“Anya, miért csak pénzt ad mindig a Mama?”

Mi a testvéreimmel a nyarainkat a nagyszüleinknél töltöttük. Felváltva. Gyakorlatilag egy kisebb harc folyt azért, hogy épp hova menjünk. Pedig így visszatekintve, nem lehetett könnyű velünk. Állandóan dolog volt velünk, figyelni kellett ránk, menni kellett velünk, de ha nem, akkor szegény „Mama konyhák”, gyakorlatilag mint egy 0-24-es menza, úgy működtek. Nem lehetett nekünk eleget sütni és főzni. A sok kint lét, a jó vidéki levegő, vagy épp a sok fürdőzés, meghozta az étvágyunkat.

De a nagyszüleink még így sem panaszkodtak, sosem. A szüleinknek elég volt annyi szabadságot kivenniük, amennyit nyaralni mentünk, mert egyébként a Mamáknál és a Papáknál voltunk.

Az én, pontosabban mi (hiszen ugye apja is van annak a gyereknek) egy szem gyerekünk azonban már nem ilyen szerencsés. Az idén nyáron egy napot nem töltött a Mamájánál, vagyis az én anyukámnál. Anyósom már nem él, neki sajnos „igazolt” hiányzása van. Anyámnak azonban nincs, nyugdíjas is, jól is szolgál az egészsége, aktív, fitt. Ráadásul nem is három unokát kéne szórakoztatnia. És tényleg, nem is egész nyáron. Ha már két hétvégét bevállalt volna, Istenemre, egy szavam nem lenne. De így van. Nem is egy.

Idén csupán egyetlen egyszer jött el hozzánk – ez volt egyébként idén az egyetlen alkalom. Legutoljára tavaly ősszel, az unokája születésnapján járt itt. Tudom, most is csak azért jött el hozzánk, mert kivételesen a városban járt, valami ügyet jött fel intézni. És erről már ő is úgy gondolta, hogy ha itt van és nem látogatja meg az unokáját, az már tényleg nagyon kellemetlen.

Szülők és gyerek

 

„Kislányom most ne gyertek!” – önző kérés ez egy nagyszülőtől?

Beugrott, odaadta a gyereknek szánt borítékot a húszezer forinttal (meg a 3 tábla csokit, ami helyett ezerszer kértem már, hogy inkább valami gyümölcsöt hozzon) és ment is. Ilyenkor mindig az jut eszembe: simán kinézem belőle, hogy amikor megszületett az unokája, kiszámolta, hogy annak tizennyolc éves koráig hány alkalomra kell húszszer forintot adnia, elment a bankba, ahol kivett pont annyi pénzt – szigorúan húszezresekben –, amennyi ezt fedezi, és azóta is abból a stócból osztogat. „Értsd meg, le fogom késni a vonatot!” - és már rajta is a cipő, hogy elérje a hazafelé induló vonatot. Azt a vonatot, ami egyébként a nap hátralévő részében minden órában indul, tehát akár 3 órával később is haza tudná vinni. (Az otthonába, ami kaputól kapuig másfél órányira van tőlünk.)

„Anya, miért csak pénzt ad mindig a Mama?” - tette fel a kérdést a nagycsoportot idén ősszel kezdő lányom, aki még soha nem aludt a nagymamájánál. Nem azért, mert ő nem akarta, hanem mert a Mama nem akarta. Én pedig gyártom egyre a történeteket, a kifogásokat. Mentegetem, most ide kell mennie, most oda. „Jobb lenne a Mamával elmenni fagyizni, vagy például strandra menni. Megmutatnám neki, mit tanított nekem a Zsuzsi néni az ovis úszáson.”

Amíg apám élt és dolgoztak, addig azért nem értek rá sosem. Mióta nem él, azért nem. Mióta ő is nyugdíjas, azóta … azóta is mindig van valami. Hogy mi, nem tudom. Bármennyiszer próbáltunk a nyáron elmenni hozzá, mindig volt valami kifogás, miért ne menjünk. Egyszer aztán útnak indultunk egy pénteken. „Most meglepjük a Mamát!” - mondtam a lányomnak egy csodás nyári kedd reggelen. Mire odaértünk, már 10 óra volt, a Mama még mindig a nappaliban, hálóingben nézte a tévét. Úgy tűnt, nincs semmi dolga. Érkezésünktől számítottan egy óra múlva már volt. Ebédet még kaptunk, de utána már mennie kellett. Így nekünk is. Mentünk, hogy ne késsük le a vonatot.

A jelenlétünk és az időnk – ezek a legértékesebb dolgok, amit a gyerekeinknek adhatunk. És az unokáinknak is. A meglepetés látogatáskor ismét egy húszezrest tartalmazó borítékot adott az unokája kezébe. „Vegyél belőle magadnak valami szép játékot!” - mondta a Mama. „Nem kérek több játékot és pénzt, Mama, inkább menjünk el ebből a pénzből fagyizni, vagy strandra! Úgy szeretném megmutatni már végre neked, hogy mit tanított nekem a Zsuzsi néni az ovis úszáson!”