Kata
Maga az óra nekem hatalmas élmény, a kapcsolatfelvétel a babával egy csoda. Mivel én még a terhességem korai szakaszában olvastam a könyvet, hamar elkezdtem beszélgetni a babához, szerintem az is nagyon sokat jelent, de ami az órán történik össze sem hasonlítható ezzel. Raffai doktor egy fotelben ül, te pedig fekszel egy ágyon, ő mögötted van. Először megkérdezi, hogy hogy vagy, mi történt veled a múltkori találkozás óta, aztán nagyon nyugodt hangon segít abban, hogy átadd magad a testednek, kikapcsold a külvilágot. Én már eddig is csináltam relaxációs gyakorlatokat, úgyhogy ez az ellazulás könnyen megy, talán ebből adódóan hamar fel tudtam venni a kapcsolatot a babával.
Ez szerintem tulajdonképpen egy, a freudihoz hasonlítható analitikus állapot, amikor a benned előjövő érzéseket az agy képekké transzformálja és ezekben a képekben látható a baba, a méhed. Amiután megtalálom így a babát, beszélek hozzá, ezt nem hangosan, mert Raffai szerint a belső hang sokkal erősebb. Nekem fontos, hogy a dokit folyamatosan tudósítsam a bennem zajló dolgokról, de ezt mindenki maga döntheti el, lehet végig csendben maradni és semmit nem kimondani is.
Az én kis Bogyókám általában alszik, néha "látom" azt, hogy pillanatokra kinyitja a szemét és "észreveszi" azt, hogy vele vagyok.
Nekem egy nagyon erős tudatalatti szorongásom jött elő a második alkalommal, ez az, amiről részletesen nem szeretnék beszélni.
Nagyon fontosnak tartom, hogy Raffai doktor segítségével sikerült ezt megfogalmaznom és lelkesen várom, hogy az órákon dolgozzunk ezen, mert úgy gondolom, hogy ha "így maradnék", nagyon nehéz szülésem lenne.

A mai élményemet mindenképpen szeretném megosztani veletek, szerintem nagyon tanulságos! Most járunk a 26. héten, lassan két hónapja járunk analízisbe, nagyon szépen alakul a kommunikáció köztem és Bogyóka között, vannak kellemes és nehéz részei is, de nagyon hasznosnak érzem a Raffai doktornál töltött órákat.
Szóval, ma is éppen valami nyűgömről beszéltünk Bogyókával és Raffai doktor egy nagyon jókor jött mondattal új irányt adott a baba és a köztem áramló érzéseknek, szó szerint azt mondta: "Mondja meg neki, hogy nem kell a maga összes nehéz érzését neki is átélnie." ezt megmondtam neki, mire ő teljesen elképedt: hogyhogy nem, hát ő mi mást érezhetne, mint én. Ekkor elmagyaráztam neki, hogy ő nem én vagyok (ismerős, Krisztina?), ő két emberből lett, belőlem és az Apukájából, és lehet, hogy most csak engem érzékel intenzíven, de fontos lenne, hogy felfedezze magában mindazt, ami az Apukájából van benne. Kérte, hogy meséljek neki Apáról, néhány kedves vonását elmeséltem és úgy lett vége az órának, hogy Bogyóka próbálta ezeket befogadni. Nagyon nagy élmény volt így ott hagyni őt látni, ahogy gondolkodik és biztos vagyok benne, hogy megtalálja a helyes választ a benne felmerülő kérdésekre és nagyon várom, hogy jövő kedden újra beszélhessünk erről.

Egyébként tegnap beszéltünk Kingával a mai uh-ról is. Kértem, hogy mutassa meg magát, mert nagyon szeretnénk már őt a teljes valójában elképzelni és tudni, hogy milyen néven szólíthatjuk. Miután az utóbbi két analízisen mindig kislánynak láttam őt, egyáltalán nem lepett meg, amikor a "Kinga vagy Kornél vagy?" kérdés feltételekor a Kinga név "hallatán" egy hatalmasat rúgott a pocimba...
És ma kiderült, hogy Kinga. 
Valaki kérdezte, hogy milyennek látjuk a babákat. Én egy csecsemőt látok, aki pont akkora a "lelki szemeim" előtt, mint Kinga most. Látom, ahogy a méhemben elhelyezkedik, látom, ahogy ott bent él. Ez a kép most is előttem van.
Raffai doki szerepével kapcsolatban: nekem azért fontos az ő jelenléte, mert számomra ő biztosítja azt a nyugalmat, hogy el tudjak jutni arra a tudati szintre, amikor a külvilág kizárásával, a testem teljes ellazításával csak a méhem rezdüléseire figyelek és azokon keresztül a kislányomra. Azt hiszem, annak, aki ilyet még nem élt át nehéz elmagyarázni, hogy ez milyen is, de az biztos, hegy nem az, amit egy külső segítő jelenléte nélkül el lehetne érni. Ez egy megváltozott tudatállapot, amit nagyon jó átélni újra és újra.

A mai óra is nagyon jó volt, Kinga nagyon boldog, hogy végre tudjuk a nemét, tudjuk, hogy ő kicsoda is valójában, örül, hogy a nevén szólítjuk és hogy mindenkinek boldogság, hogy kislány. Kicsit nehéz volt túllépni ezen az eufórián, amit én is maximálisan átéreztem, mivel azonban volt egy kérdés, ami engem különösen foglalkoztatott, rákérdeztem nála. Pontosan arra, hogy ő mit kezd az én érzéseimmel. Kinga azt válaszolta, hogy a boldogságomnak nagyon örül, azt teljes mértékben átéli, ám amikor valami miatt szomorú leszek, azt nagyon nehéz nem beengednie a saját érzései közé és nem átvenni azt. Egy olyan kép jelent meg előttem, hogy Kinga a két kezével próbál eltolni magától egy nagy, sötét színű gömböt. Végül abban maradtunk, hogy a következő alkalomra kitalálom, hogy tudnék neki ebben segíteni és addig is mindig, amikor valami nehéz érzés fog el, figyelmeztetem arra, hogy ez nem neki és nem róla szól.
Úgy tűnik, drága kicsi lányunk meglepő gyorsasággal feldolgozta a kicsoda is ő valójában kérdést, mára feldolgozta, hogy ő két emberből lett, nem csak belőlem és nagyon örül az apukájának.

Szóval elég nyomi voltam, de ennek ellenére nagy örömmel fogadtuk egymást Kingával, egymás nyakába borultunk, vagyis úgy éreztem, hogy a karjaimban tartom őt, nagyon szép, hosszú öleléssel köszöntöttük egymást. Próbáltam megbeszélni vele a sötét gömb-ügyet, ami a múlt héten abbamaradt, de éreztem, hogy ő nem nagyon pörög a kérdésre, ezért megkértem, hogy egész egyszerűen adja át nekem ezt a gömböt, majd én cipelem, neki nem kell foglalkoznia az én problémáimmal. Ezt ő elég könnyen elfogadta és úgy éreztem, mindketten megkönnyebbültünk. Én attól szabadultam meg, hogy állandóan féltettem őt akkor, amikor valami miatt elszomorodtam vagy fáradt voltam, ő pedig attól, hogy elszakadt ettől az érzéshalmaztól.
A múlt héten voltunk dokinál és a doki mondta, hogy Kinga az uh-n észlelt méretei és a méhem kitapintott nagysága alapján kb. két héttel idősebb az eddig tudott koránál. Kicsit félve attól, hogy sürgetésnek érzi megkérdeztem őt arról, hogy most ő tulajdonképpen mennyi idős. Ezt a kérdést nem értette, így Raffai doktor tanácsára azt kérdeztem tőle, hogy tudja-e, hogy mikor fog megszületni. Erre azt mondta, hogy tudja és amikor megkérdeztem tőle, hogy május végén-e vagy június közepén az előbbinél egy nagyot rúgott a pocimba és azt mondta, hogy május végén. Hihetetlen, de napra pontosan meg tudta mondani az érkezése időpontját. Mondtam neki, hogy nem kell előbb megszületni, de ő nagyon kemény elhatározással kötötte az ebet a karóhoz, egyre erősködött, azt mondta, hogy ő akkor akar megszületni és kész, mert addigra már elég nagy lesz a világrajövetelhez. És innentől egy fantasztikus kép jelent meg előttem: a méhem hatalmas lett, Kingával együtt, nagyobb, mint én magam és ez a kép azt sugallta nekem, hogy ebbe nekem nincs beleszólásom, ha Kinga így akarja, így lesz. Raffai doktor nagyon helyes volt, azt mondta, hogy fogadjam ezt el és intézzem úgy, hogy addigra nem legyen más dolgom, mint szülni.
Nagyon jó volt ilyen elszántnak és magabiztosnak látni a lánykánkat, az Apukája is nagyon örült a jó hírnek.

Az óra megint nagyon érdekes volt, egy kiadós nátha közepén, némi fejfájással érkeztem és nagy lelkesen beszámoltam Raffai doktornak a Kinga születéséhez kapcsolódó eseményekről, előkészületekről. Ahogy felvettük a kapcsolatot Kingával, az első mondata az volt, hogy ő még nem akar megszületni. Nagyon megsajnáltam szegényt, a "karjaimba vettem" és próbáltam neki elmagyarázni, hogy az, hogy mi már ennyire várjuk az ő érkezését és ilyen rövidnek érezzük a még hátra lévő időt nem jelenti azt, hogy neki már meg kéne születni. Mondtam neki, hogy akkor jön a világra, amikor csak akar és hosszasan ringattam őt. Szegényke nagyon meg volt ijedve, csak az óra legvégén bújt ki a karjaimból és akkor azt mutatta meg nagy, fizikailag és érezhető attrakciók közben, hogy milyen jól érzi magát a méhemben. Az óra végére úgy érzem, sikerült megnyugtatnom őt, azóta mindig, amikor a születéséről álmodozom, elmondom neki, hogy ez nem arról szól, hogy már meg kéne születnie. 

A tegnapi óra megint csak nagyon szép volt, bár rosszul indult, a bús-borongós időben nagyon álmosnak éreztem magam. Amikor felvettük a kapcsolatot, Kingus éppen az álom és az ébrenlét határán volt, hagytam, hogy eldöntse, mit szeretne csinálni. Elaludt. Az alvása közben végig a karjaimban tartottam őt, hatalmas szeretet sugároztam felé, közvetítettem az apukája imádatát is és jó alaposan megnéztem a kis porcikáit magamnak, nagyon jó volt. Aztán körülnéztem kicsit a méhemben is, hogy milyen is Kinga lakosztálya, ez is nagyon megnyugtató érzés volt látni. Aztán az óra vége előtt 6 perccel Kingus felébredt és úgy láttam őt, mintha jót lubickolna egy gyönyörű; tiszta vízben. Nagyon nagy szeretet sugárzott felém. Megkérdeztem, hogy sikerült-e feldolgoznia a múltkori születéssel kapcsolatos traumát és azt mondta, hogy igen, elhiszi nekem, hogy az ő kezében van a döntés, hogy mikor akar megszületni, de azért hallja ám, amikor a Papijával arról álmodozunk, hogy milyen lesz, amikor ő már kint lesz. Mondtam neki, hogy már nagyon várjuk, ettől van ez az állandó beszédtémánk. Nagyon feltöltődve és hatalmas boldogságban búcsúztam el tőle.

Szóval Kingus az elején aludt, aztán néha felébredt, rám mosolygott és visszaaludt. Én csak néztem, csodáltam őt és próbáltam felé sugározni, hogy milyen jó, hogy itt van a testemben, mekkora öröm ezt minden nap újra és újra megtapasztalni és érezni.
Aztán felébredt és megkérdezte, hogy kik azok a gyerekek, akiket mostanában a karomban tartok és szeretgetek. (A barátnőm kislánya és az unokatesóm kisfia) És hogy őket miért szeretem. Mondta, hogy azért, mert nagyon helyes gyerekek és hogy majd ha megszületik, őt is így fogom tartani a karomban, ahogy őket és hogy őt is nagyon-nagyon szeretem.
És ekkor jött újra a nyakamba csimpaszkodás, ami a múltkor is volt, Kingus nagyon hevesen elmondta, hogy ő még nem akar megszületni. És úgy tűnt, hiába magyarázom el neki, hogy még nem is kell, nem hitte el nekem, nagyon pánikolt a kis drága. Kérdeztem Raffait, hogy hogyan segíthetnék rajta és nagyon elgondolkodtató választ kaptam: mivel a gondolataim sokat járnak a szülés és a Kingus megszületése időszakon, ő ezt érzi. És hogy gondolkodjak el a következő órára, hogy miért szaladok ennyire előre az időben és miért nem a jelen kapcsolatot építem Kingával.

Cili2, persze, hogy ezt mondogatom neki, írtam is, de képzeld, annyira pánikol, hogy nagyon okosan bólogat, hogy persze, érti, de aztán újra rátör ez az érzés. Raffai szerint attól, hogy nekem állandóan ezen jár az eszem és nem a mának élek, hanem a jövőbe merengek... Egyébként a jövőbe tekintés okainak egy részét én is normálisnak tartom vagy legalábbis érthetőnek, de azért vannak közte olyanok is, amik a félelmeimből adódnak (pl. látni szeretném már, hogy minden ép, egyben van, épp akkora, stb.) és ezek eddig csak tudat alatt motoszkáltak a fejemben. Márpedig Kingus ezeket is érzi, és a félelmek neki biztosan még félelmetesebbek.

Ma nagy várakozással mentem, hiszen az elmúlt hetem mással sem telt, mint annak "felderítésével", hogy mi a fene okozza bennem Kinga születésének sürgetését. Végül is két dologra jöttem rá, két olyanra, ami tartósan is a felszínen maradt: egyrészt nagyon várom már, hogy megláthassam őt és végre biztos legyek benne, hogy minden ép, pont akkora, stb. A másik pedig a saját születésemre vezethető vissza: az egész életemben mindig az előttem levő dolgokra készültem teljes intenzitással, ahelyett, hogy az adott pillanatokat, helyzeteket elveztem volna és ez attól van, hogy amikor én születtem nagyon túl akartam már lenni az egészen. Azt nem mondom, hogy elmúlt belőlem a sürgető érzés, de azóta, amióta kimondtam, próbálom kordában tartani és kíváncsi voltam, hogy Kinga mit érzett meg ebből.
De hogy ne legyen egyszerű az élet, most járok ugye az otthonszülés felkészítőre és ma a Geréb Ági beszélt nagyon profin, okosan, élvezetesen, de persze bennem ettől függetlenül előjöttek a szokásos izgalmak, hogy vajon Kingussal minden rendben van-e. Így érkeztem az órára, és a kapcsolatfelvétel elején egy nagyon érdekes képet láttam: Kinga vagányan állt és azt a bizonyos sötét gömböt próbálta eltartani magától, amiről még a múltkorjában kiderült, hogy az én nehéz érzéseimet szimbolizálja. Nem volt könnyű félretenni a gömböt, és amikor végre nagy nehezen sikerült, Kinga elkezdett ficánkolni és nagyon boldognak, egészségesnek tűnt, olyan volt, mintha produkálta volna magát, meg is beszéltük R-val, hogy ezt az én megnyugtatásomra tette. Nagyon helyes volt, kicsi életvidám tündér. Aztán kicsit megállt és akkor meg az Apukájáról kezdett el áradozni, hogy mennyire szereti és mennyire közel érzi magához és mennyire örül mindig, ha meghallja a hangját és megérzi a kezét. A héten megyek még egyszer, mert a jövő héttől már úgyis kétszer fogok járni egy héten, kezdődik a búcsúzkodás...

Most voltam megint órán, de most már kétszer járunk egy héten, mert közeledik a nagynap. Szóval csütörtökön is voltam, akkor éppen nagyon boldog volt Kinga, mert végre sikerült a vele kapcsolatos aggodalmaimat a lehető; legjobban levenni a válláról, rájöttem, hogy mindaz, ami miatt aggódom még az első babának szól, aki 7 hetesen halt el közvetlenül Kinga fogantatása előtt.
Ma mikor először megláttam Kingát egy várótermi padon ült és látszott rajta, hogy valamit nagyon vár. Elmondta, hogy most már teljesen részese a késülődésünknek, annak, ahogy őt várjuk. Eddig csak kívülről figyelte ezt, de most már minden pillanatát átérzi. Mondtam neki, hogy ez nagyon jó, de nyugodtan készülődjön csak, akkor születik meg, amikor akar, ő dönti el ezt a kérdést.
Utána kicsit elszomorodott és mondta, hogy nagyon szomorú a testvére elvesztése miatt és hogy úgy érzi, nem tud megbirkózni ezzel a problémával, segítsek neki. Persze nagyon meglepődtem, mert én sem vagyok túl okos ebben a témában. A karomba vettem és elmondtam neki, hogy én is szomorú vagyok emiatt. Raffai mondta, hogy igazából a gyászt nekem is és Kingának is magunkban kell megélnünk és hogy ebben nagyon nehéz segíteni neki. Ekkor Kinga azt kérdezte, hogy mondjam el, milyen az, amikor valaki meghal. Elmondtam neki, hogy akkor nem láthatjuk többé az illető; arcát, kezét, mosolyát, de ha szerettük őt, akkor mindig emlékezni fogunk rá és a gondolatainkban továbbra is velünk él majd. Ettől Kinga megnyugodott kicsit és játszani kezdett. Így ért véget az óra.

Csütörtökön nem tudtam elmenni az órára, ma pedig elkezdtük az elbúcsúzást, ami nagyon érdekesnek és szépnek ígérkezik. Minden órán innentől kezdve a születésre fogunk felkészülni. Az óra menete annyiban változott, hogy Raffai felolvas egy szöveget, minden órán mást és én, ha egyetértek vele, azt mondom el Kingának. A mai szöveg arról szólt, hogy bizonyára már ő is érzi, hogy hamarosan meg fog születni és hogy ez valójában azt jelenti, hogy kibújik a hasamból és az életünk innentől kezdve egy új közös térben fog folytatódni. Nem fogunk elszakadni egymástól, csak máshol, másképp folytatódik a kapcsolatunk. Kinga azt mondta, hogy ő ezt mar tudja, hogy így lesz, de igazából nagyon fél a kibújástól. Mondtam neki, hogy legyen nyugodt, azt is el fogom neki mondani, hogy hogyan fog kibújni és hogy biztos vagyok benn, hogy az ő teste és az enyém nagyon jól fog majd együttműködni. Ekkor megkérdezte, hogy mi az a test. Elmondtam neki, hogy a keze, a lába, a hasija, a feje, a popsija, amikkel eddig talán csak játszott. Éppen azt kezdtem el mesélni neki, hogy a megszületéséig még milyen vizsgálatok várnak ránk, amikor véget ért az óra. Majd csütörtökön innen folytatjuk.

Én olyan mély szintre nem nagyon tudok egyedül eljutni, mint az órán. Mostanában egyre könnyebben megy, de csak rövid időkre és akkor is inkább Kingus aktuális hogyléte felöl érdeklődöm + elmesélem neki, hogy éppen hol vagyunk, mit csinálunk. De ez is csak az utóbbi időben történik, néhány hete. Másrészt én azt a fajta kapcsolatépítést fontosnak tartom a megszokott keretek között tartani, mert így csak addig fogok kommunikálni vele, amíg meg nem szülteik. Ami utána jön szerintem fontos, hogy ettől jól elkülönüljön a saját gondolataimban is.

Folytatódik a búcsúzkodás, ma volt az utolsó óra, ami az "elválás" lelki részére készített fel bennünket. A múltkoriról sem írtam még, akkor az óra nagy része arról szólt, hogy Kinga mérgelődött, amiért annyit aggódtam miatta és közben nem is igazán neki szólt ez az egész. Megnyugtattam és meghallgattam a sirámait, és nagyon örültem, hogy ilyen őszintén megmutatta az érzéseit.
Ma pedig arról szólt az óra, hogy külön-külön mindketten visszaemlékeztünk a várandósság idejére. Kinga azt kérte, hogy meséljem el neki, mi történt addig, amíg elkezdtünk Raffaihoz járni, mert onnantól ő is emlékszik mindenre. Elmeséltem neki, és nagyon érdekes volt, mert a nagyobb eseményekre ő is emlékezett. Onnantól pedig külön folyt az emlékezés. A következő órától már magára a születésre fogunk felkészülni.

Krisztina
Arra gondoltam, leírom ide nektek a saját tapasztalataimat és kétségeimet a kapcsolatanalízissel kapcsolatban. Amikor először mentem a foglalkozásra, már kezdtem elbizonytalanodni, valóban szükségem van-e az analízisre, mert ugye már van egy kisfiam, akivel kezdettől nagyon jó a kapcsolatom, és ezzel a második babámmal meg ösztönösen megtaláltam a kapcsolatot már a fogantatása után pár nappal. Ezenkívül a környezetem, barátok, sőt, a férjem is szükségtelennek tartotta a kapcsolatanalízist. Én is sokat töprengtem, milyen pluszt fog majd adni ez a foglalkozás, de úgy gondoltam, mindenképp ki szeretném próbálni, elsősorban egy traumamentes szülés érdekében.
Az első órán máris tapasztaltam a különbséget aközött, amikor én magam foglalkoztam a babával, illetve amikor kapcsolatanalízis keretében történt mindez. Amikor otthon magam próbáltam kapcsolatba lépni a babámmal, akkor csak érzelmeket tudtunk cserélni egymással. Vagyis szeretetet sugároztam felé, és éreztem, hogy ő is visszasugározza ezt énfelém. Ez nagyszerű érzés volt, főleg, mert TUDTAM, éreztem, hogy a kapcsolat valóban kétirányú, vagyis érzékeltem a babám reakcióit. Volt olyan is, amikor hiába sugároztam a szeretetet felé, neki nem volt kedve válaszolni, így meg tudtam különböztetni azokat az alkalmakat, amikor tényleg reagált a babám azoktól, amikor csak én szerettem volna, ha reagál.
A kapcsolatanalízisen is így kezdtem a kapcsolatfelvételt a babámmal, hogy szeretetet sugároztam felé, és azonnal válaszolt is. Ami megdöbbentett, az az volt, hogy ezúttal gondolatokat is sugárzott felém. Zavarbaejtő gondolatokat. Megkérdezte például, hogy az apja szereti-e. (Érdekes módon előző este a férjem tett egy olyan kijelentést egy hisztis kifakadásom után, hogy ez a baba miatt van, miatta vagyok ilyen ingerlékeny.) Aztán megkérdezte, egyek vagyunk-e. Hazudni már ilyenkor se szabad a babának, így aztán azt feleltem, nem, de nagyon szeretem, és mindaddig vele maradok, amíg csak akarja, amíg szüksége van rám.
A babának legkésőbb a születésekor meg kell emésztenie, hogy nem azonos az édesanyjával, különben pszichés problémák merülnek fel benne a későbbiek során. Ha a baba már magzat korában meg tudja emészteni és le tudja küzdeni azt a traumát, amit ez a tény benne óhatatlanul kelt, akkor a szülés megpróbáltatása kevésbé fogja megviselni (nem a születésekor kell még ezzel is megbirkóznia).
Most biztos felmerül bennetek a kérdés, vajon hogyan zajlott ez a kommunikáció a babám és köztem, és honnan tudom, hogy nemcsak saját magammal beszélgettem.
Nehéz ezt szavakkal megfogalmazni, mert a kommunikáció gondolati úton történt. Ha van gondolatátvitel, az ilyen lehet. Én gondolatokat fogtam fel a babám felől, és saját magam fogalmaztam meg. Sokszor beletelik kis idő, amíg meg tudom fogalmazni magamban a babám gondolatait. Néha először csak érzetek formájában kapom meg, pl. szorongás, felrémlő képek és reakciók a babámtól, aztán lassan körvonalazódik a valódi mondanivaló, és érzem, amikor helyesen fogtam fel a baba mondanivalóját - mintha pozitív visszajelzést kapnék tőle, hogy igen, ezt akartam mondani, kérdezni.
Hogy nem magammal beszélgetek, arra bizonyíték számomra a babám viselkedése, pl. ezután a trauma után, amit a "nem vagyunk egyek" felfedezése okozott (akkor én még nem éreztem, hogy ez trauma neki), a következő héten végig nyomott volt a hangulatom, kellemetlenül éreztem magam, szorongásos álmaim voltak, amelyeket semmilyen külső hatásra nem tudtam ráfogni.
A következő foglalkozáson még mindig nem sejtettem, hogy a babám szorongása vetült át belém. Az viszont azonnal feltűnt a kapcsolatfelvételnél, hogy a babám szokatlanul heves ragaszkodással fordult felém. Mintha csimpaszkodott volna a nyakamba, olyan érzelmi vihart zúdítva rám, hogy sírni kezdtem. Ekkor jöttem rá, hogy még nem dolgozta fel, hogy nem vagyunk egyek. Ezen a foglalkozáson végig vigasztaltam őt, és próbáltam erősíteni az önbizalmát, azt sugalltam felé, hogy ő külön egyéniségként is értékes, pótolhatatlan, szeretetre méltó lény, akit én feltétel nélkül szeretek. Olyan furcsa módon közvetítettem neki ezeket a gondolatokat, mintha én egy tükör lennék, amelyen keresztül ő, a babám láthatja magát, és éreztem, hogy tetszik neki, amit lát, kezdi ő is elfogadni magát. Már nem "csimpaszkodott" annyira, éreztem, hogy gondolkodik, emészti a hallottakat. Sajnos az a foglalkozás nagyon hamar elrepült, és a búcsúzáskor még rémületet éreztem átsuhanni a babám gondolatain, nem szívesen eresztett el.
Utána még pár napig kellemetlen volt a hangulatom, de próbáltam sokat foglalkozni a babával, szeretgettem, játszottam vele, és az egyik reggel arra ébredtem, hogy újra visszaköltözött a derű a pocakomba, és így belém is. A szorongásos álmaim is megszűntek.
A következő foglalkozás igazolta a megérzésem. Amikor felvettem a kapcsolatot a babámmal, mintha egy lelkileg sokkal érettebb baba lett volna, és már nem ragaszkodott annyira. Ennek nagyon örültem. Látszott rajta, hogy még élvezi is önálló egyéniségét. Előjött viszont egy újabb kérdéssel, ami ismét zavarba ejtett, mert azt próbáltam magamban is az agyam leghátsó zugába száműzni. Először azt a gondolatot közvetítette felém a baba, hogy szeretne olyan okos, ügyes, szép nagyfiú lenni, mint Olivér fiam. Miután megvizsgáltam ezt a gondolatot, és próbáltam rájönni, mi állhat mögötte, megdöbbentem. A babám érzékelte a bennem a nagyfiamról élő idealizált gyerekképet, és úgy érezte, azt várom el tőle, hogy ő is ilyen legyen, és ha mélyen magamba nézek, igaza is volt (gondolatban korábban már felmerült bennem, hogy mi lesz, ha a második gyermekem nem lesz olyan "tökéletes", mint az első, fogom-e tudni őt ugyanúgy szeretni stb.). Ezen a foglalkozáson megpróbáltam először magamban tisztázni őszintén, hogy a babámat feltétel nélkül elfogadom úgy, ahogy van, és nem fogom összehasonlítgatni Olivérrel. Persze ezt mindigis így gondoltam, de más tudatosan így gondolni, és megint más ténylegesen, őszintén, teljes szívből el is fogadni és megvalósítani ezt a dolgot. Tehát először magamban tisztáztam, mert a baba megérzi, ha nem őszinte gondolatot sugárzunk feléje, hanem "csak mondjuk", amit helyesnek tartunk.
Ezen az órán végül sikerült tudatnom a babámmal, hogy úgy szeretem őt, ahogy van, feltétel nélkül, tiszta szívvel. Ez alkalommal mosolyogva búcsúztunk el egymástól az óra végén.
Azért írtam le ezeket a saját tapasztalatokat, hogy láthassátok, egy nagyon várt, tervezett babának is lehetnek oldásra váró feszültségei, traumái, amiről az anyuka nem is gondolná, hogy léteznek. És tudunk segíteni a babának ezek feldolgozásában. Én őszintén hiszek benne, hogy ezek a kapcsolatteremtő órák nem hiábavalóak, és segíteni fogják a babámat abban, hogy traumamentes, kiegyensúlyozott, boldog gyermek lehessen.

Én is voltam kapcsolatanalízisen hétfőn. Én a koraszüléstől való félelmemben nem térek ki a szülés és elválás témakörére még a babámmal, Dominikkal, ha erre terelődnek a gondolataink, mindig lezárom, hogy erről majd beszélünk, ha eljön az ideje. Dominik egyelőre még ott tart, hogy nagyon szeret odabenn lenni. Már észrevette, hogy egyre kisebb a helye odabenn (már a 33. héten vagyok), és csak azért aggódott picit, mi lesz, ha már akkora lesz, hogy nem fog elférni. Persze megnyugtattam, hogy akkor majd más formában folytatódik a kapcsolatunk, és ezt még meg fogjuk beszélni. Egyébként Dominik minden kapcsolatanalízises foglalkozáson egyre érettebbnek és öntudatosabbnak látszik, aminek nagyon örülök.

Voltam tegnap Raffainál, és képzeljétek, az én Dominikom az EGÉSZ órát átaludta! Ilyen még nem történt eddig. Viszont Raffai mondta, hogy így is felfogja a baba, amit sugallok felé, így aztán megnyugtató, szeretetteljes gondolatokat küldtem neki, miközben átéreztem a mély és önfeledt álmát, szinte éreztem, ahogy növekszik, fejlődik a pocakomban. Azt is éreztem, hogy minden rendben vele, gondtalan és jól érzi magát, és hogy most minden energiáját a növekedésre fordítja.

Traumája továbbra sincs, viszont nagyon nem akar tudomást venni arról, hogy egyszer majd meg kell születnie. (Kata Kingájával ellentétben Dominik nem értette, mire akarok kilyukadni, amikor megkérdeztem tőle tegnap, hogy tudja-e mikor fog megszületni.) Nem igazán értette, miért akarom őt már a karjaimban látni, ő úgy érzi, ennél közelebb nem is lehetnénk egymáshoz, és nem értette, mit jelent "látni". (Na, ezt nem is sikerült pontosan elmagyaráznom neki.) Most először vettem észre, hogy Dominik az analízis alatt odafigyel arra is, amit Raffai mond, és többnyire fel is fogja (gondolom rajtam keresztül). Amikor meséltem Dominiknak, hogy a nagytestvére, Olivér mennyire örült, amikor a napokban látta őt a csupasz hasamon keresztül mocorogni, Dominik nagyon felvidult, és megkérdezte, hogy "Amikor így csináltam?", és közben éreztem, hogy ugyanúgy kinyomja a hasfalam, mint akkor.
Úgy érzem, most (az utóbbi héten) nagyot fejlődött Dominik szellemileg. Annál is inkább, mert képzeljétek, Dominik ma reggel magától felvette velem a kapcsolatot. Éppen reggeliztünk Olivér fiammal, egészen máshol járt az eszem, azt hiszem éppen beszélgettem Olivérrel, mikor éreztem egy nagyon határozott "külső" gondolatot a fejemben, hogy "itt vagyok, felébredtem, és jól érzem magam", majd kisvártatva elkezdett mocorogni. Engem még most is bámulatba ejt, hogy ilyenek történnek velem.
Ildi, lehet, hogy mégis megtanulható a kommunikáció a babával, legalábbis nekem most először sikerült gondolatokat is váltanom Dominikkal külső segítség nélkül. Persze az is lehet, hogy "embere" és "babája" válogatja, szóval lehet, hogy nem mindenkinek, és nem minden babával sikerül (mint ahogy Olivérrel annak idején nekem se).

Mi már elkezdtük a szülésre/születésre felkészítő "búcsúzós" órákat Dominikkal. Szerdán volt az első. Ez abból áll, hogy minden óra azzal kezdődik, hogy Raffai felolvas egy előre összeállított szöveget, amit aztán kapcsolatanalízis során tudatok a babámmal (miközben Raffai lassan olvassa fel a mondandót). Ezután megy minden a régi szerint. Dominik először annyira szomorú volt a "búcsú" miatt, hogy én magam is elkezdtem bőgni. Aztán lassan megnyugodott, először erősen gondolkodott a hallottakon, aztán kíváncsisággal próbálta "elhessegetni a szomorúságát", végül aztán úgy érzem, valamennyire elkezdett napirendre térni felette, és legnagyobb örömömre nem belém csimpaszkodással és pánikszerű ragaszkodással reagált, inkább önállóan próbálta feldolgozni a hallottakat. Érdekes volt érezni, hogy "fordítom át" Dominik nyelvére azt, amit Raffai mondott, tényleg a tolmácsoláshoz hasonló érzés volt, mintha egy másik, érzelmekből és képekből összetevődő nyelvre raktam volna át a mondottakat Dominik számára. Dominik pedig végig feszülten figyelt. Nagyon izgalmas és érdekes érzés volt!

Cili2
Tehát én még csak 3 alkalommal voltam babaanalízisen, mindezt 4 hét alatt, tehát nem túl sűrűn, és a picurkám még csak 17. hetes.
A mi eddigi kapcsolatunk nem szavakban megfogalmazódó kommunikáció volt, hanem én előttem jelentek meg képek, képzetek. Mindig mondom is R.-nek, hogy lehet, hogy csak azért, mert különböző könyvekben láthattam ilyesmi képeket? Őszerinte viszont az ilyen racionális ellenőrző gondolatokat mindig ki kell zárni, és ami kép jön, az a baba és az én közreműködésünk eredménye, vagyis csak azt láthatom, amit a baba is láttatni akar. Az első alkalommal a méhem egy elkülönült kis gömbkent jelent meg, amely leginkább homályos volt, néhol pedig átsejlett rajta némi testszerű dolog, bár ezt nem láttam pontosan. Mindenestre ezt simogattam, közben és előtte pedig fizikai bizsergést éreztem ugyanott. R. szerint ezt azért láthattam így, mert a baba már hagyta magát elkülönült lényként láttatni, vagyis már feldolgozta azt, hogy mi két külön lény vagyunk.
Második alkalommal megint bejött ez a gömb, homályos volt, aztán kezdtem egy bizonyos részén belátni a belsejébe. És láttam egy kis édes bébi pofit, meg orrocskát, de olyan közelről, hogy semmi mást nem is láttam. Aztán boldogan ram mosolygott. A további test részeit nem igen láttam, bár később az arcát szinte teljesen. A vége fele még röviden láttam az egész testet egy picit, a lábai fel voltak "hajtva" és mintha a nemét is láttam volna. De ebben nem vagyok biztos. Ezt amúgy még nem tudom más forrásból (UH-ról). Aztán egyszer csak mintha elaludt volna, én meg békésen vele voltam. A 3. alkalommal egy kis idő után megint ugyanitt folytatódott a dolog, láttam a gömböt, ami egy foltban nem volt csak homályos, és ott beláttam az arcocskájára. Láttam, hogy figyel. Én persze gondolatban beszélek hozzá, de még sosem éreztem az ő gondolatai megfogalmazódását. Később a gömb egy másik része vált átlátszóvá, ott pedig láttam a lábacskáit. Mindeközben fizikailag is éreztem olyan kis tapogató mozgásokat, amilyeneket máskor is szoktam. A testét egészben viszont nem láttam. Megölelgettem, aztán később egyszer az egész testét egyben láttam már. Ez alkalommal eddig meg nem mosolygott, de aztán hirtelen elvigyorodott, és a két kezét 2x kinyújtotta előre és kitárta a tenyereit. Eközben minden olyan napsütötte színt öltött. Aztán megöleltem, megfogtam a kis kezeit. Később elkomorodott, és szinte teljesen elhomályosodott a gömb. R. szerint azért, mert tudja, hogy csak 2 hét múlva jövök újra. Hát én nem tudom. Mindenesetre mondtam neki, hogy ő mindig velem van és talán közben is tudunk kapcsolatot teremteni.

Szóval ezeket láttam eddig, de racionális agyammal sosem vagyok teljesen biztos, hogy ez valóban így történt, vagy pedig a sok olvasott könyv, látott kép hatása alapján látom mindezt. Kérdeztem R.-t, hogy én miért nem tudok vele ténylegesen kommunikálni, mint mások, nem csak látni őt. R. szerint talán, mert ritkán járok, és lehet, hogy fogok tudni, lehet, hogy sosem...
Én az egészet kísérletként kezdtem el, nyitott vagyok bármilyen tapasztalatra, meglátjuk, mi lesz, bár az igaz, hogy az egyes foglalkozásokon mindig egy kicsit tovább jutunk.

Az analízisen látott baba képe szerintem nagyjából megfelelhet egy ilyen korú magzatka fejlődési fokának. Ezt a különböző könyvekben látott fényképek alapján feltételezem. Ekkorra már különben teljesen ki van fejlődve (most ne érts félre, tudod, hogy értem: emberke "alakú", kifejlődtek a kezecskéi, ujjacskái, szemöldöke stb, bár úgy tudom, a szeme pl. meg zárva van; ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy nincs meg "teljességgel" kifejlődve, tehát kinn még nem tudna élni), csak még kisebb, soványabb és a bőre pl. nagyon vékony, áttetsző, és mint olvasom, finom szőr szerű dolog borítja. Tehát kb. ilyennek láttam én is, bár a szőr-pihe nélkül. Korábban már megfogalmaztam, nem tudom, mindez valós látás volt-e, vagy a könyvekben látott képek által alátámasztott, nem szándékos képzelődés.

Szombaton nekem is új fázisba lépett az analízises kapcsolatom Bébikémmel. Most egyből előjött a már ismert gomb, de most egyáltalán nem volt homályos, teljesen jól láttam benne Bébit. Aztán nagyon hamar egy spontán gondolatomra, amikor átölelve tartottam és csak úgy magamnak azt mondtam, milyen jó is együtt, egyszer csak elöntött egy érzelem hullám, de nem a saját érzelmem volt, hanem valahogy "megcsapott". Most már tudom, milyen lehetett Krisztinának még az analízis előtti rendszeres kommunikációja Dominikkal.
Szóval aztán szinte végig a karomban tartottam és az érzelemhullámos dolog majdnem egyfolytában megismétlődött, de akkor már szándékosan tettem fel kérdéseket. Kb. a kérdések 65-70%-ára jött ilyen válasz, ezt én (R. egyetértésével) igennek vettem minden esetben és R. tanácsára mindig meg is erősítettem Bébikének, hogy észleltem a reakcióját és igennek veszem. A többi kérdésre nem jött ilyen válasz, ezeket nemnek vettem vagy úgy, hogy még nem érett meg erre a témára. Egyszer megkérdeztem arról, van-e neki kérdése, és azt "mondta" igen, de persze ezzel a csak "igen" kommunikációval én meg az ő konkrét kérdéseit nem tudom érzékelni, de szerintem innen már gyors lesz. A feltett kérdéseim, amikre igennel válaszolt pl. ilyenek voltak: jól érzi-e magát ott bent, megérti-e, hogy még ugyanennyi ideig ott kell maradnia, ismeri-e a papáját és tudja-e, hogy ő is mennyire szereti, stb. Az egész annyira intenzív és gyors volt és annyira hirtelen, váratlanul ért (mert már amúgy is 2 hete voltam legutóbb), hogy közben el is sírtam magam. Aztán amikor el kellett "búcsúznunk", kérdeztem, megérti-e és hogy OK-e, hogy most búcsúzunk, de nemsokára megint találkozunk, erre megint igennel válaszolt.
Szóval ez az egész nagyon nagy élmény volt számomra, annyira közel éreztem magamhoz, és most is közelebb érzem, mint korábban.

Nálunk amúgy mostanában annyi történt - otthon, nem R.-nál -, hogy megtudtam, hogy Dávid egyrészt örül, hogy majd meg fog születni, másrészt ugyanakkor szomorú is, mert nagyon szeret ott benn lenni. A másik érdekes dolog pedig az volt, hogy egyszer spontán mondtam neki, hogy hasonlít a papájára (ez biztos hülyeség, de amikor magam előtt látom, számomra tényleg mindig rá hasonlít). Erre teljesen meglepetésszerűen tiltakozni kezdett. Aztán megfejtettem: úgy hitte, hogy mivel mi egy testben vagyunk, ő és én némileg egyek vagyunk, tehát ő rám hasonlít. Aztán elmeséltem neki, hogy félig belőlem és félig a papából "származik". Ez megnyugtatta.

Csicsó
Születés után, az első hat hónapban nem is volt semmi problémánk, probléma alatt olyasmit értek, ami egy csecsemővel merülhet fel "normálisan" a mindennapokban. Lilus nem sírt, nem fájt semmije...
Hihetetlenül angyali kislány volt. Olyan, aminek az analízis során láttam.
Félév elteltével azonban az esti lefekvéskor, szoptatás után felébredt és sírdogált rendszeresen.
Annak idején ezért is nyitottam a topicot, hogy találkozhassam hasonló problémával küszködő mamákkal, akiknél ott van a háttérben az analízis.
Végül beszéltem Raffai doktor úrral is, ő azt tanácsolta, beszéljem meg Lilivel.
Annak idején, mikor nálunk járt - születés után minden babát meglátogat - elhangzott ugyan, hogy a kommunikáció, ami a terhesség során kialakult közöttünk, folytatható, csak most már "hangosan", de ezt akkor nem vettem komolyan.
Elmagyarázta, hogy Lilus ebben a korban azt hiszi, hogy amit képzel rólam, az meg is történik. Hogy például, ha kimegyek a szobából, akkor már nem is létezem. És ettől fél esténként.
Még aznap elmeséltem Lilusnak szoptatás közben, hogy én mindig vagyok, akkor is , ha nem lát, stb.
Meg még két napig.
Harmadik naptól újra békésen aludt el.
A történet azoknak szól, akik analízisre járnak, hogy tudják, milyen jó is lesz szülés után is.
Azoknak is, akik most szülnek és hiányzik nekik az analízis.
És persze a kérdést feltevőknek is, akiket mint kívülállókat érdeket a téma.

Magdi
Mikor a kislányomat vártam, magunk is részt vettünk a kapcsolat analízisben.
Sohasem felejtem el az első ülések (fekvések) egyikén megéreztem a szívdobogását kisgyermekemnek, akit akkor még nagyon gyorsan pulzáló energiacsomagnak tapasztaltam (16 hét körül).
A találkozások ünnepnappá varázsolták a megszokott életemet. Olyan volt, mint az első szerelem, kapcsolatunk sokszínűsége, változatossága meglepetéseket okozott.
Hétköznap is ha valamiért feszülten, idegesen viselkedett, „lemerültem" hozzá, és megnyugtattam.