunk, nem pedagógusok, tanárok. Nem jó, ha szerepzavarok alakulnak ki egy családban. A nagyszülő ne akarjon szülő lenni, a gyerek ne kerüljön felnőtt szerepbe, az anya ne barátnője legyen lányának. A tiszta szerepek-határok segítenek az eligazodásban, és nem terhelik meg a kapcsolatot.
Családterápiás szemmel mindig gondolkodunk a jelenség mélyebb, nem tudatos funkcióin is.
Például azon,kinek van nagyobb szüksége a közös tanulásra, a gyerek tanulási nehézségeire való fókuszálásra. Van-e szerepe, helye a családban annak, aki eddig fontosságát, feladatát pont abban találta meg, hogy foglalkozik a gyerekkel. Van-e elegendő beszédtémája a családnak, illetve más ötlete az együttléthez? A szülőknek van-e más kapcsolódási lehetősége egymáshoz a gyerektémán kívül? Tudnak-e mit kezdeni a felszabadult idővel, amit nem a gyerekkel való együtt tanulásra, kikérdezésre, ellenőrzésére fordítottak?
A gyerek oldaláról is érdemes elgondolkodni azon, ha ragaszkodik az együttes tanuláshoz nagyobb korában is. Gyakori tapasztalat az is, hogy a magára hagyott, érzelmileg elhanyagolt gyerek inkább az önállóságáról mond le, mint annak lehetőségről, hogy a közös tanulás kapcsán csak vele foglalkozzanak, csak rá figyeljenek a szülei.
A gyerekek- tudattalanul-nagyon leleményesek abban, hogy cselekedeteikkel, problémás viselkedésükkel magukra irányítsák a figyelmet, ezzel egyben eltereljék a hangsúlyt a család egyéb problémáiról, kényes kérdéseiről.
Ha a gyermekben fokozatosan nem tudott kialakulni az önállóság, ennek kapcsán a pozitív önkép - pl. hogy képes a feladatai megoldására -, egy idő után le is mond arról, hogy erőfeszítéseket tegyen ennek irányába. Kényelmesebb, kockázatmentesebb neki, ha szülei gondolkodnak, intézkednek helyette, megmondják, mit csináljon. Ezzel a felelősséget is rájuk ruházza.
Nem könnyű dolog okosan szeretni gyermekünket. Szeretnénk megvédeni minden nehézségtől, megoldani minden gondját. Mégis azzal segítjük őt legjobban a fejlődésében, ha alkalma van tapasztalatokat szerezni, dönteni, átélni sikereket és kudarcokat, vállalni saját tetteinek következményeit.
