Vendég a háznál
2003. 09. 26.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Társadalmi vitákat, polémiákat eredményezett ez a kedvezményezett ikergyes-rendelet január óta, iker gyerekek esetén hosszabb a gyes, dupla a gyes, merthogy iker gyerekeket nevelni nehezebb, és más helyzet, speciálisabb helyzet, mint mondjuk tizenöt hónap különbséggel két gyereket. Ez a kérdés, hogy valóban nehezebb teljesen egykorú ikreket nevelni, vagy voltaképpen azért olyan nagyon nem különbözik attól, hogyha, mint hogyha mondjuk, egy év lenne köztük?

- Az az igazság, hogy nehezen válaszolok erre a kérdésre, merthogy én személyesen érintett vagyok, úgyhogy én azt gondolom, hogy nagyon elfogult vagyok. Merthogy nekem soha nem volt egy gyerekem, tehát én nem tudom, milyen az, egy gyereket nevelni, és aztán tizenkét vagy tizenhárom hónap múlva még egyet, mert nekem ikreim születtek, és én nagyon sokat tanultam abból, hogy, hogy az ikres lét az milyen. Erősen fegyelemre tanított, következetességre szoktatott, és azt gondolom, hogy, hogy főleg anyagilag nagyon megterhelő. Tehát hogyha azt nézzük, hogy, hogy gyerek, meg figyelem, meg szeretet, két gyerek, akárhány év korkülönbséggel születik, ugyanúgy igényli. De anyagilag azért nagyon megterhelő, mert egyrészt egyszerre kell vásárolni a gyerekeknek nagyon sok mindent, tehát hogy ilyen, hogy öröklés, meg egyebek, ez adott esetben nem működik. Másrészt meg az ember néhány olyan luxuscikket is megenged vagy meg kell, hogy engedjen magának, amit egy gyerek esetében esetleg nem tenne meg, tehát most ezt nem saját példából mondom, de el tudom képzelni, hogy ikres családban nagyon jó szolgálatot tesz egy sterilizáló készülék, holott egy egygyerekes anyuka ki tud főzni ezt, azt, amazt, sterilizálni. De hát mennyivel egyszerűbb öt percre betenni, vagy nyolc percre a mikrohullámú sütőbe, és kész a dolog, és mehetek vissza szoptatni, vagy ne adj Isten, aznap ráérek zuhanyozni. Ha csak azt vesszük, hogy hogy fér be három gyerek egy kocsiba, hát nehezen, lehet, hogy nagyobb autót kell vásárolnom, szóval valahogy sok minden van.

R.: - És vajon az könnyebb, vagy nehezebb, hogy a fejlődésben ugyanazok a problémák hát egy időben jelentkeznek két gyereknél?

- Ez, ez sokkal könnyebb, nagyon könnyű az a helyzet, hogy mindig van egy kontrollcsoport, mivelhogy két gyerekem van, tehát ez a szoptatás első heteiben kiviláglik, hogy amikor összeszalad az összes jóakaratú nagynéni, és siránkozik azon, hogy hasmenése van a gyereknek, akkor én azt tudom mondani, hogy de hát a másiknak nincs, akkor nem az én készülékemben van a hiba. Tehát nem arról van szó, hogy az anyatejbe valami olyasmi került, amit én a nagykönyv szerint nem ehettem volna, hanem hát így működik a gyerek, és ezt számos alkalommal nagyon jó dolog az anyának tudni, hogy én normális vagyok, mindkét gyerekem normális, csak egyszerűen különböző. Ugyanúgy a második gyereknél, hogyha különböző időbe születik két gyerek, sokkal felszabadultabb és rutinosabb már a szülőpár, hiszen tudja, hogy azért nem rajta áll, vagy bukik minden, s az ikreknél ezt rögtön meg lehet tapasztalni. Persze ennek az az ára, hogy, hogy a huszonnégy órából negyvennyolcat kell csinálni.

- "Hallgattam azt a műsort, amelyben az ikrekről volt szó, tulajdonképpen a vitázó felek mindegyikével egyet kell értenem. Nekem bár nincsenek ikreim, de el tudom képzelni, mennyire nehéz lehet két pici babával, különösen az első hónapokban. Segítség nélkül szinte lehetetlennek látom, és nagyon örültem, amikor felemelték a nekik járó juttatások összegét, még eszemben volt, amikor egy ismerősöm háborgott az egy gyermeke után járó adókedvezmény alacsonyságán, és kiszúrásnak tartotta, hogy a többgyermekesek jóval magasabb összeget vonhatnak le az adójukból. Hiába mondtuk neki, hogy a nagycsaládosok jó része csak töredékét tudja érvényesíteni a kedvezménynek, ő csak haragudott tovább, mert észre sem vette, hogy az előző évihez képest még ő is sokkal jobban járt. Éppen ezért igazán örvendetes, hogy legalább az ikres szülőknek könnyebb a helyzetük. Aztán eszembe jutnak külföldi ismerősök, akik ledöbbentek a hároméves gyermekgondozás lehetőségén, hiszen a nyugati országokban hat hét és hat hónap között mozog a hasonló lehetőségek időtartama, igaz, náluk a férj fizetése magasabb, mint nálunk, és jobban támogatják a részmunkaidős foglalkoztatást az édesanyák számára. Ugyanakkor a saját helyzetemet ismerve igazat kell adnom a másik félnek is, az első gyermekem áldott jó volt kiskorában, így a ruhái, cipői szinte hibátlan állapotban maradtak a testvérére, de a tervezettnél korábban, másfél év után érkezett a harmadik gyermekünk, és azért ez sem könnyű helyzet, hiszen a legnagyobb már iskolás lett addigra, ez is sok kiadást és időt, elfoglaltságot jelentett. Körülbelül egy-másfél év után már nagyon hasonló az ikrek neveléséhez a kis korkülönbségű testvérek nevelése mind elfoglaltságban, mind időben. A harmadik gyermekre sok mindent újból meg kell venni, nekem még az is szerencsétlenséget jelentett, hogy a fiam a korkülönbség dacára kétéves korára utolérte a nővérét, és teljesen egyforma méretet hordtak ruhában és cipőben egyaránt. Bizony akkor nagyon elkelt volna a dupla gyes nekünk is, hiszen új ruhát csak ajándékba kaptak a rokonoktól, vagy ha maradt időm, varrtam nekik. Én az egészséges cipőt tartom a legfontosabbnak, azon úgy vélem, nem szabad spórolni, de így még a turkálós ruhákra sem maradt elég pénz, csak ismerősök, a Nagycsaládos Egyesület és a máltaiak segítségével tudtunk túljutni ezen a nehéz időszakon. Ekkorra megszületett a negyedik gyermekünk, ruhával már nem volt komoly gondom, de a két nagyobbat nem vették fel helyhiány miatt az óvodába, és a délutáni alvást is éppen ez időben hagyták abba. Az ezután következő egy év lelkileg és fizikailag volt nagyon nehéz, és úgy vélem, semmiben sem lehetett könnyebb, mintha két ikergyermekemmel lettem volna otthon. Pontosan tudom, hogy a tudatosan sok gyermeket vállaló, azokat gondosan nevelő szülők nagyon sokszor vannak az enyémhez hasonló helyzetben, és állítom, hogy a megterhelésük adott élethelyzetben egyenértékű lehet a ikreket nevelő szülőkével. Csak ennyit kívántam elmondani. Én annak nagyon örülnék, ha a nehéz helyzetben levő szülőknek sok lehetősége lenne segítséghez jutni, karitatív ruhákkal, hasznos pályázatokkal, jó műsorokkal. Kívánom, hogy kialakuljon a mi újnak számító társadalmunkban is az igény és a lehetőség a problémák megvitatására, a társadalmi gondokra érzékenyen odafigyelő önsegítő civil kezdeményezések létrejöttére. Ehhez nagy segítség az Ön és munkatársai kiváló műsora. Tisztelettel: Tóth Teodóra."

R.: - Amikor arra készültél, hogy családanya legyél, akkor szeretted volna, hogyha esetleg ikreid születnek?

- Mi nagyon sokan vagyunk, hatan vagyunk testvérek, és mindig arra gondoltam, hogy miért nem vagyunk mi is a családba ikrek.

R.: - És ebből az ikerlétből mi volt az, ami téged vonzott?

- Engem az vonzott, hogy nagyon kötődnek egymáshoz, és egymást érzik, és féltik egymást, sokkal jobban kapaszkodnak, ragaszkodnak egymáshoz, sokkal szeretetteljesebben közelednek egymáshoz, mint azok a gyerekek, akik nem, tehát akik nem ikrek.

R.: - Amikor hordtad őket, meg tudtad különböztetni, vagy kapcsolatot tartottál külön az egyikkel, külön a másikkal?

- Igen, az egyik babát fiúnak éreztem, mert annyira eleven és olyan erős, ott is ilyen célratörő baba volt, éreztem, hogy az egyik egy nagyon erélyes, és a másik egy nagyon kellemes és csendesebb, visszafogottabb gyerek. Minden évben elmegyünk az összes találkozóra, amit Ercsibe szokták megszervezni, és szinte mindegyik édesanya meg édesapa azt tudja mondani, hogy a elsőszülött az a domináns, aki erélyes és határozott, bátor és mindig első akar lenni mindenbe.

R.: - Amikor bent vannak a pocakban, akkor ez ugye megnyilvánul, az anyuka elfogadja, de amikor megszületnek, akkor válik ez az egész nevelési problémává.

- Lehet, óhatatlanul is én is rányomtam a bélyeget, hogy most az első az biztos, hogy egy ilyen erélyes, talpraesett és egy ilyen céltörő, és valószínű, hogy én is hozzásegítettem egy picit, hogy az is legyen.

R.: - Tehát nem arra törekedtél ösztönösen, hogy kiegyenlítsed?

- Nem akartam kiegyenlíteni őket, nem, magának kiharcolta, hogy ő volt, aki mindig hamarabb kellett enni, tehát szopizni, és a Dévava volt az, aki mindig kivárta a testvérét, hogy jól lakjon, és majd ő következett.

R.: - Vannak, akik azt mondják, hogy félnek attól, hogy ikreik lesznek, mert attól tartanak, hogy lehetetlen a két » gyereket « egyformán szeretni egyszerre, mert ugye amikor újszülött, akkor is az egy ismerkedés, ez hasonlít - valaki azt mondta - mint a mézeshetek, hogy össze kell szokni ezzel az új kis emberkével, és kettővel együtt azért sokkal nehezebb talán.

- Biztos, hogy ez így igaz, de én mind a kettőt külön tudtam szeretni, a mai napig is, és úgy oldottam meg, volt, amikor úgy féltem, hogy nehogy többet adjak a másiknak is a szeretetemből, de ez gyerekre válogatott még az ikreknél, hogy van, amelyik többet igényel, van, amelyiknek a kevesebb. De szeretetből nem lehet keveset adni, szeretetből mindig nagyon sokat kell adni, és egy anyának olyan nincs, hogy elfogy a szeretete. Ez olyan, hogy mindig gyűl, és mindig az anyát az fűti, és az apát is, mert óhatatlanul az apát nem szabad, meg a testvért sem kihagyni ebből a családból, meg a nagyszülőket sem. Ez annyira érdekes, hogy amikor nem volt az egyik, mert ugye hogy elég nehéz volt, a nagyszülők is idősek, hogy egyszerre mind a két unoka ott legyen, volt olyan, hogy megpróbáltuk, és vagy el kellett hozni, vagy oda kellett vinni a másikat is, de én úgy érzem, hogy mind a kettőnek tudtam adni annyi szeretetet, hogy nem érezte a másik azt, hogy többet kap.

R.: - De vannak ilyen drasztikus dolgok ám, mint például az etetés, egy ideig mindenki megpróbálja, hogy az egyiket szoptatja, azután a másikat szoptatja, de háromóránként ez, ez egybefolyik, ha külön megy, és így egyszerre szoptatják az ikres mamák az ikreiket, az hogy lehet, amikor egyszerre mind a kettő szopik, egyszerre mind a kettőnek szeretetet adni?

- Megpróbáltam ezt az egyszerre való szoptatást, nagyon jól működött, csak nagyon-nagyon fárasztó egy fotelba ülni, és a két gyereket a két melledre tenni. És én azt mondom, hogy a gyereknek az anya szívénél van a helye, tehát úgy döntöttem, hogy akkor mégis jobb, hogyha megszoptatom egyszer az egyiket, és akkor leteszem, és ugyanúgy a kezemnél van, és simogatom, mint a másikat, ugyanúgy a szívemhez tudom tenni, és ugyanúgy tudom szoptatni. Volt olyan, hogy attól féltem, hogy vajon nem adtam-e az egyiknek többet, mint a másiknak, és az ételnél is, ha banánt eltörtem, akkor azt mindig úgy törtem, ha véletlenül nagyobbra sikerült, akkor leharaptam azt a felét, amelyik nagyobbra volt, és akkor úgy adtam oda, hogy ne érezzék azt, hogy egyik többet kap, mint a másik.

R.: - Azt mondják, akik az ikresekkel foglalkoznak, hogy figyelik az ikreket, hogy azok a játékok, azok a kommunikációs dolgok, kapcsolati dolgok, amik méhen megtörténnek két ikertestvér között, azok születés után is előjönnek. Szokták mesélni például, hogy egy ilyen esetet, hogy a függöny két oldalába bújnak, és akkor próbálják a függönyön keresztül egymás kezét érezni, és hogy ez is egy ahhoz hasonló játék, ami a méhen belül zajlik.

- Nekünk nem is egy ilyen, van nekünk ilyen fotónk, például egy hatalmas nagy ablak, amikor például abba a lakásba laktunk, hogy a két kislány bebújt a függöny mögé, és akkor egyszerre bújt ki mind a kettő, és akkor egymást átölelték, de nem tudom, hogy találták meg, amikor két külön helyen bújtak be, és akkor kiszaladtak, és egymást átölelték. És a szekrénnyel is, volt olyan, hogy bebújtak a szekrénybe, és akkor, mikor kinyitották a szekrényajtót, mondjuk az egyik baloldalt, a másik jobboldalt bújt be, amikor így kijöttek, hogy egymásra találás, és akkor egymást átölelték. És ugye amíg picik, akkor megvan ez a zsargonnyelv, tehát egymást érzik, ők egymásra néztek, és akkor is értették egymást, beindult nekik egy ilyen metakommunikáció, egy ilyen nyelvbeszéd, ilyen testbeszéd, hogy egymást megérintették, és érezték. Én nem tudtam ebbe, sajnos sokszor kimaradtam.

R.: - És kevesebbet is beszéltek?

- Kevesebbet is beszéltek, kevesebbet is beszéltek...

R.: - Másokkal is, vagy csak egymással?

- Egymás között, ránéztek egymásra, és akkor következett a játék, egyszerűen ugyanazt a vödröt ragadták meg, ugyanazt a kislapátot, és a ruhát megérezték, például hogyha egyforma volt teljesen a színük, a tapintásról, a szagról.

R.: - Hogy melyik a saját ruhájuk?

- Igen, melyik a sajátja, és ezt nem hitte el nekem az óvónéni sem, amikor teljesen egyforma cipőjük volt, és tiltakozott, hogy ez az enyém, márpedig nem az Orsolyáé, és az Eszter mondta, ez márpedig az enyém, és mondtam az óvó néninek, természetes, ők érzik.

R.: - Ez azt is jelentette, hogy nagyon egymásba is zárkóztak, tehát hogy nehezen barátkoztak kifelé másokkal?

- Hát igen, őnekik megvolt az ő kis életük, játszótársat nem kellett nekem keresni sosem, sose volt gondom, hogy az én gyerekem sír, hogy nincsen, akivel játsszon. Ők ketten nagyon jól, szinte nem is kellett beleavatkoznom, hogy megtaláljam azt a módszert, hogy hogyan tanítsam játszani, ők egymást észrevétlenül. Szinte pörgött ez az egész, olyan szépen játszottak, és például volt olyan is az életbe, hogy az édesapjuk kamionos, és elvitte az egyik kislányt, itthon ugyanazt a ruhát vette föl, ugyanazt a kis nacit, ugyanazt a kis pólót vette föl magára, és azért kérdeztem rá a férjemtől, mert én ezt nem akartam elhinni, hogy ezek a gyerekek ennyire érzik egymást, hogy...

R.: - Történést is megéreznek, hogyha az egyikkel baj van, vagy...

- Igen, megérzik, megérzik, azt is megérezte, hogy például, hogy anya, hívjuk föl az apát, mert csak nem történt valami, mert nekem olyan. És a férjem ült a parton, és mondta neki, kislányom, nem szabad bemenni, és ült, és gyönyörködött a Dunába, és akkor úgy, ahogy csörögött a telefon, rászólt apa, jé, az Eszter bent van a Dunába, és mondom, az Orsolya nagyon aggódott, hogy csak nincs valami probléma, hívjuk föl.

R.: - Ez többször is előfordult, vagy ez egy kivételes történet?

- Ez egy kivételes eset, de nagyon sokszor megérzik egymásnak a, tehát egy huszonnégy óra elteltével bekövetkezik az, ami az egyiknél már bekövetkezett, huszonnégy óra múlva a következőnek is biztos be fog valami következni.

- Én az ikrekhez szeretnék egy szót hozzászólni vagy egy rövid mondatot, mi...

R.: - Magának is ikrei vannak?

- Igen, igen, kétpetéjűek, fiú, lány, és most végezték el az első osztályt. Mi külön osztályba írattuk őket egy iskolán belül ugye abban bízva, hogy az együtt töltött óvodás évek után bár mindig külön öltöztettük, saját kispajtási, baráti társaság volt, hogy az autonómiájuk így azért talán helyesebben alakul.

R.: - Pontosan.

- Na most, eltelt egy év, és reggelente, amikor beviszem a két gyereket, akkor az egyik, bár személyiségükben egy picit különböznek, mert a fiúcska egy, egy agyonszocializált, egy ilyen nagyon extrovertált típus. A lányka, ő egy, egy szolidabb, kötelességtudó, ha úgy tetszik, egy picit érettebb bizonyos tekintetben a korosztályánál, szorgalmas, tehát a fiúcska szeret bemenni az iskolába, üdvözlik egymást a pajtásaival, a kislány hát nem azt mondom, hogy egyenesen szorong, de nem szeret bemenni, nem érzi jól magát. Úgy mennek el egymás mellett némely tanítványokkal, osztálytársakkal reggelente, hogy nem is üdvözlik egymást, míg ugye én négy perccel előtte, míg az alagsorból fölviszem a másikat a másodikra, vagy fordítva, látom a különbséget. Úgyhogy mi azért döntöttünk úgy idén, hogy, és teljesen elfogadom azt, magunk is pedagógusok vagyunk, úgyhogy a legrosszabb fajta ugye, amikor így az ember a saját tudása révén próbálja meg a gyerekét nevelni, operálgatni, hogy, hogyha így együtt járnak, akkor ugye egymás nyomasztják, meg ugye...

R.: - Értem.

- ...esetleg kis gátlások lépnek föl, ez tény, de az, hogy...

R.: - És akkor hogy döntöttek most?

- Hát hogy egy osztályba fognak járni, és hogy ilyen áron nem kell az autonómia, tehát azt, hogy ugye az iskolába bejárnak, és reményeink szerint hosszú-hosszú éveket fognak ott eltölteni. Nekem elvárásom az iskolával kapcsolatban, hogy szeresse az intézményt, mint formát a gyerek.

R.: - Ez így van, csak tudja, én mondjuk a nagyesküt arra, hogy a kislánya megváltozik, és jobban fogja magát érezni a másik osztályban, nem tenném le.

- Ez kísérlet, tehát mi úgy látjuk, hogy a tanító bácsinak a személyisége, ahogy beszélgettünk erről, hiszen meghánytuk-vetettük a problémát...

R.: - Aki a fiának a tanító bácsija?

- Így van...

R.: - Igen.

- ...így van, egy kiváló 54 éves tanító úr, ő mondta, hogy ő elképzelhetőnek tartja, hogy lesz azért ebben változás. Én megkérdeztem előre, hogy ő hogy látja ezt, elképzelhetőnek tartja-e, és mindenekelőtt hát ő hogy fogadja, és mondta, hogy borzasztóan örülne, és hát azon van, ugye én magam volt tanárként meg igazgatóhelyettesként azt mondom, hogy azért az iskola, mint intézmény az egy olyan kooperációs terület a szülő és az iskola, a szülő és a tanár között...

R.: - Igen.

- ...és hát együtt keressük a lehető legjobbat a gyerekeknek. Hát most úgy látjuk, ugye így a gyerekek feje fölött döntve, de velük ezt megbeszélve, hiszen a nyarat óvatosan kérdezgetve, különböző ilyen indirekt módon ráutalva már az elején eltökélte magát a kislány, hogy, hogy, hogy ő is úgy látja, hogy talán a másik osztályban jobb lenne. Lehet, hogy ugye inkább egy ilyen előrevetített szorongás ez, hogy jó, legyen így, és akkor elfogadom a helyzetet.

R.: - Azt gondolom, hogy az Önök esete az a kivétel, ami erősíti a szabályt.

- Hát azért inkább így ellenpéldának mondtam azt, és nem is kukacoskodásból...

R.: - Persze.

- ...hogy van így példa. És mi eredeti szándékunk szerint ugye így is határoztuk el, és többen helyeseltek, volt, aki kétkedett, de azt látták a gyerekek is magukon és a gyerekekről gyerekkoruk óta, már kisgyerekkoruk óta, hogy, hogy külön személyiségek, tehát nem a Varga-ikrek, hanem, hanem van egy kisfiú, van egy kislány, másképp öltöznek, más játékkal játszanak, más az érdeklődésük.

R.: - Világos, világos. Én azt gondolom, hogy Önöknél ebből sem lesz semmi baj, mert nyilvánvalóan törekedni fognak arra, hogy a gyerekek megőrizzék magukat önálló személyiségnek, bár lehet, hogy egész életükben megmaradnak olyannak, amilyenek, tehát...

- Igen.

R.: - ...a kislány inkább egy jó tanuló, szorongó, mindenáron megfelelni akaró, akinek ez a fontos, a kisfia meg nyilván nem olyan gondosan figyeli a 'c' betűknek a kanyarítását, de remekül érzi magát.

- Abszolút, abszolút, ráadásul jó tanuló, nagyon jó fejű, tehát ez így nincs hátrányára. Nyilván ez a kislánynak egy picit azért vonzó is, hogy látja, hogy megdicsérték őt...

R.: - Igen.

- ...és jól érzi magát. Nyilván a felső tagozatnál és a gimnáziumnál majd ezt az egészet újragondoljuk, hiszen mi nem szeretnénk őket így testestül-lelkestül összekötni...

R.: - Igen.

- ...de a kisiskolás korban, az alsó tagozatban azt, hogy az intézményt szeresse, mint formát, és akarjon oda bemenni, azt nagyon fontosnak tartjuk.

R.: - Azt mondtad, hogy azt gondoltad, hogy fontos, hogy egyformába öltözzenek...

- Igen.

R.: - ...miért gondoltad? Most ne, ne a megbánást mondd, mert ezt utána elmeséled, hanem hogy miért, akkor miért gondoltad, hogy az egyforma a fontos?

- Azért, mert annyira, annyira nem értettem akkor még ezt az egészet, és azt hittem, hogy ennek így kell lenni, hogy igenis mindenki vegye észre, hogy nekem ikergyerekeim vannak.

R.: - És hogy ez egy büszkeség.

- Büszkeség.

R.: - Meg hogy nekik is büszkeség, vagy kéne, hogy legyen?

- Hát akkor még olyan picik voltak, hogy én ezt, ezt saját magam akartam ezt erőltetni, és sikerült is, hogy rájuk erőltessem addig, amíg az én tudatuk nem fejlődött ki igazán, hogy azért anya, én én vagyok, ő meg ő...

R.: - Tehát ők kezdték, hogy mást szeretnének öltözni?

- Igen, igen.

R.: - Az arcuk továbbra is egyforma, vagy, vagy azzal, hogy más a frizura, más az öltözék, így a jellegük is teljesen megváltozik?

- Teljesen más a személyiségük, teljesen más a személyiségük, az életvitelük, de a felfogásuk, az élethez való érdeklődésük. Ők rajz tagozatra járnak a kislányok, és teljesen más a rajzkészségük, a színkombinációjuk, tehát itt is kitűnik az, hogy látszik, hogy egymásnak teljesen a tükörképei.

R.: - De ezt miből látják?

- Ezt abból látják, hogy most elmennék tovább, hogy most már túltenném, tehát a rajzos dolgokat kihagynám. Például fogászat, betegségeknél is, az egyiknek a jobb arcán van a pattanás vagy a bal arcán, vagy valami kijön, ugyanúgy szembe a másiknak. Ha egyik a foga kijön a kis tejfog helyett a maradandó fog, akkor a testvérének a vele szemben fekvő fogsorán, az egyik kislányomnak leszakad a bal lábáról a cipő, a másiknak leszakad a jobb lábáról a szandál, szóval én nem tudom, ezek miért van így, nem tudom.

R.: - Amikor iskolába mentek egy osztályba kerültek, vagy...

- Sajnos most jöttem rá, most negyedik osztályosak a kislányaim, hogy én tévedtem abba, hogy másokra hallgattam, az én megérzésem az volt akkor, hogy külön osztályba kellene őket, óhatatlanul sikerül a pedagógusoknak összehasonlítani őket, tehát minősíteni, és nagyon bánom, hogy nem választottam el, hogy mind a két gyerek külön tudott volna fejlődni azon a területen, amelyikre éppen képessége van. Most szeretnének elválni egymástól, mert szeretnének külön, nagyon sok gyerek középiskola előtt szoktak elválni, de az enyémek most szeretnének külön, mert teljesen más az érdeklődési körük, most szeretnének már elválni, és most itt nagyon-nagyon nagy kérdés előtt áll a családom, hogy vajon jól fogunk-e dönteni, hogyha elválasszuk egymástól őket.

R.: - De hát ez mennyi elválasztást jelent?

- Hát csak az iskola.

R.: - De hát a többi?

- A többi meg úgyis, én, én mindig azt mondom, hogy az otthon, hogy mindig otthon vagyok, én várom őket haza.

R.: - Akkor viszont nem olyan tragédia talán, hogyha...

- Hát nem, nem, csak nem tudom, hogy hogy fogja majd őket érinteni, én, én az elsőszülött gyerekem azt tudom, hogy meg fogja állni a helyét, nem lesz vele probléma, mert ő veszi az akadályokat. De félek a második szülött, ő, aki szeret a testvérének az árnyékában meglenni, én tőle félek, hogy vajon hogy fogja majd elviselni, ha probléma adódik, nem tudja úgy megoldani egyedül.

R.: - De hát lehet, hogy éppen ez, erre van szüksége, hogy...

- Lehetséges, hogy jobb lesz, kipróbáljuk, ha nem fog menni, akkor még mindig van egy lehetőség, hogy újból egy osztályba járhassanak, de ők most szeretnének elválni egymástól.

R.: - Hány évesek?

- Tizenegy, de viszont én úgy próbálom most őket egy, tehát külön emberként. Most jutottam én is el oda, hogy megpróbálom külön emberként erősíteni őket abban, hogy mindeniknek megvan a maga értéke, és megpróbálom mindeniket, hogy önmagukat megtalálják, hogy, hogy ne legyen ez majd a későbbiekben nehéz, hogyha majd le kell válni egymástól.