- 3 éves volt áprilisban.

- Igen, szeptemberben kezdi.

- Amikor kérdezem tõle, idõnként azt mondja, hogy nem akar, de úgy látom rajta, hogy szeretne, szüksége van már közösségre.

- Játszóházba jártunk, idõnként egyszer-kétszer, tehát van valami élménye, de igazából nem.

- Végig vele voltam ugye, minden idõt együtt töltöttünk és igyekeztem minél tartalmasabban eltölteni otthon. Sokat játszottunk, de õ egy elég jó személyiségû vagy elég jó a személyisége, szeret egyedül magában sokat játszani, de sokat olvastunk, játszótérre délelõtt, délután mindig szántam idõt arra, hogy játszótérre jártunk. Nagyon szeret segíteni, rögtön hozza a székét ha látja, hogy a konyhában vagyok mosogatni, mindent. Könnyû vele azt kell mondjam, tehát akárhol vagyunk türelmesen elviseli, hogy beszélgessek. Ha türelmetlen, akkor mondja, hogy menjünk már és akkor mondom, hogy egy kicsit várunk és vár még. És akkor ha ketten sokat sétáltunk, ugye itt közel van a Duna-part oda lementünk, gyûjtöttünk ezt, azt és mindig kérdez, kérdezget, nagyon sokat kérdezget. De olyan okos.

- Ez egy nehéz kérdés, mert most úgy érzem, hogy nem lesz nehéz. Van egy nõvére, aki óvodába jár, mivel Marci is mindig jár, szinte már ide szokott õ is. De azért félek egy kicsit, hogy amikor rájön arra, hogy tényleg itt kell maradnia nélkülem, akkor problémák lesznek.

- A szüleimmel nagyon sokat van együtt, így a testvérével együtt, hát viszonylag sokat, hétvégeken, idõnként ott alszanak náluk, tehát az nem jelent gondot.

- Amennyi tõlem telik valamennyire igen, tehát beszélgettünk az óvodáról idõnként, már többször meséltem neki, hogy mi fog történni és azt nagyon érdeklõdve hallgatta.

- Igazából úgy kezdem van amikor úgy kezdem, hogy egyszer volt, hol nem volt és akkor mesét is adok neki, de van, amikor csak úgy beszélgetünk és közben kérdez.

- Szerintem van valami elképzelése, de nem fogja fel igazán, nem érzi át annak a jelentõségét, hogy õ egyedül itt marad. De azt tudja, hogy maga az óvoda micsoda, hogy reggeli van, hogy játszanak, az udvarra ki lehet menni, de ezt nem tudom, hogy tényleg felfogja-e.

- Volt már, hogy mondta valakinek, hogy fog menni óvodába, de nem igazán. Azt mondom, hogy nem.

- Én szeretnék vele itt lenni egy, maximum két hetet és akkor délelõtt végig lenni, hogyha lesz rá lehetõség, aztán fokozatosan egyre kevesebbet a vége felé és akkor gondolom, hogy ennyi elég lesz neki.

- Igen, abszolút bevált. Az nagyon tetszett, hogy az óvónõk is tettek azért, hogy kedve legyen, tehát volt sírás, de már sírás közben is azt figyelte, hogy az óvó nénik mit csinálnak, annyira érdekes volt és ez nagyon sokat segített. Én gondolom, hogy Marcsánál is így lesz.

- Szerintem nekem se lesz könnyû. Rékánál is, a nagyobbik gyerekemnél is átéltem ezt, hogy már nem tudok minden lépésérõl, olyan rossz érzés és ugyanazt ezt érzem most is Marcellal kapcsolatban.

- Feldolgoztam igazából, az ember hozzászokik a gondolathoz. Átértékeltem magamban, hogy ez az élet rendje.

(mesedarab részlet)

- Nagyon örültek és nagy élmény volt számukra, hogy pont az óvó néniket látják - szerintem - ilyen szerepben. Nagyobb élmény, mintha idegenektõl látták volna ezt a mesét.

- Biztos, hogy nem.

- Beleélték õk magukat, sõt az elejét nagyon komolya nézték, nem tudták, hogy most mi fog következni és igazán a csúcspontja a mesének akkor volt, amikor a szamár elkezdte utánozni a Palkót.

- Igen, a Csilla néni, fõleg az én csoportom õk voltak teljesen tágra nyílt szemmel és tátott szájjal néztek, hogy a Csilla néni a csacsi.

- Kolontos Palkó.

R.: - Erre nem készítettük fel a gyermeket, végül is ez egy meglepetés mese volt a számukra, hogy mi elõadunk nekik egy mesét, és nagyon-nagyokat kacagtak a mese közben, fõleg a nagyobbak értették is már, jobban megértették, mint a kisebbek. Hosszú ideig kezdtek el tapsolni és kiabálták, hogy vissza! Vissza! És nekünk vissza kellett vonulni és hosszú ideig tapsoltak. Nagyon-nagy élményt jelentett ez a számukra.

- Igen, végül is nagy élmény volt ezt nekik így látni, hogy óvó néni hirtelen átváltozott Kolontos Palkóvá, de megismertek sokan és azóta is van, aki úgy hív, hogy szia Kolontos Palkó, amikor találkozunk a folyosón.

- Ezt nehéz így megítélni, mert eddig is, amíg meséltem a gyerekeknek, azért próbáltam úgy beleélni a szerepekbe, hogy a hangomat változtattam, próbáltam, hogyha állathangon kellett, akkor állat hangon, igazából jobban figyelnek a mesére. És minden mese végén megkérdezik, hogy majd egyszer ezt is megtanuljátok és elõadjátok nekünk?

- Az óvó nénit ismeri és az óvónõhöz nagyon közel áll a gyermek és ezzel még többet tud nyújtani.

- Szerintem a gyermekek nap, mint nap látnak bennünket itt az óvodában és ha meglátják a mese szereplõit, akkor mindjárt kötik ahhoz a meséhez, amit egy héttel, két héttel, egy hónappal, akármikor láttak és rögtön beugrik nekik, hogy jaj te voltál a szamár abban a mesében, vagy te voltál a mesélõ és milyen gyönyörû ruhád volt, emlékszel rá óvó néni? Na most ha egy idegen kívülálló jön hozzájuk, nem találkoznak vele nap, mint nap. Mondjuk megjelenik fél év múlva, akkor nem emlékeznek rá. Mélyebb az élmény azáltal, hogy a szeretett személy játssza el azt a szerepet.

- Pont itt van a probléma, hogy otthon szülõként nem igazán játszunk már a gyerekkel. És épp ezért van az, hogy a gyereknek a fantáziája megkötõdik, mivel nem nagyon játszunk már otthon vele, mert nincs idõnk, anya fáradt, stb. stb. Vannak kifogások és a gyerek inkább magára van utalva, vagy a játszótársaira és biztos, hogy ez fejlesztené a fantáziáját, ha anya is vagy apa is otthon is csinálná vele ezt.

- A gyermekek már hozzá is vannak szokva, hogy mi nap, mint nap játszunk velük, tehát az óvónõi hivatás az egész életünk egy játék, végül is játék. Mert játszunk a gyermekkel, mi hozzá hasonulunk, ugyanúgy négykézláb mászunk a szõnyegen, építünk vele együtt akár állatkertet, mesélünk, verselünk, énekelünk velük együtt bábozunk és ugyanúgy bármilyen szerepbe is szívesen õt megszemélyesítjük.

- Igen, de ez nekünk természetes és a gyereknek is természetes.

- Különösebben igazából lelkileg készülünk, tehát nem annyira tevékenységekkel, mint inkább érzelmileg készítjük elõ Áront az óvodára. Nagyon nem hangsúlyozzuk azt, hogy menni fog. Tehát amikor õ beszél errõl, hiszen óvodás nõvére és bátyja van, akkor mi ebben megerõsítjük. Meglátogattuk az óvodát, megnéztük az óvó néniket vagy legalábbis akikhez szeretnénk, hogy kerüljön.

- Nyílt napot szervezett az óvoda, ahova mi bementünk vagy inkább nyílt délutánt, ahol szabadon játszogathattak a jövendõ óvodások, meg az anyukák a gyerekek közt, köztük voltak az óvó nénik és azt néztük, hogy az óvó nénik hogy mozognak a gyerekek között, mennyire szeretetteljes az, ami ott történik, mennyire - ha ennyibõl látható - akkor mennyire empatikus az óvó néni és mennyire tud odafigyelni az egyes kisgyerekre. Egyáltalán milyen a személyisége. Aztán a nyílt órán kívül vagy a nyílt délutánon kívül én külön is mentem hospitálni, engedélyt kérve egy-két óvó nénihez.

- Hát azt jelentette, hogy egyszerûen bementem a vezetõ óvónõhöz és megkérdeztem, hogy milyen módja van vagy lehet annak, ha én az óvó néniket meg szeretném nézni. Ez nem biztos, hogy így szép dolog vagy támogatható, de õ nyílt volt erre és kijelölt egy délelõttöt, amikor három-négy óvó néni csoportjába bemehettem.

- Az óvó nénik tudták, hogy aznap várható valaki és azt is, hogy milyen céllal fog ott ülni, õk teljesen nyitottak voltak, tették a dolgukat, amit minden nap szoktak, ez látszott is egyébként azon, ahogy ott mozogtak és ahogy a gyerekekhez viszonyultak. Teljesen természetesen fogadták, nem hiszem, hogy ez olyan nagyon újszerû volt a számukra.

- Mert lehet, hogy én ilyen túlzó anyuka vagyok vagy túlzott igényeket támasztok szegény óvó nénikkel szemben. Emögött sok minden van, de én úgy gondoltam nem mindegy, hogy ki az, akivel négy évet el fog tölteni a kisfiam az óvodában és nem mindegy, hogy mennyire tud figyelni rá az, akivel a napja nagyon jelentõs részét fogja tölteni.

- Hát igen, a személyisége volt a fontos, tehát hogy õ mennyire kedves meleg egyéniség, mennyire elfogadó és végül is a döntésben az segített, hogy az egyik óvó néninél megtaláltam ezt, amire vágytam, a melegséget, a nyitottságot, nem a terelgetést, hanem a támogatást és ami különösen tetszett és nem igazán általános, hogy tele volt az a foglalkozás lendülettel, ritmussal, zenével, mondókával, kicsit úgy fogalmaznék, hogy külön varásza volt annak a foglalkozásnak, ahol mi õt választottuk.

- Az az igazság, hogy a kisfiam nem volt ezen a bizonyos foglalkozáson, õ a nyílt délután volt, de e körül az óvó néni körül játszadozott és nekem ez is jelzett valamit. 

- Én azt gondolom, hogy nagyon jó szerintem a kapcsolat a gyerekekkel, én nagyon szeretem õket és szerintem a szeretet az, ami összeköt minket. De tulajdonképpen a szeretet, attól, hogy én szeretem õket és imádom merem mondani, azért következetes is vagyok. És ezt onnan gondolom és úgy tudom, azt sejtem, hogy a kisfiam, amikor ilyen korú volt körülbelül, mint a mostani óvódásaink, az 5 évesek, sajnos nem tudtam, tehát én tulajdonképpen most ilyen idõs, ilyen fejjel és ennyi idõs nagyfiúval jöttem rá összehasonlítva a régi énemet, hogy mennyi mindent rosszul csináltam akkor. Itt szeretet is kell, de ugyanakkor következetesség, akkor nagyon más valahogy

- Igen. Én azt gondolom, hogy igen, hogy tulajdonképpen az, hogy véletlenül én idekeveredtem, munkahelyet keresvén, ez valahogy nem a véletlen mûve volt, hanem a sors különös iróniája. Mert a kisfiam most kiskamasz korban van és most tudom azt, hogy mennyire másképp kell, mennyire hiányzik a gyerekek, tehát mivel egész nap gyerekek között vagyok, mennyire a szeretet a legfontosabb, nem az erõszak, merthogy én vagyok a fõnök. És otthon a fiammal sajnos megtörtént, elrontottam ott, hogy egyszer mondtam, kétszer mondtam, harmadszor ordítottam, kiabáltam, esetleg oda is csaptam, merthogy én vagyok a fõnök. Viszont most rájöttem a gyerekekkel és sokszor igenis, meg is szóval az élet a gyerekeket igazolja, meg a mostani önmagamat, hogy szólok nekik szépen egyszer, másodszor és halkan és akkor harmadszor is még mindig tréfásan ugyan, de most kicsit, de nem haragosan, nem mérgesen és érti a gyerek. Tehát nem szabad mindjárt ordítani másodszor és kihasználván azt, hogy én fõnök vagyok és neki azt kell csinálni és kutyakötelessége.

- Hát akkor úgy, úgy fölnõttesen, beszél, olyan aranyosan, jópofásan.

- Hát tréfát, rengeteget tréfálkozunk. Például reggelente, amikor kezdõdik a napunk általában betolom a reggelis kocsit és én viszem a kis kávécskámat, az igazi fölnõtt kávét és a gyerekek bármi van, tea, kávé, kakaó, karamella, teljesen mindegy, mindig mondom, hogy na meg kell inni. És igyuk meg ezt energisert szóval úgy hívom az én kávémat és ti is, energisert, persze ez gyerek energiser és az nekik úgy tetszik, mert sajnos nem mindig kedvelik a karamellát, ezt kap, ezzel a kávét de valahogy így tréfásan így megisszák. Például volt olyan is, mivel én mindig általában 99 százalékig tréfálok, jó kedélyû vagyok elõfordult, hogy ágyazásnál délután még ilyen régi vaságyaink voltak és hétvége is volt, egyáltalán úgy elfáradt az ember és nem szekrény felé indultam a hónom alatt a vasággyal, hanem a kijárati ajtó felé és az egyik kis aranyos kisfiú a Petike után kiabált, hogy Judit néni olyan tréfás vagy, hova viszed az ágyat? És akkor megrebbentem, úristen, hova is viszem kifelé? Egyik gyereknek se tûnt föl, hogy ilyen szétszórt vagy valami rosszat csinálok, hanem hogy milyen tréfás, tréfára gondoltak.

Tehát bármit úgy teszek, úgy nem is tudom, tény és való, hogy annyira nem vesznek engem komolyan, tehát a szó olyan értelmében.

- De szót fogadnak, de szeretnek engem csak, én nem tudok olyan nagyon szigorú, nagyon kemény lenni, mert nem szabad.

- Van egy olyan szállóige féle, az egyik óvó nénivel szoktuk így mondani, ha egy kicsit a gyerek el van, szórakozott vagy szét van esve, akkor mindig azt mondjuk, hogy be van havazva. És most én ezt átvittem úgy, hogy nem azt mondjuk, hogy be van havazva, kis Havas Henrik. Így titulálom, vagy mit tudom én és akkor úgy aranyosan nevetnek rajta. Vagy például

- Hát van, van egy-kettõ, aki úgy érti és veszi az adást, a többség az lehet, hogy nem egészen érti, hogy mit jelent az, hogy Havas Henrik, azt se tudják, hogy ki az, de úgy kacagnak rajta. Vagy a Péter, én Pitörnek hívom és akkor úgy kacagnak rajta ezen és van a Vészhelyzet ugye a televízióban egy-kettõ már azért elég nagyok nézik. Akkor mondom neki, hogy Peter Benton és kis és akkor megkérdezik egyik-másik, hogy ki az és akkor mondom neki, hogy egy híres színész, ez egy másik híres énekes, úgyhogy tetszik nekik ez a dolog.

- Talán a komoly nevelés, a felnõtt hogy mondjam csak az óvodapedagógusok feladata az, hogy komolyan. Jó, nem vagyok tulajdonképpen itt, tehát a dadus nénit én egy nagymamához tudnám most hasonlítani, hogy a szülõknek ugye feladata a gyermeket szigorúan következetesen, egy nagyikának csak bolondozni, csak szeretgetni, elkényeztetni, pontosan így van. Én azt gondolom, hogy az óvodapedagógus feladata, hogy aranyosan megokosítsák õket, ugyanakkor tényleg õk egy kicsikét úgy szigorúak legyenek és neveljék az szó értelmében. Én azt gondolom, hogy én ilyen nagyi szerepet töltök itt be, én azt hiszem és én inkább olyan kicsit olyan szóval mindig úgy a tréfa felé, tehát én úgy érzem, hogy nekem az csak. Persze természetesen ebédnél, amikor ebédelünk azért aranyosan csak rájuk szólok, amikor nem olyat csinálnak, de azt is mindig csak tréfásan, viccesen.

Vannak olyan dolgok, amik ebédnél mondjuk nem illenek. Na most én tréfásan úgy szoktam mondani nekik, hogyha észreveszem, hogy hát van neked bányászengedélyed? És akkor mindenki kacag, õ is kacag és érti. Viszont - tehát ez klassz, mert a gyerekek is nem azért, nem nevetik ki, én nem sértettem õt meg. Ugyanakkor tudja, hogy valami nem olyan, szóval rossz dolog, amit nem kell majd máskor csinálni.

- De szoktam, szoktam, nagyon-nagyon ritkán szokott elõfordulni, de vannak sajnos szintén olyan gyerekek, amikor munkáról van szó, olyan, hogy amit segíteni kell szétpakolás, asztal, ez, az, amaz, akkor úgy nem hallják. Valahogy úgy elhallják a kis fülük mellett és akkor szólok egyszer, kétszer, háromszor, akkor van, hogy egy picit hangosabban, erélyesebben, de általában egy-két gyerek van csak ilyen, a többi azért elsõ szóra aranyosan tudja, sõt segítenek szó nélkül. Van, aki nem. Akkor egy picit úgy de nem szoktam akkor sem, szóval végül is nálunk semmit nem muszáj csinálni, aki nem akar, nem segít. Szóval széket vagy bármit pakolni. Van, aki önként jelentkezik. Ez szerintem attól is függ, hogy otthon mennyire vonják be a házimunkába, mennyire nem engedik vagy mit lát otthon a mamájától.

- Persze, hogyne, hogyne, mint már mondottam én nem nevelem õket én csak úgy szeretgetem õket, persze könnyebb. Hát hiszen a gyermek nem sértõdik meg, nem haragszik rám, persze van olyan, hogy például nagyon jóban vagyok egy-két kislánnyal, fiúval és akkor eleinte majdnem elkövettem azt a hibát, amit a kisfiammal, hogy ó nem szabad szigorúan rászólni, mert akkor nem fog engem szeretni. Dehogynem. Rájöttem, hogy igenis, igenis fog a gyerek, tudja, hogy akkor azért mondtam azt, amit tehát akit én nagyon, mindegyiket imádom, úgy egy-kettõ azért egy kicsit úgy a liblingem és akkor annak is muszáj mondanom és rájöttem, hogy attól õ ugyanúgy fog szeretni, ha én azt mondom, hogy nem, azt pedig nem lehet, mert vannak dolgok, megmagyarázom, amit az életben nem szabad, így kell csinálni, attól én ugyanúgy szeretem õt. Becézgetem õket, hogy kismókusom, stb. ezt most nem. És õ tudja. Elég sok idõt töltenek az óvodában. Valaki elõttem érkezik, tehát én nyolcra jövök és négyig, van aki elõttem érkezik és bizony utánam megy haza. Hát hiszen a napjuk több, mint felét lehet mondani itt töltik, nekik jó környezet kell, aranyos nyugalom, szeretet, béke, ha én most egy nagyon szigorú, nagyon kemény nem is tudom, biztos vannak ilyen emberek is, vagy nem is tudom, például nem tudnám megállni, még ha egy kicsit úgy rosszabb kedvû is vagyok, rosszabb kedvû nem szoktam lenni, csak mérgesebb a fiammal reggel együtt indulunk és fölbosszant egy picit, de mihelyt én beérek levetkõzök, átmegyek a csoportba, már ott már egyszerûen nem is arra gondolok, ami rosszaság történt, valahogy nem tudom, én talán azt gondolom, hogy mintha mindig ezt kellett volna csinálni.