Sziasztok!
Épp nyaralunk, még 1-2 napig jó idő is van, aztán agyalhatok fakultatív programon
Szóval én aztán igazán nyüzsgő játszótérre járok évek óta a csajokkal, látásból ismer mindneki mindenkit, sok felszínes és érdemleges barátság is szövődik az évek során, de kavarásról-úgy éljek- a 6 év alatt nem hallottam. Ez nem azt jelenti, h nincs is, de annyit tuti jelent, h nem jellemző, mert akkor pletyka szintjén kiderülnének időnként a dolgok. Sok ránk nem tartozó dolgot lehet megtudni 1-1 legeltteés közben, de, h bárki ott helyben szedett volna fel valakit... Egyet sem tudok. Szóval, nyugi Gyugyó,mehet az asszony a játszóra
Na, a másik meg, amit gyugyó írt, h alaposan meg kell ismerni a másikat. Erről több oldalnyit írhatnék. Én spec. ismertem a férjemet, jártunk is egy jó ideig, majd összeköltöztünk és csak utána jött az 1., majd a 2. gyerek, szóval nem kapkodtuk el. DE. Egyrészt vannak dolgok, amik kezdetben apróságnak tűnnek, és élettapasztalat híján az ember nem tulajdonít nekik jelentőséget, majd később azokból lesznek a nagy konfliktusok. Aztán vannak olyanok is, amik korábban nem voltak, és 5-6 év elteltével jönnek elő. Nálunk mindkettőre votl példa. És sztem nem várható el egy 22-26 éves embertől, aki még soha nem alapított családot, sosem volt senkivel közös élete, h messzemenő következtetéseket, összefüggéseket fedezzen fel apróbb jelekből, vonásokból.
Ma már tök okos vagyok
és pontosan tudom, h kivel nem szabad kezdeni, de ehhez kellett 10 év, két gyerek, és egy másfél éves mélyrepülés. Huszonévesen az embert max.az anyukája figyelmeztetheti, de annak meg úgysem hinne, leinetné. Csak utólag, ugye
Én mai napig azt gondolom, h a 3. személy akkor lép a kapcsolatba, amikor meginog a dolog. Azt nem vitatom, h korábban talán a megingást könnyebben lehetett menteni, mert nem volt annyira kézenfekvő, h hálószobán kívűl keressék a "megoldást", de ugyanakkor igaz a másik oldal is, h sem beszélni nem volt megszokott a problémákról, sem kilépni nem volt akkora lehetőség a szívásból. És azzal párhuzamosan, h nem a szülők és a vagyon dönti el, h ki kivel házasodik, hanem a szerelem, hát, az bizony el is múlik. Én nem várnám el senkitől, h úgy éljen velem, h nem szeret, mert az nem jó. Most persze lehet filózni a szeretet-szerelem kérdésén is, de előbb-utóbb sok esetben unalommá silányodik az egész. Inkább az elintézési módon kéne finomítani. A fájdalmat nem lehet megspórolni, az egyik fél biztos sérül, de nem midnegy, h hogyan, és, h a gyerekekre ebből mennyi jut.
Szóval, ha a férfiak megtanulnának korrekten kilépni a házasságukból (mondjuk lehet, h vagy 10%-ban a nők
), akkor ez is egy fázis lehetne, ahogy eljutottunk onnan, h a szomszédos birtokról került a vőlegény, odáig, h ahhoz megyek hozzá, akihez akarok, és azzal ott élek, ahol akarok, és attól akkor válok el, amikor amikor úgy döntök. Ha úgy tetszik, ez is egy fejlődési állomás, nem hiszem, h most többet szenvednek a nők, mint, amikor kénytelenek voltak egész életükben tűrni egy erőszakos, alkesz, tróger viselt dolgait. Korábban nem szebben éltek a családok, csak nem lehetet tudni róluk. Fogadjunk, h egyikőtök sem ismer olyan családot, ahol gyerekmolesztálás folyik. Pedig több helyen, mint gondolnánk. Csak nem tudunk róla, de attól az még van. Lehet róla nyíltan beszélnin? NEM. Talán majd 50 év múlva. Most legalább vannak lehetőségeink, nagyanyáink korában még igencsak korlátozottan voltak. Az azt megelőző pár100 (1000) évről nem is beszélve.
Na, ennyi bölcsességre futotta ma