Vendég a háznál
2003. 12. 01.
Kossuth rádió, 13.05

Riporter: - Ti magatok között hogy hívjátok ezt a foglalkozást.

gyerek: - Dráma, drámaóra.

gyerek: - A matekot nagyon szerettem, meg a magyart.

Riporter: - És ezt az órát?

gyerek: - Ezt is.

Riporter: - Miért szereted ezt az órát?

gyerek: - Mert nagyon jó.

Riporter: - Miért jó, mit szeretsz a drámaórában.

gyerek: - Kincseset játszani.

Riporter: - Kincsõrzést láttam. Azt hogy kell játszani elmondanátok? Mi annak a lényege?

gyerek: - Hogy jó-e a hallásod, hogy mennyire jó az érzéked, és mennyire tudsz oda figyelni arra a tárgyra, amit ellopnak.

Riporter: - Azt láttam, hogy a kör közepén ült valaki közületek, be volt kötve a szeme, és?

gyerek: - Arra kellett rögzítenie, hogy el ne lopják a tárgyat, ami elõtte volt, pénzt vagy bármit.

Riporter: - Körülötte settenkedett valaki, és el kellett, hogy kapja a kincset.

gyerek: - Van benne valamilyen érzés amitõl jó, jónak érzi magát, hogy megfogta az embert, és nem tudta ellopni.

Faragó Ferenc a Benedek Elek Általános Iskola igazgató-helyettese.

Faragó Ferenc: - Iskolánk speciális intézmény 160 gyermekünk van, de ezen belül a » gyerekek « összetétele sérülése szempontjából nagyon megoszlik.
A fõ irányunk, hogy enyhe fokban sérült gyermekek nevelését, oktatását látjuk el. Lehetõvé teszi a pedagógiai program a NAT bevezetése és a tantervek is, hogy az iskola vezetése a pedagógusaival kialakítson egy sajátos arculatot. Amikor ezen gondolkodtunk, akkor ezt helyeztük elõtérbe. Hogy mi a » gyerekeket « ilyen fajta szakmai megközelítéssel segítjük meg. Egy másik pillér, amit választottunk, az az egyéni fejlesztés.

Riporter: - Miért tartotta fontosnak, hogy ez legyen az egyik fõ profiljuk?

Faragó Ferenc: - égy látom, hogy ezek a » gyerekek « ezen a szinten, ugye Ön is látta ezt az órát, hogy oldottabbak, nincs frontális óra, nem a táblára ír a tanár, és a füzetbe másolnak, mert erre képtelenek is lennének, hanem egy kicsit mindenkihez oda bújva, oda hajolva, egyénileg foglakozva ad lehetõséget ez a drámapedagógia ami egy fedõnév alatt fut nálunk, ez a szinkörjáték.

Riporter: - Ahogy a » gyerekeket « figyeli most már úgy tudom második éve vannak ilyen foglalkozások, legalábbis ebben a csoportban ahol én jártam, mennyit változtak a » gyerekek, « magatartásban, vagy egyáltalán fegyelemben, azóta, hogy ilyenen részt vesznek.

Faragó Ferenc: - Az lenne a jó, ha még többet látna az ember ilyet, mikor a folyosón két-három » gyerek « összejön, és valamit játszanak a rohangálás helyett, vagy a nagyszünetben amikor még nagyobb tér van számunkra. Akkor nem tilos játékok mennének, hanem õk maguk amit tanultak, láttak, esetleg egy kis szerepjátékot vagy valamit ott játszanak. Akkor örül az igazgató-helyettes szíve, ha ilyet lát.

Riporter: - Ilyet észre is vett, vagy csak szeretne látni.

Faragó Ferenc: - Szeretnék és azért észre is vettem. Dehát olyan telhetetlen az ember, hogy még többet szeretne észre venni és látni.

Ruszin Andrea gyógypedagógus, drámapedagógus.
Ruszin Andrea: - Azt látom a » gyerekeken, « fõként a hatodikosokon, mert több osztályban tanítok dárámát is, hogy sokkal emberibbek, emberségesebbek lettek a megnyilvánulásaik. Nagyon hosszú idõ kell ahhoz, hogy ez beérjen.

Riporter: - Milyen hosszú idõ?

Ruszin Andrea: - A hatodikosokat négy éve tanítom, illetve négy éve vagyunk együtt, és igazándiból most látom rajtuk. Tavaly kezdtem észre venni, de most idén látom ezt a kötõdést, ami nagyon fontos, és alap.

Riporter: - Kötõdés mihez, vagy kihez? Önhöz elsõsorban?

Ruszin Andrea: - Érzelmi kötõdést egymáshoz is, türelmesebbek, sokkal szebben fogalmaznak, nem annyira durvák, illetve valóban hozzám is, és azokhoz a tanárokhoz is más a kapcsolatuk akikkel együtt vannak.

Riporter: - Azon az órán, ahol én résztvettem, milyen » gyerekek « voltak?

Ruszin Andrea: - Tanulásban akadályozott » gyerekek « voltak, ami azt jelenti, hogy érthetõ legyen enyhe értelmi sérültek, amit most már nem használunk, de ilyen formán sérült » gyerekek « voltak, illetve vannak ebben az osztályban. Mivelhogy van egy alaphangulat, egy hangulata a drámaóráknak a fegyelmezés itt igazán a testtel, nézéssel történik meg. És egy-egy pici szóval.

Riporter: - Hogy mondta, testtel nézés?

Ruszin Andrea: - Testtel, és nézéssel, szemkontaktussal és a testemmel próbálom, ha valami nem tetszik kifejezni. Ami szintén nagyon fontos, mert ezeket a nonverbális jelzéseket meg kellene tanulniuk.

Riporter: - Ezt érzik, hogyha ezt csinálja, értik?

Ruszin Andrea: - Mostmár igen, kezdik érteni. De ezt elõször el kellett mondani nekik, hogy mi mit jelent. Ilyen játékokat játszottam velük,hogy mit fejez ki egy arc, mit fejez ki egy testmozdulat. Panmomim elemeket próbltunk bele vinni, és ezeket elemzgettünk, boncolgattunk. Ebbõl értik mostmár, hogy kicsit összhangban vagyunk,hogy mit szeretnék tõlük. Van amikor van hangos szó, dehát az belefér bármelyik iskola életében.
A többségi általános iskolákban nincs elõtrébe helyezve az érzelem. Ezt saját tapasztalatomból tudom, mert dolgoztam általános iskolában is, többségi általános iskolában. Annyira nem figyelnek egymásra a » gyerekek, « nem segítik egymást a » gyerekek. « Ott ilyen versenyistálló szellem uralkodik, ahova bizony az érzelmek bele férnek ugyan, de háttérbe vannak szorítva.
Itt 10-15 » gyerekkel « úgy tudunk együtt lenni,hogy kis családot alkotunk. És ebben a családban mindenkinek meg van a helye. És a » gyerekekben « annyi az éhség az érzelmek iránt, és valóban felfokozott az érzelmi életük is, és annyira igénylik a szeretet, az oda bújást, amit esetlegesen nem kapnak meg otthon. Ilyen-olyan oknál fogva, mert dolgoznak a szüleik és nagyon sokat dolgoznak, vagy más egyéb ok miatt, ahol teljes, a más családban is ugyanígy van nyilván. De itt még plusz az is, hogy nagyon sokszor ha tetszik, ha nem, de kint a társadalomban képletesen bele rugnak ezekbe a » gyerekekbe. « Itt biztonságban vannak, itt kell õket érzelmileg is kielégíteni, nagyon sok estben.Itt a tanárok az anyjuk, apjuk is tud lenni 8 óra alatt.
Amikor én elõször ide betettem a lábam, akkor majdnem elsírtam magam, ez furán hangzik, de kis másodikos » gyerek « leguggol a társa elé és megpróbálja bekötni a cipõjét. És nem azt csinálja, hogy kikacagja meg kineveti, gúlyolja, hanem leguggolt és megpróbálta bekötni a cipõjét, pedig õ sem tudta. Ez örök életre élményt adott nekem, hogy hogyan kell ezekhez a » gyerekekhez « hozzáfordulni.
A drámapedagógiában vannak az un. bizalomjátékok, ahol bizony ki kell jönni az érzelemnek, és ez a bizalmom azon alapul, hogy szintén becsukott szemmel, mint ami itt is volt.

Riporter: - Ebben a kalózjátékban a kincsõrzésben.

Ruszin Andrea: - Igen, bekötött szemmel kell egy társat vezetni úgy, hogy a társamnak be van kötve a szeme, és én vezetem, de csak úgy, hogy vagy a vállát fogom és enyhe érintéssel, vagy pedig az ujjak érnek össze.
És bizony annak a » gyereknek « is le kell gyõznie az ellenszenvét, vagy legyõzi saját magában az ellenszenvét, aki egy olyan » gyereket « vezet, tehát a vakvezetõje, akit nem annyira kedvel. És megcsinálják. És arra a két-három percre tudja, hogy felelõsséggel tartozik iránta, és megteszi.
/zene/

gyerek: - Jó volt a földön feküdni, elmehettünk kirándulni. Sokat játszottunk, fürödtünk a tengerben.

Riporter: - Képzeletben.

gyerek: - Igen.

gyerek: - Nagyon jó érzés volt amikor ültünk a hajón és lebegtünk a vizen.

gyerek: - Az is nagyon jó volt amikor mentünk az erdõbe, és azt sem tudtuk, hogy merre menjünk és elindultunk egy olyan útra, amit még életünkben nem láttunk.
Fejleszti abban az eszünket, hogy gondolkozásunkat, a tudásunkat,

Riporter: - Fantáziátokat.

gyerek: - Igen a fantáziánkat megerõsíti olyan szinten, például, hogyha most még tovább ment volna, akkor olyanokat képzeltem volna, ami az életemben nem történne meg. De jó volt nagyon.
Jó érzés volt amikor süllyedtünk el a homokba.

Riporter: - Miért volt jó érzés?

gyerek: - Nem éreztem, és olyan volt mintha lebegtem volna a vizen.

Riporter: - Mégis itt voltál az iskolában Zuglóban nem.

gyerek: - Igen.

gyerek: - A múltkor is játszottunk olyat, hogy ment a zene és székek voltak, ott is reflex volt a gyorsaság. Mert ment a zene és amikor leállították a zenét egybõl le kellett ülni, és aki nem bírt olyan gyorsan leülni, az kiesett. És ide is az kell hogy gyorsaság. a reflex.

Ruszin Andrea: - Azt szokták mondani, amit nagyon szeretnek, úgy emlékszem nem nagyon szeretnek a drámapedagógiát tanító tanáraink, hogy személyiségfejlesztés. De nálunk ez egy kicsit több. Mert ez élményadás, tapasztalás, megtapasztalás, itt mindennek a megtapasztalása. A saját testének, kommunikációjának, a saját nonverbális kommunikációjának a másik megtapasztalása, a reakciók megtapasztalása, tehát ez itt minden oldalról a » gyereket « csak megtámogatni tudja, hogy valahogy mégiscsak megtalálja a helyét. És ne csapjon azonnal, ha nem szükséges. Itt ezt meg tudja tanulni.

Riporter: - Pont arra gondoltam, hogyha innen kikerülnek, azért jóval elõnyösebb helyzetbõl indulnak, mint azok akik nem kaptak ilyen képzést.

Ruszin Andrea: - Szeretnénk elérni, hogy legalább olyan kommunikációs készségük legyen, és annyi önbizalmuk, hogy kint ne essenek kétségbe, hogyha egy konfliktusba keverednek.
Hogy ez mennyire fog sikerülni, ki fog derülni, hogyha kimennek az elsõ nyolcadikosok. Mi csak reménykedni tudunk, hogy úgy fogadják õket olyan szeretettel, amilyennel mi elbúcsúztatjuk õket. Természetes, tagadhatatlan hogy a mi » gyerekeink « kevesebb szókinccsel rendelkeznek, nem olyan kreatívak, mint egy többségi iskolában lévõ » gyerek, « nehezebb velük ebbõl a szempontból drámaórákat tartani. Sok mindent példával kell bemutatni nekik, és elmodnani,hogy mit kell csinálni. De egy tanulási folyamat. Bele jönnek ebbe, ami egy hosszan tartó tanulási folyamat, ami egy többségi iskolában lévõ nem problémás » gyereknek « teljesen természetesen jön az addigi tapasztalataiból. Itt ebben az iskolában meg kell adni. Tálalni kell és abból lehet egy kicsit csipegetni, és fejleszteni a kreativitásukat.

Riporter: - És ez megy, úgy érzi, hogy jól haladnak?

Ruszin Andrea: - Lassan, döcögõsen, de megy. Ha nem menne az embernek elmenne az életkedve. Nem könnyû feladat, de hogyha úgy állunk hozzá a dologhoz, hogy minden alkalommal van egy egészen pici sikerélménynek, akár a » gyerekeknek « is, akár a tanárnak, akkor érdemes tovább csinálni. Illetve kell is tovább csinálni.

Riporter: - Gondolom, hogy a » gyerekek « is így kapnak lendületet egy további foglalkozáshoz nem?

Ruszin Andrea: - Nyilván, hát ebben semmelyikünk nem különb egymásnál, és ebbõl kapnak lendületet, és jó végig hallgatni, hogy azt mondják, hogy csináljuk még. És akkor szívesen csináljuk még, mindahányan vagyunk közösen. Mert itt a drámaórában nem lehet azt mondani, hogy itt a tanár és itt a » gyerek, « ez az egész egyben van. Itt mi vagyunk, és nins külön-külön kategória.

Riporter: - Hogyha valakinek az érzelmi élete egy kicsit felfokozottabb, akkor talán a mûvészetekre is jobban fogékony.

Ruszin Andrea: - Fogékonyabbnak fogékonyabbak a » gyerekek, « mint minden » gyerek, « minden újra fogékonyak, hogy mennyire kreatívak az fontos kérdés, hogy mennyire tudják ezeket a dolgokat beépíteni, mennyire kreatívan állnak hozzá.

Riporter: - Attila te Salvavita Alapítvány rajzpályázatán külön díjat nyertél, melyik » a « te rajzod?

Attila: - Ez itt. Bármirõl lehetett, munkahelyi dolgokról, saját privát élményekrõl, szóval szabad kezet kaptunk.

Riporter: - Te hármat rajzoltál, elmondanád, hogy mi van például ezen » a « rajzon, ez érdekes, kicsit montázsszerû.

Attila: - Ez tulajdonképpen összefoglalása » a « tavalyi Sziget Fesztiválnak, amely nagy élmény az életemben.

Riporter: - Miért volt neked nagy élmény?

Attila: - Szeretek bulizni, az egy hét tömény bulizással telt el. Volt minden jó zenék, jó kaja, szóval minden ami magam fajta srácot lázba hoz.

Riporter: - Kivel voltál, egyedül, vagy barátokkal?

Attila: - Is-is. Volt olyan köztük, akit munkahelyrõl is, és volt olyan is akivel ott barátkoztam össze, vegyes volt.

Riporter: - Mit ábrázoltál ebbõl » a « Sziget Fesztiválból?

Attila: - Tulajdonképpen mindent ami azzal kapcsolatos különbözõ sátrakat, koncerteket, kedvenck kajámat.

Riporter: - Honnan jutott eszedbe, hogy ilyen sok részbõl állítsd össze » a « rajzodat.

Attila: - Kiemelni nem igazán tudtam volna semmit, igazságtalanság lett volna. Ezért jutott eszembe, hogy egy montázst csináljak ebbõl, » a « fesztivál élményembõl. égy gondolom, hogy ez fejezi ki » a « leginkább hogy milyen is lehet » a « Szigetfesztiválon.

Riporter: - Te festõmûvész vagy és » a « sérült fiatalok pályamunkáit bíráltad most és jutalmaztad. Kiállításnak » a « díjkiosztóját vezetted, és te bíráltad » a « mûveket. Festõ szemmel milyenek ezek, mit láttál belõlük, amikor forgattad, lapozgattad, és megítélted?

Fecske Orsolya festõmûvész: - Elsõsorban igyekeztünk itt is ezen » a « pályázaton is azon túl, hogy sérült gyermekekrõl, emberekrõl volt szó, figyelembe venni » a « tehetséget, és » a « szakmai képességeket, ugyanúgy mint ahogy az egészségeseknél.

Példának okáért az elsõ díjazott egy bizonyos Ferenc Attila nevû fiatalember. Egészen jó képességeket mutat annak ellenére, hogy sérült, olyan módon volt képes ábrázolni azt » a « környezetet amiben dolgozik. Nézd meg » a « perspektívát képes volt ábrázolni, mindent » a « székeket, » a « foteleket, » a « szekrényeket, » a « könyvespolcot. Mindent perspektívába rakott. Méghozzá helyes perspektívába. Azt hiszem 18-19 éves körüli » a « fiatalember. Igazándiból hogyha egy teljesen egészséges 18-19 éves embert megkérnénk erre sem biztos, hogy ilyen jó módon tudja ezt ábrázolni. Nagyon jó látásra vn szükség és hozzá egy különös kézügyességre, ami képes » a « kettõt összerakni, és ezáltal ábrázolni azt » a « környeztet, amiben van. Ez az elsõ helyezettnél ez nem volt nehéz. Aztán minden féle szempontból igyekeztünk ezt » a « komplexitást figyelembe venni, tehát azt hogy kitöltsék » a « rajzlapot szépen, mint ahogy általában véve is gyermekrajzoknál is ezt szoktuk figyelni. Az ábrázolt dolgoknak az elhelyezését vettük figyelembe. Hogy ki milyen szinten áll. Az emberek ábrázolásánál hogyan ábrázolja » a « fejeket, kezeket, az ujjakat külön megrajzolja-e. Igyekeztünk szakmai szempontból is nézni. Azt is figyelembe kellett venni, hogy mit ábrázolnak.
Hogy milyenek » a « körülmények amelyekben ezek » a « rajzok megszülettek. Sok mindent próbáltunk volna amellett hogy azért mûvészileg és rajzilag is képileg is megfeleljen.

Riporter: - Ez engem egy kicsit meglep, hogy nem abból indultál ki, hogy õk értelmi sérült fiatalok, hanem bizony » a « mûvészi értéket kell nézni.

Fecske Orsolya: - Kifejezett célnak is gondoltuk, mert eleve nagyon nehéz egy ilyen versenyen zsûrizni, megszabni, hogy ki nyerjen, ki kapjon különdíjat, ki oklevelet és » a « többi. Ez nagyon nehéz dolog. Muszály abba belekapaszkodni, hogy akkor tényleg válasszuk ki azokat akik eszerint az értékrend szerint » a « legjobb rajzot festették, vagy » a « legjobb képpel ajándékoztak meg bennünket. Akkor pedig muszály ennek » a « követelményrendszernek az összes elvárását figyelembe venni. Tényleg nehéz dolgunk volt, egységében nézni » a « dolgokat.

Riporter: - Az alapítványnál amúgyis egy elv, értelmi sérült fiatalokat alapvetõen úgy nézni, mint épp embereket, és bezárni õket » a « társadalomba. Ebbe » a « rajzmegítélésbe is számomra mintha megjelent volna.

Fecske Orsolya: - Igen, erre kifejezetten törekedtünk, hogy ez így legyen.

Riporter: - Te szoktál egyébként rajzolni, vagy csak meghallottad » a « pályázatot és nekifogtál?

Attila: - Szoktam amúgyis, volt már amúgy egy pályázat beküldtem rajzot és sikerült külön díjat nyernem. Nem volt egy nagy szám, de ez is kellett ahhoz, tulajdonképpen világos legyen amit csinálok az sok embernek tetszik. Édesanyámtól kezdve barátokig mindenki elismeri amit csinálok.

Riporter: - Amikor neki állsz rajzolni, mit érzel közben, vagy milyen gondolatok járnak » a « fejedben.

Attila: - Hajaj sok minden, beleadom » a « saját egyéniségemet. Foglalkozom pólófestéssel is, ami rajtam van éppen azt is saját kezüleg csináltam.

Riporter: - Tényleg fantasztikusan jó.

Attila: - Köszönöm. Változó, de » a « tökéletességre törekvõ vagyok, ha kell akár órákig, napokig is el tudok szöszölni egy ilyen saját mûvön. Amúgy van amit hamar össze tudok dobni, de képes vagyok rá, hogy utólag is javítgassak rajta, ha hiányolok valamit belõle, ha nem találom tökéletesenk.

Riporter: - Attila te mit dolgozol?

Attila: - Óbudán dolgozom egy könyv- és naptár kiadással foglalkozó cégnél. Kötészeti üzemben.

Riporter: - Ott » a « kézügyességedre szükség van.

Attila: - Hogyne.

Riporter: - Neked való munka úgy érzed?

Attila: - égy érzem, el vagyok ott tulajdonképpen, vannak kedves emberek, akikkel jó együtt lenni. Örülök, ha látom õket.

Holnap mûsorunk tartalmából:
Az elsõ hangok, az elsõ szavak.
Néma hónapok az óvódábakerülés után?
» A « kisfiú már évek óta nem beszél. Mit üzen » a « hallgatás?

Mûsorainkat meghallgathatja az interneten, elolvashatja elõzeteseinket és adásaink írott változatát, és véleményt is küldhet fórumunkra » a « www.kossuth.radio.hu címen.

Viszont hallásra.