Vendég a háznál
2003. 10. 15.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Jó napot kívánok, Vendég a háznál.

- Jó napot kívánok. Legyen olyan drága.

R.: - Tessék parancsolni.

- Egy 18 hónapos kis unokám van édes. Ugye a drága kicsi unokám rettenetes sokat eszik és úgy, hogy állandóan mindig fejel a kis homlokára, és tessék elképzelni, már annyi borzalmas csomó van a drága kis homlokán neki. És az édes anyukájának mondottam, mert a lányom az, hogy kislányom ennek vizsgáltasd ki, mert nem létezik, hogy nem-e valami belső belgyógyászati oka van, mert ennyit egy gyermek a kis fején és kap egy nagy agyrázkódást, mit csinálunk? Vagy a kis agya eltompul neki?

R.: - Csak úgy otthon jön, megy a szobában és elesik?

- Igen. A szobában vagy a, igen. És egy bizonyos idő után szegénykém, de olyan kis, tetszik tudni, mint akinek nagy feje lenne, aztán húzza a feje előre és csak a kis homlokára. Nem oldalt, nem jobbra, nem hanyatt, hanem a kis homlokára.

R.: - Miért ilyen kis ügyetlen vajon ez a gyerek? Nagyon-nagyon óvták, dédelgették?

- Á, nem, nem kicsi angyal. Nem ez lehet. Én attól félek, hogy nem létezhet-e olyan, hogy a kis szemecskéje esetleg, hogy nem esetleg térlátás vagy mit tudom én, vagy vérnyomása nem-e, mert sokszor úgy elsápad, amikor alszik, sokszor úgy kipirosodik.

R.: - A gyermekorvos mit mond erre?

- Hát tetszik tudni, hogy avval kislányom is azt mondja, anyukám átviszem hozzá, és azt mondja, majd el, de ez nem úgy van, hogy majd elmúlik, mert ez már veszélyes, mert látom rajta, hogy egymás után mindennap a csomó egyiket elmulasztom hideg vízzel, ha elhozza. De most már el sem hozza, mert annyira, annyira fél, hogy ne lássam meg, hogy a kislány állandóan elesik.

R.: - Nekem egy ütött szöget a fejembe. Lehet szemészeti megbetegedés, szemészeti probléma ezek mögött az elesések mögött?

dr. Sényi Katalin, gyermekszemész: - Hát meg kell, meg kell azért vizsgálni.

R.: - Dr. Sényi Katalin, gyermekszemész.

dr. Sényi Katalin: - De leggyakrabban túl gyorsan jár és még nem tanult meg kommunikálni rendesen, járni rendesen. Túl heves, aktív gyerekeknél van az, hogy nem figyelnek oda, mit csinálnak. Szaladgálnak a szobába, nem néznek a lábuk elé. A szemészeti oka, a látásromlás oka az elesésnek csak akkor van, ha nincs látótere.

R.: - Ha egyáltalán nincs?

dr. Sényi Katalin: - Valamelyik szemén nincs látótere. De azt ki lehet nagyon gyorsan deríteni. Le kell takarni az egyik szemét és megfigyelni, hogy fél szemmel megtalál-e mindent az asztalon. Tehát hogyha van látótér hiánya, akkor nekimehet asztalnak, széknek és egyebeknek. Úgyhogy jogos a nagymama aggodalma, nem vetem el, meg kell vizsgálni. De a 80%-a ezeknek a babáknak még a tanulás periódusában van. Tanul járni és tudjuk azt, hogy ütött-kopott térdekkel, kezekkel jelennek meg a bölcsődés-óvodás korú gyerekek általában a játszótérről hazafelé, mert gyorsan, hevesen reagálnak a dolgokra.

R.: - Igen. Nekem csak az volt furcsa, hogy örökké a homlokára esik a gyereke. Ez azért nem olyan nagyon jellemző.

dr. Sényi Katalin: - Hogyha az aránytalan test, mert ugye tudjuk, hogy kb. 4 részre osztható egy gyereknek egy 2 éves gyereknek a testmérete és a fej az egynegyed része, míg egy felnőttnél egy nyolcad része, biztos, hogy nehezebb is megtartani a fejecskét, az egyensúlyát. Ettől teljesen függetlenül lassan, fokozatosan erre lehet tanítani. A babák a fejükre esnek. Nagyon ritkán esnek a popsijukra, a fejükre szoktak esni. Ha legurulnak az ágyról a fejükre húzódnak le. Meg kell tanulni, hogy kitegyük a kezünket, ez egy tanulási folyamat. És aztán lassan az ügyesebbje megtanulja. Nem mondom azt, hogy sok esés után kell ezt megtanulni. Meg kell vizsgálni egyrészt az egyensúlyérzetet, meg kell vizsgálni a vérnyomást is tényleg, de hát ez nagyon ritka, hogy ezzel probléma lenne. Általában nem ezzel van probléma. Meg kell figyelni, hogy mikor esik el. Akkor, hogyha fölkel és még nincs egészen magánál, hogy éhes, lehet ilyen probléma is, úgy gondolom, hogy igaza van a nagymamának, meg kell egy kicsit nézni ezt a gyereket, de lehet, hogy a 80% közé fog esni és egy-két hónap múlva vidáman elszalad a nagymama mellett. Az én gyerekeimnél úgy zajlott, hogy a nagypapa mindent eltett a gyerekek útjából és minden fiókot bedugaszolt, hogy ne rántsák magukra. Tehát nekünk felnőtteknek kell vigyázni arra, hogy minél kisebb traumával ússzák meg a lépcsőn járást és egyebeket.

- Egy 3 gyerekes anyuka vagyok, és a Szekszárdi Kórházban szültem háromszor. A harmadik kislányomat azért, mert hogy ismerem már a helyet, az orvost, nem voltam megelégedve ugyan a kórházzal, de gondoltam, hogy majd harmadszor jobb lesz. Hát borzasztó volt az az egy hét, amit ott töltöttünk és nem részletezném, mert minden anyuka tud ilyen borzalmakat mesélni, gondolom a kórházról, de a kislányom már elmúlt 3 éves és el van maradva az értelmi szintje a többi gyerekétől. Pszichológushoz járunk vele fejlesztésre, aki egyértelműen a szülés utáni lelki traumákra vezeti vissza az ő beszéd- és mozgásfejlődési visszamaradását.

R.: - Tehát nem szülési sérülés következtében.

- Nem.

R.: - Mert mi történt, ami ilyen traumatikus hatással volt rá?

- Nemcsak az ő traumájáról van szó itt, hanem a kettőnkéről. Tehát engem is ért trauma, lehet, hogy ez volt talán a nagyobb, bár ezt nem tudom. Kicsit kisebb súllyal született az átlagnál és legelső alkalommal még, amikor kihozták szopni, nagyon ügyesen szopott és utána úgy elrontották valahogy az egészet. Mert ugye a szoptatási időben éppen aludt, akkor erőszakkal beleöntötték ugye a tejet, mondván, hogy meglegyen a megfelelő adag, amit szopni kell és persze onnantól kezdve már nem nagyon akart enni sem. Csökkent a súlya, akkor mindenféle indokokkal elvitték mellőlem, keveset voltuk együtt, meg az egész embertelen bánásmód, ami végigkísérte ezt az egy hetet.

R.: - Tehát Ön azt mondja, hogy a 3 szülés során a helyzet egyre rosszabb lett?

- Igen és az, hogy rövid időn belül szültem háromszor, és nem tudom, bennem úgy felmerült az, hogy talán még emlékeznek rám, hogy rövid időn belül harmadszor vagyok az osztályon. És tényleg az a személytelenség, hogy egyáltalán, senkinek fel sem tűnt, hogy esetleg én már voltam ott, találkoztunk már, és hogy szinte még az orvosomnak kellett megkérnem, hogy valamit tegyen és hát ő próbált szólni, hogy mondjuk, ne etessék meg éjszaka tápszerrel, amikor rengeteg tejem van.

R.: - Nem volt baba-mama szoba éjjel-nappal?

- De igen, de hát ez nem úgy működött igazán, ahogy kellett volna.

R.: - Tehát elvitték?

- Nagyon sokszor elvitték, igen. Keveset volt velem.

R.: - De milyen indokkal vitték el?

- Vizsgálatokra. De nem kaptam erről sem papírokat, sem igazán semmi olyan eredményt, hogy most mit vizsgáltak rajta, meg mi történt vele.

R.: - És mivel bocsátották el a kórházból? Tehát mi volt a zárójelentésen, pl.?

- Hát ugyanazt a papírt kaptam, mint bármely más kismama a kisbabájával, amire csak a leglényegesebb dolgok vannak ráírva. Tehát semmi nem volt részletezve, mondván, hogy nincs vele semmi olyan probléma, amit külön kellene részletezni, csak kicsi volt a súlya. De azt is az orvosomon keresztül kellett kikönyörögnöm, hogy egy hét után hazaengedjenek minket, mert láttam, hogy ott a kórházban nem fog fejlődni tovább ez a kisbaba, hogyha itt maradunk.

R.: - Milyen súllyal született?

- 2700-nel.

R.: - Hát az azért nem abszurd.

- Persze, hogy nem, de hát egyre csökkent a súlya.

R.: - És magának volt teje.

- Rengeteg volt. De egyszerűen olyan körülményeket teremtettek, hogy nem tudtam szoptatni rendesen a gyermeket, pedig tudtam, hogy hogy kell, azt is tudtam, hogy mit akarok, hogy szeretném és nem lehetett.

R.: - És akkor úgy volt, hogy maga hazamentek, egyre rosszabb állapotban volt és egyre inkább romlott a helyzet?

- Otthon?

R.: - Igen.

- Mondjuk nekem sajnos utána kialakult egy szülés utáni depresszióm, de, de a helyzet végül is nem romlott otthon. Tehát a kisbabával már nem volt semmi.

R.: - Igen, őszintén szólva, erre gondoltam, ilyen szülés utáni depresszióra gondoltam elsősorban, amikor azt kérdeztem, hogy romlott-e a helyzet?

- Igen, nálam igen.

R.: - Igen, magánál, erre gondolok.

- Igen, de ez csak egy későbbi időszakba. Tehát évekkel utána bukkant fel olyan mértékben, hogy úgy tényleg rájöttünk, hogy depresszió, de hát ezt is a pszichológus ide vezeti vissza erre a.

R.: - Igen és akkor azt sikerült rendbe hozni, tehát kezelték magát.

- Hát igen, de még mindig, ha visszagondolok, most is, nem tudok indulat nélkül beszélni erről az egészről. Tehát.

R.: - Megértem.

- Ez engem nagyon felzaklat még ennyi év után is. Tehát több mint 3 év telt el. Én azt hiszem, hogy bennem is hiba volt, tehát nem szabadott volna nekem ilyen naivnak lennem, hogy na majd legközelebb talán egy kicsit jobb lesz.

R.: - Hanem?

- Meg hát az orvosomhoz is ragaszkodni akartam. A közelben lett volna más kórház, ahová mehettem volna, amiről jókat hallottam, de nem mertem váltani, mondván, hogy már két gyereket szültem ugyanott. Nem mertem a harmadikat megreszkírozni, hogy új helyre menjek és ezt már nagyon bánom.

R.: - Most már jól van?

- Én?

R.: - Igen.

- Jól vagyok, igen, azt hiszem, de nagyon rossz emlékeim vannak.

R.: - És a kislányt voltaképpen most mivel hordja a pszichológushoz?

- A beszédfejlődése és a mozgáskoordinációja kicsit visszamarad az életkorától.

R.: - Ühüm. Ő már óvodás?

- Igen, igen.

R.: - És az óvodában is ezt mondják vagy pedig ez egy picit a maga aggodalmassága?

- Hát egyértelmű, mert nem tud még úgy beszélni, hogy tehát én értem, amit mond, nem mindig, de sokkal később tanult meg beszélni is és járni is, mint a többi gyerekek.

R.: - És a két nagyobbal ez nem így volt?

- Nem, nem.

R.: - Én a telefonbeszélgetés alapján nemigen tudnám eldönteni, hogy valóban visszamaradott-e ez a kislány? Valóban arról van-e szó, hogy egy szülési trauma következtében olyan, amilyen. Ő azt mondja a beszélgetés elején, hogy a gyereket is, meg talán még inkább engem ért trauma. Minek van itt igazán jelentősége, hogy a trauma szót egyáltalán milyen értelemben lehet használni ennél az esetnél?

Békési Bea, pszichológus: - Pontosan olyan értelemben, amiről is beszél. Tehát hogyha ő traumásnak él meg egy helyzetet szubjektíven, akkor ez számára egy traumás helyzet volt. Ezt objektíven nagyon nehéz lehet megítélni.

R.: - Békési Bea pszichológus.

Békési Bea: - Nyilvánvaló, hogyha utánajárnánk az ő szülési körülményeinek, vélhetően semmi olyan kézzelfogható okot nem találnánk, pláne 3 év távlatából, amiről azt mondhatnánk, hogy direkt traumatikus hatás érte őt. A szülési trauma és minden egyéb pszichés trauma, mert itt pszichés traumáról van szó, hogy nem jól vezették a szülést technikailag, a pszichés trauma akkor van, amikor valami azt éli meg, hogy itt számára valami olyan dolog történt, olyan dolgot élt át, ami számára nem kielégítő, nem volt megfelelő, nem a számára megfelelő támogatást kapta.

R.: - Tehát magyarul nemigen lehetne objektíven azt mondani, hogy kérem szépen, hanem vitték volna el, mondjuk abból a szobából állandóan a gyereket vizsgálatra, akkor ez nem történt volna meg. Vagy a szülésvezetésnél, ha nem történt volna az, ami történt, akkor ez nem lenne így, hanem egyszerűen erről van szó, hogy a mamának magának nem felelt meg az a bánásmód, amiben részesült?

Békési Bea: - A mama sérült az alatt a bánásmód alatt, amiben ő részesült a szülése közben. Az, hogy számomra mi a normális, számomra mi a megterhelő és mi az, ami segít nekem, az egy nagyon szubjektív dolog.

R.: - De hát akkor ez előzőleg nagyon nehezen dönthető el a szülés előtt. Nemigen tudom felmérni, hogy mi az, ami ott rám majd így fog hatni, vagy úgy fog hatni. Bár a mama érezte ugye, mert az előző két szülése sem volt hogy úgy mondjam egy fáklyás menet, de ennyire rossz élménye nem volt. Halmozódtak ezek a rossz élmények?

Békési Bea: - Nekem az a nagy kérdésem, hogy vajon miért érezte reszkírozásnak azt, hogyha kilép ebből a számára rossz helyzetből, inkább vállalva azt, hogy benne marad?

R.: - Mert az ismeretlen az mindig kockázat.

Békési Bea: - A szülés az mindig ismeretlen. A körülményeit sem lehet egészen pontosan felmérni, és akinek már van tapasztalata, abból építkezhet. Manapság már nagyon sok olyan kismamával lehet találkozni, aki akár a terhesgondozás során vált, mert úgy érzi, hogy ez nem az ő helyzete. Nem azért, mert szakmailag lenen bármiféle kérdés vagy kifogásolnivaló, hanem hogy már manapság nagyon sok kismama igényli azt, hogy érzelmileg is partnerre találjon abban a szakemberben vagy abban a teamben, akivel ő együtt fog szülni.

R.: - Ez a mama megélte ezt a szülési traumát. Igaz lehet, hogy az ő traumája ilyen módon a hat a kisbabára, hogy az a fejlődésben visszamaradott?

Békési Bea: - Már ismerjük azokat a tényeket, hogy a nagyon korai időszakban a baba és a mama együttléte valóban nagyon fontos, meghatározó jelentőségű. Azt is tudjuk, hogy ez a meghatározó szó és a korai kötődésnek a jelentősége rövid távú hatással van. Ez nem határozza meg az egész életet, csak akkor, hogyha ez a nem teljes és nem megfelelő együttlét ismétlődik az élet későbbi időszakaiban is.

R.: - Tehát a beszédfejlődésére, meg a mozgásfejlődésére ilyen módon hathat ki a mama állapota?

Békési Bea: - Pontosan kellene ismerni a mama érzéseit, hogy amikor ő depressziós volt, baba ellátása érzelmileg milyen volt, milyenek az ő körülményei, milyen segítséget kapott otthon? Lehet, lehet, hogy igen, lehet, hogy nem.

R.: - Az is nagyon érdekes, hogy azt mondja a mama, hogy tulajdonképpen ő csak később, mondhatni évek múlva jött rá, hogy az egy depressziós időszak volt az ő életében. Ez ilyen nehezen felismerhető?

Békési Bea: - Nem ismerhető fel nehezen egy szakember számára. Átélője számára és a környezet számára nagyon nehéz szembesülni. Becsapja a környezet, nem érti, egyszerűen nem tudja megérteni, hogy most mi baja van. Hát túl vagy rajta, volt, amilyen volt, most már itthon vagy, hagyd abba. Holott ez a hangulat, ez a depresszív hangulat, ez a depresszió nem a konkrét körülményeknek szól. Nem arról szól, hogy rossz a férjem vagy mégsem ilyen gyereket akartam, hanem más milyet. Nem erről szól, hanem arról szól, hogy megszületett a gyerek. Olyan óriási változást jelent egy nő életében.

R.: - Még akkor is, ha harmadik?

Békési Bea: - Még akkor is, hogyha harmadik. Igazad van, az anyai tapasztalatok azok nagy segítségünkre vannak. De hogy itt tényleg olyan intenzív, mindent, szinte mindent megmozgató változások zajlanak nemcsak a testemben, hanem a lelkemben is, ami kifelé talán nem egyértelmű. Nincs kultúrája annak, hogy arról beszéljünk, hogy tulajdonképpen ez nekem olyan nehéz, mert lehet, hogy jobb volt nekem gyerek nélkül, mert akkor más volt az élet. Mindenki rám figyelt, meg nekem hoztak ajándékot, most meg a gyerekemnek hoz, és én már nem is számítok, meg etetnem kell, meg mindenkiről nekem kell gondoskodni. Nagyon sok minden változott a szülésben és a szülés körüli időszakban, de az még nem, tehát odáig nem jutottunk el, hogy hitelt tudnánk adni az új mama érzéseinek, és azt tudnánk mondani neki, amikor azt mondja, hogy hát nem is tudom, mi bajom van. Hogy gyere, dőlj ide a vállamra, gyere, megölelgetlek, sírd ki magad. Azt mondjuk neki, ne sírj, nincsen okod rá.

R.: - Itt van a gyönyörű gyereked. Igen, lehet, hogy a baba megszületése után az egész család és az egész környezet oly mértékben figyelt a babára.

Békési Bea: - A babára igen.

R.: - Hogy a mama teljes mértékben háttérbe szorult.

Békési Bea: - Igen és talán karikírozom a dolgot, de hogy arra a babára, aki a mama volt valamikor, és aki még valahol ott hordozza a babaságát, arra már senki nem figyel, és mint hogyha ez a baba sírna, hogy még rám is, és hogy igenis szüksége van ezt az óriási változást megélő felnőtt embernek is differenciált támogatásra. Hogy ő sírhasson, hogyha éppen sírhatnékja van, mert kell gyászolnia azt az időszakot, amikor még ő volt a baba és innentől kezdve soha nem kerülhet igazi gyerekszerepbe.

- Egy tapasztalatomat szeretném megosztani. Van egy 4 és fél éves kisfiam, és 1 éve logopédushoz járunk körülbelül, és ő küldött el, hogy egy alapozó terápiára járjunk, hogy fejlődjön a beszéde. Viszont neki ilyen, hát nem is túlmozgásos, hanem a figyelmével volt gond. Tehát egy mesét például nem bírt végighallgatni. Ha rajzolt is, húzott két vonalat, elszaladt. És egy évig jártunk erre a mozgásfejlesztésre, és mint, akit kicseréltek a kisfiam, olyan.

R.: - Mi volt egyébként az a logopédiai probléma, amivel odakerültek?

- Hát őneki úgy indult, hogy megkésett beszédfejlődés, de végül is hát azt mondta most a logopédus, hogy valószínű, hogy egyéb, tehát most már jól beszél, most már csak hangzókat kell nála javítani, mert az orrmandulája olyan nagy volt, hogy ki kellett neki venni. Végül is későn derült ki, 3 és fél éves korában, hogy nem hall rendesen a gyerekem.

R.: - Annyira tipikus, amit elmond és annyira fontos, hogy elmondja.

- És nem, most is van egy ovis csoporttárs, aki 6 és fél éves és ugyanezzel a problémával küzd, hogy mondja az anyukája, hogy egyszerűen nem bír leülni a gyerek, nem csinálni semmit. És veszekszik vele, és hiába veszekszik, mert szegény gyerek nem képes arra, hogy ezt megtegye. És most is, végül is az év végére egyedül maradt a kisfiam, mert az összes többiek lemaradtak, mert úgymond csak torna.

R.: - Igen, igen.

- Jó egy picit. Amit nem mert az én fiam, tehát hogy csúszdára fölmenjen, ő magasra fölmenjen, ő bármit megcsináljon, erre azt mondta, hogy nem. És egy év, mint tehát a viselkedése annyit változott a mozgás által, hogy tehát el sem tudom mondani. Én nem gondoltam volna, hogy a mozgás által ennyi minden megváltozik a gyerekemben. Tehát van rá módszer, tudnak rá segíteni, de már egy 6 éves kisfiúval, kislánnyal már nem biztos, hogy. Tehát iskolára és egyéb kudarcélményei vannak, mert vagy agresszív lesz vagy olyan, mint az én gyerekem, hogy félénk. Mindenre azt mondta, hogy nem, nem és annyi bátorságot szerzett a mozgásfejlesztés által. Tehát most állatkertben voltunk hétvégén, Budapesten, és ott láttam ilyen kisgyerekeket, ilyen táncstúdió bemutató volt és annyira látszott, hogy összerendezett a gyerekeknek a mozgása és 5-6 éves gyerekeket visznek táncstúdiókba, tehát nem tudja azt még egy gyerek megcsinálni. Még egy 10 éves gyerekeken és kislányokon láttam, hogy egyszerűen nem neki való.

R.: - Így van.

- És nem erre diszfikál, nem hogy mozgását fejlesszék tényleg, mert királyfi vagy, menjél fel a bordásfalra. Akkor meg kell csinálni, átmenni zsámolyon. Nem, mert fölmenni bordásfalra, nem mert a zsámolyra, labdával nem, semmit nem és egy év alatt mondom, szárnyakat kapott a gyerekem.

- Olyan gondom van, hogy van egy közel 2 éves csodaszép kislányunk és beszéddel is nagyon nagy gond van, illetve hát nem beszél még, meg a nyeléssel.

R.: - Hogy érti azt, hogy a nyeléssel?

- Darabosat nem tud nyelni, mert öklendezik és fordultunk már, ugye mi közel vagyunk Békéscsabához, ill. Gyulához, Szegedhez, azt mondták, hogy majd megoldódik, nem kell vele foglalkozni. De hát mi mégiscsak aggódunk.

R.: - És akkor mit eszik ez a kislány?

- Hát pépeset, meg folyadékot.

R.: - Na most az úgy volt, hogy az édesanya akkor, amikor ez szokás, akkor elkezdte neki odaadni a darabos ételt, vagy pedig?

- Így van, így van és akkor igazából nem is fogyasztotta. Se a kekszet, se a piskótát, nyalogatta, és igazából nem fogadta el. És szerintünk a beszédével is összefüggésben van. Nem tudunk most már hová fordulni.

R.: - Mi az, amit mond egyáltalán?

- Hát gagyog csak, de érthető szó nincs.

R.: - Egyetlen szót nem mond?

- Nem, nem.

R.: - És ahová fordultak mindenütt azt mondták, hogy nem probléma?

- Hát az az érzésünk, hogy igazából ez ügyben meg sem vizsgálták, mert most legutóbb Szegeden kivették az orrmanduláját, azt gondolták, hogy talán összefüggésben lehet valamivel. De a helyzet nem javult, talán annyit, hogy nem beteg.

R.: - Mindenki könnyebb helyzetbe volt, mint mi, nevezetesen azok, ahová a család fordult ezzel a kislánnyal, mert látták. Mi nem látjuk. Van-e valami elképzelése igazgatónő arról, hogy hová kéne menni?

Csabai Katalin, logopédus: - Nem tudom, hogy Békéscsabán és Szegeden hol jártak, mert ezt nem említi az édesapa.

- Csabai Katalin, logopédus.

Csabai Katalin: - De ha egy gyerek 2 éves korában még csak gagyog, az mindenféleképpen egy megkésett beszédfejlődésre utal. Ennek nagyon-nagyon sok oka lehet. Viszont ami miatt elgondolkodom, hogy ő azt mondja, hogy nem tud nyelni darabosat. Én úgy gondolom, hogy ez elsősorban mindenféleképpen egy foniáter szakorvosra tartozna. Ilyen nagyszerű foniáter szakorvosnak ismerem például Makón dr. Stepper Magdolna főorvosnőt vagy hát Szegeden is, Békéscsabán is az úgynevezett foniáciai rendelést. Tehát a fül-orr gégészeten, audiológián, a foniáter szakorvost és a foniáter szakorvos, és gyógypedagógusnak együttes vizsgálatára lenne szükség, diagnosztizálásra, mert itt valószínű egy olyan összetett problémáról van szó, amit sajnos így telefonon keresztül nem lehet megoldani, és nem is lenne tisztességes dolog, azt hiszem, ezt így diagnosztizálni, vagy bármilyen tanácsot adni.

R.: - De hát az édesapa úgyis azt kérdezte, hová menjenek, arra meg talán sikerült tanácsot adnunk.

Csabai Katalin: - Hát remélem.