Vendég a háznál
2003. 09. 24.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - És ha egyszer mondja el, az sem?

- Nem. Önállóan fel tud öltözni, bemegy, bemegyek utána, látom, hogy már a játékok az ágyon, még elő sem vette a ruháit. Tehát nem olyan dolgokat kérek tőle, ami ne lenne elvárható egy elsős gyerektől. Vagy pl. hogy egyen. És akkor elkezdik mindig ezt csinálni. Egyébként nem is az zavar, mert én el tudom viselni, csak az iskolában és ez már előjött, hogy ő elszórakozza az időt. Egyébként nagyon jó képességű és utána azért van lemaradva, mert nem azt csinálta, amit kellett volna. Hogy pl. itt az asztalnál és azt csinálja, hogy leül enni és akkor az ujjával, mint egy kis emberkével elkezd játszani, mászkál itt-ott, a tányér szélén, a poháron, ami nekem nagyon tetszik, nagyon aranyos, csak nem halad vele. Felkeltem reggel fél 7-kor azért, hogy 7 óra 20-kor el tudjon indulni. És már azt utálom, hogy én is, meg a férjem is, már a végén rákiabálunk, mert már 85-ször mondjuk neki, hogy fiam, gyere ki a fürdőkádból, mert 8 órakor neki ágyba kell bújni, akkor még mesélünk. Tehát olyan. Tehát én megcsináltam vele azt, hogy egy komoly terv van estére, tehát megvacsorázunk, felöltözik pizsamába, fogat mos, utána bemegy az ágyba, lefekszik melléülünk, olvasunk, verset mond, elköszön mindenkitől, tehát egy olyan folyamat, amire én azt gondoltam, hogy ebből ő fogja tudni, hogy mikor mi következik. De mégsem.

R.: - Mert akkor végül is este mi történik?

- Hát elmennek fürödni, megvacsoráznak, elmennek fürödni. Akkor mondjuk neki, hogy gyere ki a fürdőkádból, fél órát fürödhet, tehát nincs siettetve. Gyere ki a fürdőkádból és törülközött meg, mert nem marad idő a mesére. És semmi. Szóval nem értem.

R.: - Mindig ilyen volt?

- Hát ezt így nem tudom, hogy ez csak az utóbbi időben. Talán az, hogy ez az iskolával került színre. Addig ugye nem volt probléma, mindig elkéstünk az óvodából és akkor, amikor bementünk és látta, hogy a többiek már rég játszanak, akkor én mondtam neki, hogy látod, ez annak az eredménye, hogy nem igyekeztél. Vagy pl. most a leckéjénél is, amikor kész van egy feladattal, szól, én leellenőrzöm neki. Itthon vagyok, mert a kicsi az még nincs 3 éves.

R.: - Hallom igen, hogy van egy kicsi.

- És akkor bemegyek és látom, akkor néz föl és ugyanott tartott, amikor kijöttem. Csak sokszor már, tehát már a családban, tehát nem is én vagyok igazából a fő keresztmetszet, hanem a férjem, aki hazajön este 6-kor, már általában ideges. Mindenen fel tudja magát húzni. És hiába, amikor hazajön jókedvű, amikor a Marci egy ilyet előad és akkor ezt ugye ő húzza egy fél órán keresztül ugyanazt a tésztát, akkor ő elveszti a türelmét. Akkor viszont én kezdek el a férjemmel balhézni, hogy mikor már lefeküdtek a gyerekek, hogy hogyan lehetsz ilyen vele. Tehát ez már a kettőn kapcsolatát is kezdi megmérgezni, mert akkor már nekem sincs kedvem odabújni hozzá, mert azt látom, hogy ő ordít a gyerekkel. Én nekem ez nagyon fáj, és akkor én meg a férjemre haragszom meg. De, én a férjemnek ezt már sokszor elmondtam, hogy bemegy a fürdőszobába, fürdenek a gyerekek, és akkor Marci, te már miért nem jöttél ki és akkor a Kristófnak meg mondja, a kicsinek, hogy jaj, te meg mit. Tehát a hangnem.

R.: - Igen.

- Az egyiket ledorongolja, és na, és akkor, na mondjad szívecske. Sokszor elmegy minden életkedvem, pedig mi nagyon szeretgetjük a mieinket, de hát szóval én nem tudom, hogy ez azért ilyen hatással lehet a gyerekre, hogy az apja, tehát a kicsi nagyon nehezen jött össze. Tehát összesen 3 gyereket vesztettünk, tehát egy ikerpárt, meg utána még egy kisbabát. 24 hétre, meg 20 hétre egy ikerpárt és aztán a Kristóf, már teljesen úgy, hogy már nem is tudtuk, hogy akarjuk-e. Tehát nagyon-nagyon komoly lelki tusák voltak. Biztos vagyok benne, hogy a Marciba ebből is van, de ez még mindig engem nem vígasztal abban, hogy hát azért, akkor is kell valamit vele csinálni.

R.: - Így megy ez a családok, azt hiszem, hogy döntő többségében. Marci lassú vagy másról van szó?

Hódi Ágnes, pszichológus: - Úgy gondolom, hogy biztos, hogy van egy saját ilyen tempója is, ami nem biztos, hogy változni fog az élete során, hogy ő egy ilyen ritmusú gyerek marad, erre nagyon nagy az esély.

- Hódi Ágnes, pszichológus.

Hódi Ágnes: - Ugyanakkor azt is gondolom, hogy valahogyan visszafelé sülnek el ezek a fenyegetések, meg ezek a sürgetések, meg százszor megmondtamok. A konkrét helyzetre utalva mondanám, hogy nem elvárható egy első osztályos gyerektől, hogy reggel egyedül vegye elő a ruháját. Ha ki van készítve a ruhája, fel tudja venni, ha odamegyek a fürdőkádhoz, és azt mondom, hogy most jöjjön, akkor ki fog szállni. Ha beszólok az ajtón, hogy szálljon ki, akkor beszólhatok még 10-szer, akkor sem biztos, hogy célt érek vele. Tehát.

R.: - És az ebédnél a kis emberkék, amiket figurába csinál?

Hódi Ágnes: - Úgy gondolom, hogy ez megint arra utal, hogy érzelmileg ez a kisfiú még óvodás. Tehát sokkal nagyobb igénye van a játékra és a fantáziának a működtetésére, mint arra, hogy ő a külvilág reális ismereteit magába fogadja. Tehát ő érzelmileg talán még nem volt érett igazán az iskolára, amikor erre rákényszerült. Mindamellett úgy gondolom, hogy képes teljesíteni azokat az elvárásokat, amiket az iskola támaszt, ha otthon ezek a konfliktusok kicsit lecsitulnak. És igazán azt tudom javasolni ezeknek a szülőknek, hogy próbáljanak egy és általában minden ilyen hasonló balhés gyerek, vagy akikkel ilyen nehéz, tudom javasolni, hogy kicsit próbáljanak meg úgy bánni vele, mintha kicsit fiatalabb lenne az életkoránál. Tehát pl. kivenni a fürdőkádból úgy, mintha 4 éves lenne vagy 5 és úgy kikészíteni és reggel, amikor készülődés van, tudom, hogy ez nagyon nehéz, de lehet segíteni az öltözködésben.

R.: - Szerintem ez a papát nem nagyon fogja meggyőzni ez a tanács, mert itt egy másik fajta konfliktus van, az édesanya és az édesapa között.

Hódi Ágnes: - Úgy gondolom, hogy az apát az fogja a leginkább megnyugtatni és meggyőzni, hogyha nem egy veszekedő, már felajzott családba érkezik haza. Valószínűleg az támasztja ezeket a konfliktusokat közöttük, hogy ő, amikor megérkezik és ez gyakori a családokban, akkor szeretne leengedni, kicsit megnyugodni a napi munka után és a mamák pedig nagyon gyakran, amint beteszi a férj a lábát a lakásba, rögtön ráöntik az összes panaszt a gyerekekre, hogy tegyen rendet.

R.: - Igen, csak attól tartok, hogy az édesapa nem fogja a mamát elismerni azért, mert kisebb gyerekként bánik a fiával. Túlkényeztetett, túldédelgetett, nagyobb ez már, minek szolgálod ki, hangzik el családokban?

Hódi Ágnes: - Igen, a papáktól kevésbé ez az, ami elvárható, viszont az ő kezében is volna egy fontos eszköz. Pl. azt mondani, hogy milyen örömet szereznél nekem akkor, hogyha most kimegyek és mire bejövök, addigra készen lennél. Tehát az apák sokkal inkább a gyerekeknek a becsvágyára és az apai elismerés utáni vágyára tudnak építeni és nem annyira a dédelgetés eszközeivel szoktak élni. Ez nagyon hatásos.

R.: - És lehet, hogy Marci az édesapának jobban megtenné ezt, mint a mamának?

Hódi Ágnes: - Feltehetően igen, mert úgy gondolom, az kiderül ebből a beszélgetésből, hogy nem kapja meg a kisfiú azt az elismerést, amit megkaphatna, hanem szigort kap, és szemrehányásokat kap, miközben egészen biztos, hogy vágyik rá. Tehát az apa, mint tekintélyes elismerése sokszor sokkal fontosabb, mint a mamáé, akinek a szeretete így is, úgy is megvan. Nem kell érte megküzdeni.

R.: - Tehát egy picit feladatmegosztás kellene itt a szülők között akár?

Hódi Ágnes: - Úgy gondolom, hogy mindenképpen és ezzel mindenki jól járna, hozzátenném, hogy a papa is jól járna vele, mert kimarad valamiből, ami neki is nagyon fontos lehet és a saját életében egy nagyon fontos új tapasztalat lehetne.

R.: - Jó napot kívánok, Vendég a háznál.

- Jó napot kívánok. Egy ikerbabának a nagymamája. 7 hónaposak a babák. Az egyik kisfiú, a másik kisleány. Nagyon kedvesek, nagyon aranyosak, szeretetre méltóak. A legnagyobb szeretettel rajta csüggéssel van az édesanya és az édesapja ezen a két babán. Nekem két kérésem volna, amire szeretnék választ kapni. Először is, én egy fiúgyermeket neveltem és annak a nemi szervét én rendszeresen minden fürdés alkalmával felhúztam azt a kis bőrt, alatta megmostam, visszahúztam és ez minden fürdés alkalmával így volt. Helyes-e ez vagy nem, mert a kis menyem még nem láttam, hogy valaha is felhúzta volna ezt a kis bőrrészt a fütyijéről. A fiam, aki most már 40 éves, és a menyem, aki 38, el tudja képzelni, hogy milyen nagy ajándék ez a két baba.

R.: - Így van, így van.

- Ez az egyik kérdésem.

R.: - A másik?

- A másik kérdésem a következő, kb. 6 héttel ezelőtt történt. A kisleány jobbra is és balra is nagyon ügyesen forgott magától. A kis lába ujjait a szájába vette, a karjait örökösen mozgatta. Ilyen kis táncosnő mozdulatokat tett a karjaival. Megsimogat bennünket, mikor az ölünkben van, akkor felnyúl a karjával és simogatja az arcunkat. Na most, az történt, hogy egyik napról a másikra hirtelenébe, én úgy látom, hogy a gyermeknek a vitalitása kb. egy kétharmaddal visszaesett. És azóta is stagnál. Most, hogyha ő hasra fordul, akkor utána segítséget kér, hogy fordítsuk őt vissza, mert nem tud visszafordulni önmagától. Kevesebbet is eszik, mint a kisfiú. Jó, hogy a kisfiú volt, császárral születtek az első gyermek és őközöttük gyakorlatilag mindig volt egy 15 deka differencia.

R.: - Igen.

- Most már a kisfiú és a kislány között az elmúlt 2 hét alatt egy fél kiló differencia adódott.

R.: - De nem fogyott a kislány, csak lassabban fejlődik.

- Nem. Még a kisfiú az egy kis imposztor és mindent kinyomoz, mindent megnéz, csúszik-mászik, jön-megy, forog, tornászik, feszíti magát, de a kislány meg ül, és kellő áhítattal és komolysággal, halálos nagy nyugalommal ül. Tulajdonképpen én ezt a nagy nyugalmát kifogásolom.

R.: - Értem.

- És azt, hogy kevesebbet eszik, pedig ő volt a nagyobb étkű.

R.: - Önmagában az, hogy 7 hónapos korukban már ennyi mindent csinálnak iker létükre, ezt hozzáteszem, az szép teljesítmény.

- Ez az édesanyját köszönti, mert az édesanyja már legalább 2 hónapja a babákat kiülteti, énekel nekik, dalol nekik, képeket mutogat, magyaráz.

R.: - Hogy tetszik azt érteni, hogy kiülteti?

- Előfordul, hogy úgy foglalkozik velük, egy fél órát nézegetik a képeket, nagy szemekkel és ezeket nem fekve csinálják.

R.: - Világos, csak ha ő magától fölül, az egy másik történet.

- Nem, nem ül magától. Párnára, úgy gondolom, hogy egy kicsit föltámasztja. Minden gondolatuk, minden szeretetük ide összpontosul.

R.: - Persze.

- A menyem 100-szor abbahagyja az étkezését, a sajátját, hogyha valami, bármi, a legkisebb nesz is jön a gyermekszobából, úgyhogy nem érdemelnék meg.

R.: - Lombikbabák voltak?

- Nem kérdeztem meg, de valahogy én úgy gondolom, miután ilyen hosszú távon hiába igyekeztek, nem volt nekik babájuk. Én úgy gondolom, hogy ezek talán beültetett babák.

R.: - Jó, hát örülünk neki, hogy van.

- Jaj, hát mindenféleképpen olyan szépek. A kisfiú örökösen mosolyog és a kislány az kevésbé mosolygós, de hát, tessék elképzelni, hogy 7 hónap és felnyújtja a kis karját, hogy megsimogass az arcomat. Hát szóval, nem is tudom, hát létezik ez?

R.: - Engem tulajdonképpen az lepett meg a legjobban, amit a nagymama nem fogalmazott meg kérdésként. Azt mondja későn jött babák, 40 éves már a fia, a menye is 38. Ilyenkor óhatatlan volt a kérdés, hogy én feltegyem, lombikbabák voltak-e, és azt mondja a nagymama, nem tudom, én nem kérdeztem. Nem lepte ez meg?

dr. Szamosfalvi Imre, gyermekorvos: - Dehogynem. Ezt én valahogy képtelenségnek is érzem, mert annyira szorosan hozzátartozik egy családnak az ügyeihez ez, hogy egyszerűen nem értem, hogy nem tud erről a nagymama.

- Dr. Szamosfalvi Imre, gyermekorvos.

dr. Szamosfalvi Imre: - A nagymama vagy nem akar tudni róla, vagy pedig hát valami tényező van, ami megakadályozza a családnak ez irányú kommunikációját.

R.: - Miközben én nagyon tisztelem azokat a nagymamákat, akik nem szólnak bele keményen az unokák nevelésébe, akik nem akarnak minden km-kőnél valamit tudni, de azt gondolom, hogy ma már azért nem ott tartunk, amikor a lombikbabát valamiféle családi szégyent jelentenének.

dr. Szamosfalvi Imre: - Hát én nekem a szégyen szó az eszembe sem jutott ezzel kapcsolatban.

R.: - Azért még van.

dr. Szamosfalvi Imre: - Tehát biztosan vannak olyan környezetek vagy olyan miliők, amikben ez szégyennek számít, vagy szégyennek számít, csak én nekem ez nem fordult meg a fejemben, de hát akkor is lehet tudni róla.

R.: - Hát nyilvánvalóan ebből a kapcsolatból fakad, hogy a nagymama nem meri szóvá tenni azt, hogy vajon a kisfiú nemi szervének kezelése helyesen történik-e a menye részéről, vagy sem? Doktor úr, mit mond erről?

dr. Szamosfalvi Imre: - Igen. A mai álláspont szerint az anyukának nem kell húzogatni. Természetesen tisztán kell tartani, ameddig könnyen elmozdítható, addig mozdítja, és utána lemossa, és ezzel ő mindent megtett, amit meg kellett tennie. Hogyha 3 esztendős koráig sem lesz fölhúzható a bőr a gyereknek a fütyijén, akkor kell lépéseket tenni az ügyben, hogy szabaduljon már föl ez a fityma, és teljesen szokványosnak megfelelő helyzet kialakuljon. Az ültetéssel kapcsolatban, én általában le szoktam beszélni a szülőket arról, hogy kitámasztva ültessék a gyerekeket. Egy-egy gyerek annyit ül, amennyit a saját jószántából képes ülni. De nem szabad megakadályozni abban, hogyha el akar dőlni, mert elfáradt, mert a gyerek érzi a legjobban, hogy túlterhelte-e a gerincét vagy pedig nem, az üléssel, belefáradtak-e azok az izmok, amik az ülőhelyzetben megtartják őt és hogyha bekövetkezik, ha akadályt nem gördítek ez és akkor el fog dőlni és akkor pihenteti a gerincoszlopát, illetve, hát azt az izomcsoportot, amelyik az ülést nála biztosítja.

R.: - Ez meglepte egyébként ez a közlés a nagymamát, mert én is valami hasonlót mondtam neki. De ami őt igazán nyugtalanítja, az a kislánynak a fejlődése, amiről úgy látja, hogy megtorpant és egyre nagyobb a különbség a két ikergyerek között.

dr. Szamosfalvi Imre: - Na most, ezt pedig nagyon komolyan kell venni. Én a saját gyakorlatomban is nem egyszer volt olyan, hogy a jószemű nagymama vette észre, hogy itt valami nem egészen úgy történik, tehát a fejlődés megtorpant, akár szellemi, akár fizikai síkon vizsgáljuk és akkor alaposan utána kell nézni, hogy mi van a hátterében. Nagyon gyakran ilyenkor valami krónikus fertőzésre derül fény. Ne adj isten, hogy valami enzimzavara legyen a kislánynak, ami a szellemi fejlődésére visszahathat. Ezt talán nem is kellene megemlítenem, mert ez annyira ritka, hogy ezzel kár idegesíteni magát akár ennek a nagymamának, akár ennek a családnak, de bárkinek is, mert nem ez a jellemző. Elsősorban az szokott lenni, hogy valami enyhe kis, alig észrevehető betegség lepte meg a gyereket, aminek csak ebben van megnyilvánulása. Addig itt nem szabad megnyugodni, ameddig néhány alapkérdést nem tisztáznak. A táplálkozása körül az elmondás szerint minden rendben van, mert a testvér kitűnően fejlődik ugyanazon a táplálékon. Inkább azt kell nézni, hogy valami fertőzés, valami kis betegség nem érte-e a gyereket, és akkor ezt fölfedni, és kezelni kell.

R.: - Bármennyire nehezére esik is ennek a nagymamának, ugye az elmondottak szerint, mégiscsak itt valamiféle családi kommunikáció jó lenne.

dr. Szamosfalvi Imre: - Feltétlenül szükséges lenne.