Vendég a háznál
2004. 01. 12.
Kossuth rádió, 13.05

Bem.: - Dr. Németh Tünde az Országos Gyermekegészségügyi Intézet gyermekgyógyásza pszichoterapeuta.

Dr. Németh Tünde az Országos Gyermekegészségügyi Intézet gyermekgyógyásza pszichoterapeuta.: - Nagyon sok esetben megtapaszaljuk azt, hogy úgymond meddőségek mögött ilyen események húzódnak és, hogyha sikerül ez megfelelő helyére tenni az embernek az életébe, akkor utána elindulhat a maga útján békével és nyugalomban a további élet.

Rip.: - A születés után vannak rítusok amit meg lehet tenni ahhoz, hogy az ember el tudjon válni, de egy abortusz után ezeket a rítusokat sokkal nehezebb megtalálni. Ott mit lehet tenni, hogy segítsünk az anyukákon?

Dr. Németh Tünde az Országos Gyermekegészségügyi Intézet gyermekgyógyásza pszichoterapeuta.: - Hát az gondolom, hogy az abortusz maga egy külön történetet érdemel meg. Annak a végiggondolása, hogy ez az én döntésem, hogy ez én hoztam létre, miért hoztam létre, hogy ebben megtalálni azokat a motivációkat amikkel aztán tovább lehet lépni és fel lehet vállalni és el lehet köszönni, el lehet búcsúzni ettől az élettől. A spontán abortuszok esetében egészen más a történet, ott el tudjuk gyászolni, merthogy ez nem egy tőlem függő, hanem az élet adta történet volt és ezekben az esetekben az együtt töltött időről, az elképzelésekről írt levelek, ennek az úgymond eltemetése tudja hozzásegíteni ahhoz, hogy cselekvéses szinten el tud jutni odáig a család, hogy meg tudja élni a gyászolásnak a különböző folyamatait és ez segít ahhoz, hogy ez tudatosodik és későbbiekben fel tudja vállalni a gyerek felé is. Ez nagyon sok esetben egyke gyerekeknél tapasztaljuk azt a pszoichoszomatikus rendelésen, hogy tiszta középső gyereknek a tüneteit mutatják és a végén kiderül, hogy előtte is volt egy abortusz, utána is volt és ugyan életbe nincs ott a két testvér, de mégis ugyanazokat a tüneteket mutatják.

Rip.: - Van valami különbség aközött, hogyha valaki abortuszban veszíti el a gyerekét, vagy hogyha a szülés után, vagy egyformán kell őket kezelni?

Dr. Németh Tünde az Országos Gyermekegészségügyi Intézet gyermekgyógyásza pszichoterapeuta. - Azt gondolom, hogy a lelki történések mások. De abban az esetben, hogyha ez intuitív, saját magától nem sikerül ezen a gyászfolyamaton végigmenni, akkor az az optimális, hogyha segítséget tud kérni nem visszaélve, mert ezek a családok már konferenciákra felhatalmazást adtak arról, hogy erről beszéljünk, film is készült erről, tehát én itt inkább egy-egy esetet szeretnék említeni ahol tudtunk segíteni. Az egyik esetben egy kismama úgy keresett meg bennünket, hogy már volt pszichológusnál több helyre küldték. Egyik helyen azt mondták, hogy későn jelentkezett, a másik helyen azt, hogy korán jelentkezett és ezzel gyakorlatilag nem alakult ki az a bizalomteli légkör ahol ő el tudta mondani, a nehézségeit és a problémáit. Végigbeszélve egy nagyon nehéz történet derült ki a számunkra. Második gyerekét várta a mama és úgy gondolta, hogy minden jól halad amikor egy nagyon nehéz szülés indult meg és egy nagy kálvária volt amíg ő végül is a kórházba került és mire a kórházba kerültek, ne a választott kórházba, hanem a lehető legközelebb lévő kórházba már nem tudtak segíteni a halott gyerekét kellett, hogy megszülje. Nem engedték, hogy megnézze, azt mondták, hogy halott szülésként regisztrálták és, hogy mindent megtesznek azért, hogy ne kelljen eltemetnie. Hiába küzdött azért, hogy megnézhesse a gyerekét nem engedte, hogy megnézzék. A későbbiekben azt mondták, hogy jobb is, hogy meghalt hiszen Dawn-kóros volt. Hát a mama akkor gyors ütemben kezdett utánanézni, hogy ennek milyen következményei vannak a későbbi időszakra és végül bis a kórbonctanon talált egy olyan kollegát aki nagy emberséggel figyelt rájuk és beszélte velük végig a történetet és miután halvaszülésnek könyvelték el, nem volt lehetőség arra, hogy eltemessék, mert külön kálváriát kellett végigjárniuk, hogy el tudják temetni a gyereküket és azt gondolom, hogy itt a szülőben rengeteg intuitív, ösztönszerű megérzés volt, hogy mennyire szükséges az, hogy megadja a, végső tisztességet az ennyit élt gyerekének, mert ahhoz, hogy el tudjak válni ahhoz valamilyen módon ismernem kell és el kell tudni köszönni és amikor ezt a konferencián ezt az édesanya elmondta nagyon sok gyerekgyógyász főorvos keresett meg és mondta azt, hogy nem is gondolt arra, hogy erre mennyire nagy szükség van. Azt gondolom, hogyha ilyen tragédiák megtörténnek a bajban az igazi segítség az, hogyha nem úgymond a terheket akarjuk levenni a családoknak a válláról, hanem lehetőséget biztosítani, hogy ezt a terhet úgy tudják letenni, hogy aztán az egészséges élet tudjon folytatódni. Ugyancsak egy nagyon nehéz történet volt az amikor egy kismamát küldött hozzám a védőnő aki elmondta, hogy szülés közben halt meg szintén a gyereke és eltemették. A párja teljes mértékig mellette volt, de utána minden megkapaszkodásra való indát és gyökeret elvágtak. Más helyre költöztek és azt mondta a papa is, hogy lesz nekünk gyerekünk és nem vettek tudomást arról, hogy volt nekik már egy gyerekük és amikor sikerült a mamának ismételten teherbe esni nagyon megrázó volt az a kép amit mondott, hogy úgy érzem, mintha egy koporsóban nőne bennem a gyerekem. És a terápia során sikerült eljutni a családdal oda, hogy fölvállalják, hogy volt egy első gyerekük, hogy az meghalt és, hogy erről lehessen beszélni az embereknek, lehessen beszélni a családon belül és ahogy ezek a gátak fölszabadultak, úgy lehetett kialakítani a pocakban levő gyerekkel, magzattal egy kapcsolatot. Azt gondolom, hogyha itt a szülő a mamák, a családok magukra maradnak, akkor ezek a gyerekek hurcolják azokat a rávetítéseket amit az előző várandóság, illetve abortusz nyomait.

Rip.: - Azt mondtad, hogy mesélsz nekem az Andikáról.

- Igen. Igen.

Rip.: - Ki az az Andika?

- Testvérem volt és nagyon nagy betegsége volt és úgy halt meg.

Rip.: - Milyen betegsége volt?

- Hát ilyen halálos, hogy nagyon beteg, vagyis lehet, hogy akkor volt egy beteg ágya és bent feküdt és lehet, hogy úgy halt meg, hogy nagyon súlyos volt már a betegsége és nem tudtak rajta segíteni és így meghalt.

Rip.: - Ő a testvéred volt?

- Hát azt hiszem igen, mert Nóra is a testvérem, meg a Balázs is csak ők féltestvér, vagy mondjuk, hogyha Andika nem halt volna meg, akkor lehet, hogy egyforma egész testvérem. Én lettem volna az egyik kistestvére.

Rip.: - Amikor Andika meghalt akkor te éltél?

- Nem.

Rip.: - Ő előtte született a anyukádnak?

- Igen és én jóval később, de szerintem úgy gondolta, hogy még egy picit kéne várni és amikor magától meghalt szegény Andika, akkor eltemették és még fiatal volt és úgy gondolta, hogy még kéne szülnie egy gyereket és így engem is megszült.

Rip.: - Hány éves volt Andika?

- Három.

Rip.: - A családban otthon anyukád, nagymamád mit szokott mesélni Andikáról?

- Én mondom, hogy mindig meséljen róla, mondja el, hogy hogy történt, mert kíváncsi vagyok, hogy még tudják-e és azt mondja anyukám, hogy hát nem szeretnék róla most beszélni. Mert ez nem rám tartozik, nem szeretne róla beszélni azért mert rossz érzés és visszagondol és biztos rosszat gondol róla és rossz amikor kérem, hogy mondja el nekem Andikáról a történetet.

Rip.: - Milyen kérdéseket teszel fel az anyukádnak, mit szeretnél tudni az Andikáról?

- Azt amit én még nem hallottam. Azt pontosan nem tudom, hogy mit nem hallottam, de van olyan biztos amit még nem hallottam és hát az nyugtat engem, hogy találkozunk fent vele-e amikor mi is már meg fogunk halni.

Rip.: - Te szeretnél találkozni a testvéreddel?

- Hát pontosan miért mondom, hogy inkább már igenis találkozni szeretnék. Meg azt is szeretném tudni, hogy az Andika Jézuskával van-e.

Rip.: - Szerinted hol van most Andika?

- Fent a mennyben.

Rip.: - És mit csinál?

- Jól viselkedik biztos a Jézuskának és a Jézuska látja és elmúlik az Andikának és az Andika meg a többi embereknek, az embereknek, más embereknek.

Rip.: - Te látták fénylépet, vagy videofelvételt a testvéredről?

- Fényképet igen. Szőke haja volt, és aranyos, kedves.

Rip.: - Nem szomorú ránézni erre a fényképre?

- De szomorú, mert akkor nagyon hiányzik és eszembe jut és lehet, hogy sírni is fogok, de anyukám nagyon sír amikor a Nórának a papagálya halt meg és a Györgyi akkor is sír, de ha a papagáj meghalt és a Györgyi sírt, akkor biztos anya is sírt, hogy meghalt az Andika. Mert Andika sokkal többet jelent, mint papagáj.

Rip.: - Anya, meg nagymama szokott még sírni Andika miatt?

- A mamám sírósabb emiatt a télen megműtött seb miatt.

Rip.: - Szoktak félelmeid lenni azért, hogy a te születésed előtt néhány évvel a te testvéred meghalt?

- Szoktam és rossz álmaim is szoktak lenni. Mondjuk hát Andika miatt is szokott.

Rip.: - Volt, hogy már álmodtál a testvéreddel?

- Igen.

Rip.: - Mit?

- Hogy így nem simán meghalt, vagy beteg volt, hanem úgy, hogy leszúrják őt, föl van akasztva és ott úgy van odaszögelve az írás, hogy nemcsak féltestvéred van, hanem egész is, de csak volt.

Rip.: - Ezt most én nem értem.

- Olyat álmodtam, hogy csöpög a vér és én otthon vagyok, mert otthon hagytak anyáék.

Rip.: - Ez álmodban volt?

- Igen. És a tévét néztem, mert otthon hagytak elmentek dolgozni este és a megyünk bulizni, mozizni, és hallottam, hogy csöpög a víz, mentem, odamentem Andika addig tovább nézte a filmet, aztán odaültem mellé, megint átkaroltam, megint néztem a filmet, megint hallottam. Elzártam. Amikor visszajöttem láttam, hogy Andika csak Andika fel van szögelve, mint tudod a Jézus Krisztus is fel van szögelve és az van írva, hogy van egész testvéred, de egész testvéred csak volt.

Rip.: - Ezt álmodtad?

- Igen.

Rip.: - Azt mondtad az előbb, hogy úgy volt Andika kifeszítve, mint Jézus Krisztus.

- Igen és láttam szobrot is amikor valahova mentünk.

Rip.: - Pont így nézett ki Andika is?

- Igen.

Rip.: - Nem élt már?

- Nem. Nem volt csúnya, nem volt olyan véres,

Rip.: - Csak mintha aludt volna úgy nézett ki?

- Hát így volt lehajtva a feje.

Rip.: - Azt mondtad az előbb, hogy Andika fönt van a mennyországba igaz?

- Ez igaz mondjuk és nagyon szeretnék vele találkozni, hogy amikor már mi is meghalunk akkor találkozzak vele és biztos találkozni is fogok.

Rip.: - Andikát eltemették?

- Eltemette a pap.

Rip.: - Szoktatok oda kijárni?

- Persze csak amikor esik az eső akkor nem szoktunk. Olyan nagy tócsa van és ott van ilyen kereszt és de arra az van írva, hogy Andika és így olyan rózsa is van benne. Van ott olyan virágos bolt és oda bemegy anyukám és vesz egy olyan virágot ami jó még és nem elszáradt és odarakja Andikához és úgy.

Rip.: - És te mit szoktál csinálni addig?

- Én addig szedtem gesztenyét és a végén meg imádkoztunk.

Rip.: - Nem rossz érzés neked a volt testvéred sírjánál ott lenni?

- Nagyon rossz érzés.

Rip.: - Akkor miért jártok ki?

- Hát azért, hogy a díszeket megcsináljuk és, hogy ne legyen ott nagyon csúnya az Andika sírja és olyan mondatot tudok, hogy Mi Atyánk te vagy a mennyben, ezt csak úgy tudom mondani, mert valamit kifelejtettem, hogy Mi Atyánk te vagy a mennyben és hogy Jézus Krisztus azt megfogták, fölszögelték és feltámadt a halottak között, felment a mennybe és ott él mindenek között. És jobbat akarják és van második része is.

Rip.: - Térjünk vissza oda, hogy azt mondtad, hogy rossz érzés amikor kint vagy a sírnál. Miért rossz érzés?

- Azért mert én gondolkozom, hogy leülök a kocsiba és gondolkozom és olyanokra gondolok, hogy sok ember így feltámad, csontváz lesz belőlük.

Rip.: - És ezektől félsz.

- Nagyon félek ettől. Még olyan érzésem, gondolkozásom is szokott lenni, meg rémálmaim, hogy amikor egy temető mellett lakok és olyan hangokat hallok amikor lefekszem, hogy ilyen húú. Ilyen rémálmaim is szoktak lenni.

Rip.: - De attól, hogy neked a testvéred nagyon kormán meghalt az nem jelenti azt, hogy te is korán fogsz meghalni.

- Az nem. Csak akkor, hogyha halálos betegségem lenne, de biztos nem lesz. Ha vagy pedig nagyon öreg leszek már és akkor.

Rip.: - És van még néha kérdésed, titkos kérdésed Andikáról?

- Van.

Rip.: - Fel fogod tenni Anyunak?

- Fel.

Rip.: - És miért lesz jó az, hogyha választ kapsz rá?

- Hát az, hogy sok mindent fogok róla tudni és el tudom neked mesélni azt. Fel turják venni kazettán és úgy már mindenki meg tudja hallgatni az én hangomat csak videóra ne tudják felvenni csak a hangomat. Ilyen kazettára ami most bent van.

- Azért telefonálok, hogy ezelőtt két évvel volt önöknek egy műsoruk a halottak napja tiszteletére és aznap amikor ez a műsor volt akkor hoztuk haza a kislányomat a kórházból és akkor arról beszéltünk, ő azóta két éves és akkor arról beszéltek, hogy egy nem tudom negyedik, ötödik hónapban megszakadt terhességgel mit kezdtek, vagy mit csináltak. Na én ezt szeretném most megköszönni, mert én akkor ezen teljesen felháborodtam, hogy egy ilyen műsorban hogy lehet ilyenről beszélni és egyébként is sírva fakadtam, hogy én most amikor viszem haza a kislányomat akkor ilyenről hogy lehet beszélni és ezt nem bírtam végighallgatni és aztán mondjuk eltelt egy év és akkor mondta egyszer a férjem, ja mert, hogy a férjem hallotta, csak ő mesélte el nekem én még nem is hallottam a műsort és amikor ő mondta, hogy erről egyszer beszéljünk és szerinte utána semmi bajom nem lesz. És mondta jó hadd mesélje el a műsort, elmesélte a műsort, beszéltünk róla egy fél órát és vége volt. És ezek után én terhes lettem és megszakadt egy terhességem és akkor eszünkbe jutott ez és akkor nekünk rengeteget, nagyon nagy segítség volt ez, hogy hallottuk ezt a műsort és, hogy egy héthetes terhesség volt, hát egész pici volt, de, hogy igenis nem kell azt mondani, hogy ez nem volt semmi, hanem, hogy azt tudtuk mondani, hogy eltemetjük és tőle elköszönünk és neki neve volt és ő valaki volt és volt egy gyerekünk aki ennyit élt. És ráadásul utána újra terhes lettem, most már hat hónapos terhes vagyok, tehát még ilyen szempontból is happy end lett a történet, de hát akkor az mégiscsak egy nehéz dolog volt amiben rengeteget segített nekünk ez a műsor és most azt gondolom, hogy kell ilyesmiről beszélni.

Rip.: - Így van és nagyon csodálatos, hogy ennyi év után is így ez önökben megmaradt, Önben megmaradt és, hogy fölhív minket és ezt elmondja. Mert az hiszem, hogy ez is, hogy mi itt beszélgetünk ez is lehet másnak segítség, ahogy Önnek segítség volt az, hogy valaki megosztotta azt, hogy élte meg ezt a terhesség megszakadását.

- Igen és én ezt most nagyon fontosnak tarom, mert rengeteg emberen látom azt, hogy hát én most tudtam meg, hogy minden harmadik terhesség spontán vetéléssel végződik, hogy ezekről beszéljünk és ne mondjuk azt, hogy majd újra terhes leszek. Ezt valahogy le kell zárni és persze nekem volt egy ilyen férjem, volt egy olyan lelkészünk akik ebbe segítettek, de hogy azt gondolom, hogy amúgy nem tudtam volna ezen így túllépni.

Rip.: - Tehát az nem megoldás, hogy majd jön egy következő és akkor felejtünk.

- Igen, igen.

Rip.: - És a helyére lép.

- Mert nem léphet a helyére.

Rip.: - Az Ön tapasztalatában most akár a mi műsorunktól is már elszakadva, tehát amit Ön kapott, vagy ami Önnek új életet adott ebben, hogy mik azok a legfontosabb lépések amiket jó megtenni ilyenkor úgy lelkileg, vagy akár tettben is?

- Az mindenképpen jó, hogy a férjemmel beszéltünk róla. Szerintem fontos beszélni róla. Tehát ez ami általános, hogy tizenkét hétig nem mondom el, hogy terhes vagyok. Most én se mondom el, de hogy utána hogyha valakivel találkoztunk és megkérdezte, hogy hogy vagyunk, akkor azt mondtuk, hogy most emiatt nem jól vagyunk. Ez nyilván a baráti körünk, de hogy ez fontos, hogy beszéltünk róla.

Rip.: - És önök is adtak nevet ennek a babának?

- Az volt a nagyon, nagyon érdekes, hogy mi elneveztük mielőtt megszületett. Őneki teljesen van egy neve, de van lány neve, meg fiú neve is. Nagyon egyértelmű volt amikor újra terhes lettem, hogy ezt a gyerekünket máshogy fogják hívni. És egyébként mi teljesen szabályosan eltemettük az udvarba a mandulafa alá. Hát hárman voltunk a kislányunk mi ketten, meg a lelkészünk és nekem ez is fontos volt. Annyira megnyugodtam így aznap, hét teljesen az történt, hogy most akkor ő odakerült a helyére. Azóta is nagyon érdekes volt két mandulafánk és a másik kipusztult, de az övé megmaradt. Most valamikor születne meg.

Rip.: - Holnapi műsorunk tartalmából. Együtt, de mégis külön. Külön, de mégis együtt. Ki tartozik a családhoz? Kik állják körül majd a fát?