Vendég a háznál
2001.március. 9.
Kossuth rádió, 13.05
Mv.: - Csak abbahagyta a sírást az anya hangjára.
- Hát persze õneki ez megnyugtató érzés, ha anya hangját hallja.
Mv.: - Mi baja van most, hogy ilyen nyûgös ?
- Hát egy kis megfázás is, kicsit kruppos, jön a fogacskája most és
úgy néz ki, hogy mind a kettõ tán egyszerre fog kijönni. Nagyon meg
van neki duzzadva az ínye és hát ezért egy kicsit nyûgösködünk, nyûgösködünk.
Mv.: - Hogy hívják a babát ?
- Eszter. Nyolc hónapos. Most töltötte a nyolcadik hónapját úgyhogy
most már nagyon sok mindent csinál. Önállóan felül, segítséggel áll,
meg ismerkedik. Ismerkedik az anyagokkal, a papírral, csörgõkkel.
Mv.: - Most a járókával amit épp az imént kapott.
- Igy van. Hát most igyekeztünk egy olyan járókát venni amibe tud
kapaszkodni és hát önállóan felfedez mindent.
Mv.: - Amikor beszélsz hozzá, meg majd amikor már õ is tud beszélni
akkor mit mondasz neki, hogy hogy hívjon téged ?
- Hát anyucinak természetesen. Ez minden vágyam.
Mv.: - Sok mindent megtettél érte, hogy legyen itt egy ilyen kisbaba.
Mennyit idõt kellett várni amíg lett ?
- Hát öt évet. A papírjainkat is állandóan meg kellett frissíteni,
hogy alkalmasak vagyunk a baba fogadására és éppen mielõtt lejárt
volna hát akkor sikerült az alapítvány által megkapni a babát.
Mv.: - Merthogy nem te hoztad világra Esztert, viszont nagyon pici
korában, hány napos is volt amikor idekerült hozzátok ?
- Három napos korban kaptuk õt meg. Koraszülött baba volt, a kórházba
jártunk a férjemmel együtt minden nap etetni ami hát nekünk is egy
csodálatos érzés volt már az.
Mv.: - Saját szülõanyja nem etette meg ?
- A saját szülõanyja úgy mondott le róla, hogy nem is kívánta megnézni.
Hát ezt lelkileg még talán meg is értem. Tiszteletben is tartom az
õ döntését, mert nagyon komoly elhatározás volt a részérõl.
Mv.: - Öt évet vártatok már attól kezdve, hogy eldöntöttétek, hogy
majd, ha lehetõség lesz örökbe fogadtok egy kisbabát. De elõtte, hogyhogy
nem jött össze ?
- Nagyon sokat próbálkoztunk, rengeteget és hát az orvosok hitegettek
tulajdonképpen, hogy próbálkozzunk meg mégis hát saját és, de valahogy
nem jött össze. Mindig korai idõszakban elment, elment a baba és utána
már egy kezelés folytán ikerterhességem lépett föl amibõl az egyik
méhen kívüli lett és hát akkor így már egy nagy komoly mûtéten is
estem át. Ezek után már lombikbébivel próbálkoztunk és akkor derült
ki, hogy elég régóta vagyok inzulinos cukorbeteg és hát ezért így
már ezt nem javasolták egészségileg.
Mv.: - Amikor eldöntöttétek, hogy nem marad más hátra, mint örökbefogadással
próbálkoztok, akkor gondolom elindultatok szétnézni a világban, hogy
hogy juthatnátok hozzá kisbabához.
- Ez közel sem egyszerû döntés volt, mert legalább fél évet kellett
várni mire lelkileg az ember erre ráhangolódik és elhatározza magában,
hogy céltalan az élete és nincs kiért dolgozni, minden egyhangú.
Mv.: - Miközben az óra ketyegett megkérdezhetem, hogy milyen idõsek
vagytok ?
- Hát negyven évet töltöttem be, a férjem 44 éves és hát mondhatni,
hogy tényleg az utolsó pillanatban lehetett ez a csodálatos alkalom.
Mv.: - Mit éreztél akkor amikor a kórházban a kezedbe adták a babát
és kiléptél vele a kórház kapuján ?
- Mint amikor a jégcsap fölenged. Olyan, mint hogyha én egy jégcsap
lettem volna és kezdek felengedni és próbáltuk felfedezni egymás vonalait,
de hát hiába nézi az ember, hát nyilván ez lehetetlen, de ismerkedtünk,
simogattuk, néztük. Olyan pici volt a kis füle, kezecskéi. Állandóan
õt néztük.
- Biztos, hogy volt már én lehet, hogy nem figyeltem pedig már
sok-sok éve hallgatom önöket, hogy ha egyszer az örökbefogadásról
lenne egy mûsoruk, mert mi végül is most ebben vagyunk, illetve
hát végül is elintéztem minden hivatalos papírt és most a várakozás
idején vagyunk csak igazából csak szerettem volna róla hallani.
Mv.: - Mert akkor most önök a két egészséges gyerek és a két
sikertelen terhesség után örökbefogadásra vállalkoznak ?
- Igen, igen pont most ott tartunk, hogy nem igazán szülhetek még
legalábbis az orvos véleménye szerint és ezért akkor most itt vagyunk
és hát azért várjuk, hogy legyen egy baba, bár mondjuk ez olyan,
hogy egyik nap nagyon lelkesek vagyunk, másik nap kicsit félelemmel
nézünk elé és énszerintem meg még ilyen periódusaink.
Mv.: - És mindig sok gyereket akart ?
- Igen.
Mv.: - Értem.
- Tehát mi így házasodtunk, hogy nekünk sok lesz, csak aztán nagyon
nehezen jöttek ezek a gyerekek.
Mv.: - Mennyi idõsek most a gyerekek ?
- Az egyik hat és fél és a másik meg három.
Mv.: - Ó hát akkor még kicsik, tehát bõven elférnének ott még
a testvérek.
- Igen.
Mv.: - És milyen irányba indultak örökbefogadás ügyben ?
- Hát egyrészt elmentünk a Fõvárosi GYIVI-hez és akkor ott indítottuk
el hivatalosan. Azt mondtuk, hogy minél kisebb babát szeretnénk.
Mv.: - Még alapítványnál nem próbálkoztak nagyon ?
- Ott nem, ott engem nagyon lesöpört az a.
Mv.: - Ne mondja.
- Azt mondta, hogy én két saját gyerekkel örüljek és adjak hálát
és tudjam azt, hogy az nagyon nehéz gond és nem olyan könnyû ügy
az, és nagyon lesöpört. Akkor az nekem nagyon rossz volt. Az pont
egy éve volt és akkor igazán teljesen mélyponton voltam pont a baba
halála után és akkor nagyon nem esett jól. Aztán talpra álltam egy
pár hónap után és újra kezdtem.
Mv.: - És ezek szerint minél kisebb babát szeretne.
- Igen. Meg a gyerekeink miatt is.
Mv.: - És ha kérdezhetem vannak valamiféle elvárásaik ? Tehát
olyan fajták, hogy fiú legyen, lány legyen ?
- Nem tehát mi úgy mentünk oda, hogy egy kisbabát szeretnénk és
azt mondtuk, hogy nulla és egy év közötti legyen, ha lehet. Tehát,
hogy, szóval adtunk egy felsõ határt, hogy lehetõleg annál ne legyen
nagyobb. Szóval eleve ezt a döntést és nem is mertük minden nagyszülõnek
még elmondani csak az én szüleimnek, de nagyon nagy ellenérzésre
talált. Nálunk sok gyerek van, tehát mi négyen voltunk és a papáméknak
kilenc unokája van és nagyon nehéz volt ezt nekik azt hiszem benyelni
és még igazából most sem barátkoztak meg vele.
Mv.: - A gyerek kell hozzá, hogy megbarátkozzanak azt gondolom.
- Biztos. Szóval mi is azt mondtuk, mert hát a mamám nagyon szereti
a gyerekeket és ha egy gyerek lesz ott az már más. Szóval az már
nem általánosságban, hogy örökbefogadott gyerek.
Mv.: - Persze
. - Úgyhogy mi is ebben reménykedünk, de azért nagyon félünk tõle.
Szóval ezt meg kell mondjam én elmentem mielõtt ebben léptünk, beszéltem
egy mamával akinek van három saját és két örökbefogadott gyereke
és mondta, hogy õk amikor oda kellett menni és elvinni a gyereket
akkor az elsõ örökbefogadásnál õ nagyon félt és bizonytalan volt,
a másodiknál meg a férje, és akkor úgy megnyugodtam, hogy ez most
is bennem is van, hogy azért nem minden nap vagyok ebben biztos,
de közben meg nagyon vágyom még gyerekre és akkor azt mondom, hogy
hát akkor ezt le kell küzdeni. Szóval, hogy egy terhességben is
az ember retteg sokszor. Majd ezt akkor leküzdjük valahogy a férjemmel.
Mv.: - Hosszú várakozásra kell számítani mit mondtak ?
- Azt mondták, hogy két év és bárhol kérdeztem mindenhol azt mondták,
hogy két év.
Mv.: - Azzal kezdte ez az édesanya a beszélgetést, hogy beszéljünk
egyszer az örökbefogadásról. Amirõl persze sokat beszéltünk, de
fõként arról, hogy ezek a gyerekek mások, hogy kell velük bánni.
Arról mintha tényleg nem esett volna még szó a mûsorban, hogy a
felkészülés, a várakozás arra, hogy legyen majd egy örökbefogadott
gyerekem miféle. Errõl az édesanya mond dolgokat fõképp ezt a bizonytalanságot.
Más-e az anyai felkészülés egy örökbefogadásra, mint arra, hogy
megszülöm majd a sajátomat ?
- Békési Bea pszichológus. Hát részben más, részben pedig ugyanaz.
Ebbõl a bejátszásból is kiderült, hogy milyen sok helyen ki kell
hordani ezt a gyereket milyen sok helyen el kell fogadtatni. Spontán
megfogant gyerek esetében elkezdõdik az anyában és az apában egy
belsõ lélektani folyamat. Az anyában ezt testi változások is segítik
és természetes az esetek legnagyobb többségében egy ilyen gyereknek
a jövetele. Az örökbefogadás az pedig számtalan egyéb utak bejárását
is igényli nemcsak a lélektani útét. A lélektani út bejárása a szülõk
lélektani útjának a bejárása az ugyanaz lehet, ugyanazokkal a belsõ
fészekrakási, tehát lélektani fészekrakás problémáival kell megküzdeni.
Akár az elsõ gyerek az örökbefogadott, akár a harmadik. Helyet csinálni
a jövevénynek.
Mv.: - Igen persze azért egy örökbefogadás elõtörténetéhez mindig
kudarcok tartoznak.
B.B.: - Igy van.
Mv.: - Olyan fajta kudarcok, hogy nekem nem lehet. Akár úgy,
hogy ennek az asszonynak már van két sajátja, de azért mégis volt
két vetélése. Másoknál pedig sok év története egyik vetélés a másik
után, a teherbeesésnek a sikertelensége. Szóval ez azért nagyon
hozzátartozik a történethez.
B.B.: - Így van. Tehát amirõl az elõbb beszéltünk az az ami közös,
de amíg odáig eljut valaki addig számtalan bizonytalanságon, rettegésen,
félelmen kell átmenni. Az egyik dolog valóban az, hogy elõszöris
fel kell dolgozni azt, hogy neki nem lehet saját gyereke. Fel kell
dolgozni önmagában és a szûkebb és tágabb környezetében ezt el kell
fogadtatni. Sokkal hosszabb ideig tarthat a terhesség ideje, kiszámíthatatlan.
Testi változások egyáltalán nem segítik azt a belsõ munkát ami egy
olyan nagyon magas fokú alkalmazkodási folyamatot jelent lélektanilag
és testileg is aminek a végpontja az az, hogy megérkezem az új szerephez
és az új gyerekhez. Ezek a testi változások itt teljes mértékben
hiányoznak. Bár az is igaz az a tapasztalatom, hogy mire azt mondja,
hogy igen az örökbefogadási procedúra megindítására az érzelmi döntés
többnyire megvan.
Mv.: - Miközben ezt mondod azért azt halljuk ettõl az édesanyától,
hogy egyik nap ilyen a hangulata, másik nap olyan a hangulata. Ez
természetes, vagy inkább ez a hezitálás azt mutatja, hogy nem kellene
neki ezt olyan nagyon szorgalmaznia.
B.B.: - Hát õ is mondta és ez teljesen igaz, hogy egy spontán megfogant
gyereknél is így vagyunk ezzel. Amikor elhatározzuk, hogy legyen
gyerekünk ez nem feltétlenül minden esetben egyezik meg az érzéseinkkel,
lehetnek kétségeink, ambivalenciáink valóban kell ez, nem kell,
jól jön, nem jól jön. Ezek teljesen természetes várandósággal együtt
járó érzések és a várandóság mint olyan ebben az esetben is teljesen
hasonló érzéseket kelt. Az egy másik dolog és nem könnyíti a helyzetet,
hogy itt valóban nem egy bevett szokásról van szó, bár manapság
egyre több örökbefogadásról lehet hallani, de mégis fenntartásokat
szülhet bennünk is és másokban is. Hogyan lehet elfogadni egy máshol
megfogant gyereket, hogyan lesz ez az enyém ?
Mv.: - Könnyíti az õ helyzetét, hogy van két saját gyereke ?
B.B.: - Hát az anyai tapasztalat az mindenképpen megkönnyíti a helyzetét.
Tehát õ már tudja, hogy mire készülhet. Bejáródott utakon kell ismét
végigmennie természetesen.
Mv.: - De az ember azt gondolja, hogy esetleg hajlamosabb arra,
hogy még inkább olyan összehasonlításokat tegyen amibõl talán nem
az örökbefogadott gyerek jön ki jól.
B.B.: - Ez egy veszélye és elsõsorban a gyerekre nézve nagyon kockázatos
dolog így van. Ez is egy lehetõség, egy nem kívánatos mellékterméke
az ilyen eseteknek. Erre is van példa, mint ahogyan arra is nagyon
sok példa van és egyre többet látok, hogy föl se merül, mert hogyha
megvan a gyereknek a helye és hogyha tényleg megvan a helye ott
bent, akkor nem kérdés, hogy honnan jött, hogy hol fogant, hanem
egy gyereket szerettünk volna és itt van a gyerek és onnantól kezdve
már föl se merül ez a kérdés.
Mv.: - Egy pár szót a nagyszülõkrõl akik hallottuk, hogy nehezen
nyelték be, valami ilyen módon fogalmaz az édesanya ezt a döntést.
Én nem kárhoztatnám a nagyszülõket, hiszen azt gondolom, hogy nekik
azért nehezebb, mert nem a saját döntésükrõl van szó annak az elfogadása,
hogy itt egy örökbefogadott gyerek jön. Errõl van szó ?
B.B.: - Valószínûleg igen és még nem tudjuk, hogy mirõl lehet még
ezen kívül szó, hogy nekik például milyen elõítéleteik vannak mondjuk
egy örökbefogadásról, milyen félelmeik lehetnek ezzel kapcsolatban
és, hogy õk készen kapják az ötletet, hogy bejelentésként érkezik
a dolog, és hogy nekik is végig kell menni egy más fajta úton ami
az õ nagyszülõségükhöz vezet el ezzel a gyerekkel kapcsolatban.
|