Úgy éreztem magam, mint akit vágni visznek

A férjem ettől picit kiborult, hogy ne legyen már együtt a névnapommal, hiszen akkor bukom a névnapot, mert Olivér lesz az első, de a doki csak legyintett: „Örüljön, könnyebben észben tudja tartani és nincs a közelben a karácsony.” Értékeltük a humorát.

Először még csak mosolyogtam, aztán egyre tudatosabbá vált, hogy sajnos nem tudom megváltoztatni az elkerülhetetlent: császár lesz. Amitől az első pillanattól féltem. Egy teljes napon keresztül a netet bújtam, minden cikket elolvastam a császárról, az „élményről”. Sokan panaszkodtak arról, hogy a mai napig hiányzik a szülés feelingje, a mai napig sírnak és nem tudják túltenni magukat, hogy így kellett történnie, és császárral szültek. Sokat olvastam emberi civódásról, önmarcangolásról, orvosok hibáztatásáról.

Beparáztam. Vajon én hogyan fogom ezt megélni? Ami a legrosszabb, azt sem tudom, mit is kell megélnem, mert még nem szültem soha és császárom sem volt. Fel volt adva a lecke!

Kétnapi rágódás után újra találkoztam az orvosommal, beszámoltam a parámról, hogy nagyon félek, és sajnálom, hogy ennek így kell történnie. A dokim leült és annyit mondott: próbáljam meg ezt úgy felfogni, hogy nekem ezt a lapot dobták, nincs más választás, másik verzió, ezt hozta az élet, mert ha ezen agyalok még, akkor rosszabbá teszem a helyzetem lelkileg.

Próbáltam elfogadni, hogy nem tudom megváltoztatni a megváltoztathatatlant, hiába tiltakozik ellene minden egyes porcikám. Állandóan az járt a fejemben, hogy én már soha többé nem leszek ugyanaz az ember, ott lesz az a csúnya vágás, és egy életen át minden időjárás változáskor érezni fogom.

Szerda reggel befektettek a kórházba. Négy órát kellett várnom, míg sikerült elfoglalni a szobámat, ahol rajtam kívül még öten voltak. Jó érzés volt azt tudni, hogy ott csak egy éjszakára maradok, nem nyerte meg a tetszésem a társaság, az egyik „kedvesebb” volt, mint a másik. Az éjszaka folyamán sikerült 2-3 órát aludnom, de akárhányszor felébredtem, iszonyatos félelem fogott el, de mellette ott volt a vágy is, hogy láthatom Őt.

Ötkor ébresztettek fel, az általam vitt borotvával leborotváltak, és megkaptam életem első beöntését, ami nem volt annyira gáz, mint amire számítottam - ettől is paráztam kicsit. Lábakat összeszorítva rohantam vissza a kórterembe a vécére, fergeteges volt úgy ülni a vécén és hangokat adni, hogy tőlem két méterre öt „kedves” ember alszik. De túltettem magam ezen is. Este már tudtam, hogy második leszek a műtőben, tehát kb. 10 órára jutok be, ha minden jól megy.

Csináltam még magamnak egy ctg-t, majd szépen visszafeküdtem az ágyba és vártam, hogy történjen már valami. Minden egyes perc óráknak tűnt, és egyre távolabbinak éreztem azt a pillanatot, amikor megláthatom a kisfiamat. Fél kilenckor megérkezett Mackóúrfi, a férjem hosszú bőrkabátban, és én újra beleszerettem, amikor közölte, mennyire fél.

Egész éjjel hasmenése volt, annyira izgul, de várja már azt a percet, amikor a kezében tarthatja a kisfiát. Megnyugtatott a tudat, hogy a kórház épületében van, de nem engedtek oda hozzá a látogatási tilalom miatt. Mondtam neki, üljön le lent a váróban, szólok, ha idő van.

Fél tíz körül szóltam a nővérkének: nemsokára császárom lesz, de kezdek baromira szédülni, és mivel terhes cukros vagyok, be kéne kötni valami infúziót, mielőtt elájulok. Megmérte a cukrom, 3,9 volt, hozta a Quamatelt infúzióban. Gyötrelmes volt, amíg bekötötte, nem is tudom, hogy lehetett nővér, rendes vértócsa volt alattam, ezzel riogatva a többieket. Nem telt el 10 perc, meghozták a papírokat és kérdezték, hogy készen állok-e, mert mennem kell.

Úgy éreztem magam, mint akit vágni visznek. Csak egy gondolat éltetett, a Kisfiam. Nagyon féltem. Próbáltam magam piszkosul összeszedni, hogy a férjem büszke legyen rám.

Lementünk a liften, szóltam férjemnek, csatlakozott. Bementünk a szülőszobára, rettegtem attól is, nehogy valami olyan látvány fogadjon, amitől rosszul leszek, vagy olyan hangot halljak, ami eltántoríthat attól, hogy baromira jól fogom ezt viselni. Őrületes lendület volt a szülőszobán, mindenki futott minden irányban.

Aztán besétáltam infúzióval a kezemben a műtőbe, ahol felültettek az asztalra és kitapogatták a gerincemet. Azt hittem, már meg is kaptam az érzéstelenítést, mert az orvos a körmét szúrta bele abba a pontba, ahová szerette volna szúrni az injekciót. Feltették a vérnyomásmérőt, a tappancsokat. És ekkor valaki a háttérben üvöltött, hogy állj, van egy azonnali császáros.

Engem azonnal lekaptak az asztalról. Beküldték hozzám a férjem is, aki már át volt öltözve, így egymást próbáltuk „szórakoztatni” az orvosiban. Megjelent az orvosom, aki nem hitt a szemének, hogy nem én vagyok az asztalon: „Ezt nem hiszem el, magának még ez is összejött, tízéves pályafutásom alatt soha senkit nem vettek le a műtőasztalról”. Mondtam neki: Doktor Úr, már mondtam, hogy ne mondjon számokat, mert én ezeket vonzom, amióta világ a világ. Mert ha egymillióból egy ember tud lenni az, akkor én már tudom előre, hogy én leszek.

Kaptam tőle egy homlok puszit, enyhítendő a sokkomat. De mivel ott volt a férjem, nyugodt voltam és tudtam, hogy percek választanak el Olivértől. Ez erőt adott. Véget ért a sürgős császár. Én következhettem.

Minden nagyon gyorsan ment. Mindenki sürgött-forgott. Pont délben kaptam a szurit, öt perc múlva már semmit nem éreztem, pedig ez is parám volt - mi lesz, ha érezni fogok -, aztán felvágták a pocim, és jöhetett a férjem. 12:20-kor mondták, most értek el a baba kiemelési szakaszához. Elkezdtek ráncigálni, cibálni, tépni, ebből semmi nem fájt, csak fura volt, de már csak arra vártam, hogy láthassam Őt. És pontban 12:25 perckor kiemelte Murber doktorbácsink Olivért.

Megmutatták, és abban a pillanatban, ahogy megláttam, eltört a mécses. A férjem is sírva fakadt és kérdezte: Ugye, milyen szép? Én csak néztem és nem láttam semmi hasonlóságot az elképzelt pofi és közte. Gyorsan elvitték, megmérték, kétszer is, mert nem hitték el, hogy 60 cm.

De nem sírt fel, nem hallottam a hangját. Szívem szerint felálltam volna, de nem lehetett. Aztán kinyomták a szájából a habot, meghallottam a hangját, és újra sírni kezdtem. Ott tudatosult bennem, hogy anyuka lettem. Megváltozott az életem örökre.

Nem érdekelt, hogy összevágtak, csak az, hogy láthassam, a kezemben tarthassam, vigyázhassak rá egy életen át, és hogy mindentől megóvjam. Odahozták, megpuszilhattam, erre azonnal abbahagyta a sírást. Mondták, hogy minden rendben, ép, egészséges kisfiú. Ez volt az, amire egész életemben vágytam, hogy egy szép egészséges Kisfiam legyen. És áldom a Jó Istent, hogy valóra váltotta.

A dokim picit megküzdött a méhemmel, nem akart visszahúzódni, de kaptam valami csodaszert. Megmenekültünk. Másnap fél kettőkor lekerültem az intenzívről a kórterembe, ahol megkaptam Olivért. Semmi mást nem csináltam, csak egész éjjel néztem, egy percet sem aludtam, csak csodáltam, hogy Ő van nekem.

Nézett rám sírdogálva és a szemeivel azt kérdezte: Jó lesz ez nekünk, menni fog? Megnyugtattam: Nem is lehetnél jobb helyen, kisfiam! Megérkeztél!

Zsuzsa